|
|
|
Kerekes Gábor tavaly életre hívott egy fotográfus kört, a „+mûhely”-t (értsd:
pluszmûhely, pozitívmûhely, progresszívmûhely), amely szeptember 15-én
nyitotta Akku címmel elsõ kiállítását a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében.
A világ valamit magára adó fotográfus mûhelyeiben jegyzett, keveset
nyilatkozó, legújabb munkáiban a tõle megszokott régi technikákat a számítógépes
világhálóról letöltött képekkel házasító mester a kortárs magyar fotográfia
viszontagságos helyzetérõl és a mûhely céljairól tudósít. Sz. Szilágyi Gábor: Milyen hiány hozta létre a csoportot? K.G.: Az egyik ok teljesen személyes: olyan kezdeményezésre vágytam, amelyik mozgásba hozhatja a mai magyar fotográfiai életet. Annak idején a Fiatalok Fotómûvészeti Stúdiójában (FFS) e csoport tagjai közül többekkel sokat idõztünk, és akkor, ott komoly szellemi pezsgés is folyt. Manapság ez nincs így, ezért azt kell mondanom, szükségünk van újabb inspirációkra. A legfontosabb, hogy megfogalmazódjék, mik az aktualitások a magyar fotográfiában, és ez hogyan tud becsatlakozni és párbeszédet folytatni a nemzetközi fotográfiai élettel. A +mûhely tagjainak többsége a kortárs magyar fotográfus középgeneráció legerõsebbjei. Mindegyikõjük bizonyított már, és ma is aktívan dolgozik. Sz.G.: Figyelmet érdemel, hogy egészen különbözõ alkotói attitûdök jelennek meg a csoportban. K.G.: A mûhelyben valóban nincs meghatározott mûvészeti platform, hacsak a minõség iránti elkötelezettséget és a progresszivitást nem tekintjük annak.
| ||
Sz.G.: A fotográfia újradefiniálását lehet közös célnak tekinteni? K.G.: Egy csoportnak nem árt legitimnek lennie: azaz ott tudjon szerepelni, ahol kell. Ehhez sok pénzre van szükség, és azoknál a fesztiváloknál, ahol a kultúra egyéb szegmensei megtalálták már a helyüket, a fotográfia még mindig nincs jelen. Úgy érzem, egy legitim csoportosulásnak súlya is lesz. Sz.G.: Az elmondottakból következik: vajon miért tart ott a magyar fotó, ahol tart, és mi hiányzik ahhoz, hogy jobb legyen a helyzet? K.G.: Kezdjük a szakembereknél; a kritikusok és a mûvészettörténészek közül nagyon kevesen foglakoznak a fotóval. Így nincs igazi visszajelzés, és a magyar fotótörténetet sem írták még meg úgy, ahogy azt kellene. A problémák az oktatásban is kereshetõek. Nincsenek az értékek a helyükön, a fotográfiai mûfajok összemosódtak. Egy populáris fotográfia egy mûvészeti alkotással, illetve egy mûvészeti alkotás egy fotóriporteri vagy egy alkalmazott fotó elkészítésével soha nem keverhetõ össze. Ezzel nem azt mondom, hogy egyik rosszabb a másiknál, de mindenkinek tudnia kell a helyét.
| ||
Sz.G.: Hazai jelenség a mûfajkeveredés? K.G.: Elsõsorban igen. A fotográfia ügye a fejlett fotókultúrával rendelkezõ országokban a helyére van téve. Az számít ugyanis, a fotográfus milyen szándékkal készíti el a képet. Például az alkalmazott fotóst nem nevezik mûvésznek, de õk sem nevezik saját magukat annak. Persze válhat egy alkalmazott fotó is mûvészeti alkotássá, de azt, hogy az hogyan lesz majd a fotótörténet része, konszenzus dönti el. Robert Capa sem volt fotómûvész, de mûvei ma már mûvészeti alkotásként szerepelnek, mert fényképeinek missziója lett más, mint aminek szánta õket. Sz.G.: Visszatérve a +mûhelyhez, milyen elõzményekre építenek? Mint azt már említette, az FFS közös alapélmény. K.G.: A hetvenes években készítettünk olyan munkákat, amelyek itthon kiverték a biztosítékot. Mégis, amikor azok a mûvek elkészültek, a határokon túl már olyan alkotások születtek és olyan progresszivitás volt jelen, amirõl mintha mi tudomást sem vettünk volna. Ott kezdtük, ahol õk tartottak valamikor az ötvenes években. A csúszás egyik oka a kommunikáció és az információ hiánya volt. Ismertük például a Camera címû újságot, de nem volt táptalaja annak, hogy hasonló technikával és hasonló filozófiával dolgozzunk. Ennek ellenére kezdte kinõni magát egy generáció. Hasonló kérdések körül mozgott mindenki: a szociofotó és a koncept art felé. Aztán kialakultak fotográfus egyéniségek, akik dolgoztak a saját habitusuk szerint. Megalakult a Fiatal Fotómûvészek Stúdiója, ahol az önképzés iskola jelleggel zajlott. És ott is, mint a mi mûhelyünk esetében is, a különbözõ mûfajok egymásra hatása tanulságos volt. Sz.G.: Mi történt késõbb, a rendszerváltás idején? K.G.: A rendszerváltás idején itt egész Nyugat- Európa megfordult. Párizsból, Amszterdamból, egyéb fontos központokból érkeztek kurátorok tájékozódni. Látszott, hogy érdeklõdnek a magyar fotográfia iránt, de mi nem tudtuk, hogyan is kell ennek megfelelni. Majd vége szakadt a rendszerváltás izgalmas idõszakának, megszûnt a Fiatal Mûvészek Klubja, és a Stúdió is megfeneklett. Ezzel egyidejûleg a fotográfusok magukra maradtak, komolyabb intézményi és kapcsolati háttér nélkül. Nem volt, és hozzá kell tennem, ma sincsenek megfelelõ támogatók a fotográfia körül. Sz.G.: A kilencvenes évek pozitív fejleményekrõl is szólt: létrejött a Fotográfiai Múzeum Kecskeméten, ami memoriális bázist nyújt a magyar fotótörténet és az élõ fotográfia számára, és létrejött a Mai Manó Ház. Mûködtek kisebb galériák is, amelyek arra is kísérletet tettek, hogy a magyar fotót bemutassák külföldön. K.G.: Amióta szabadon utazhatunk, valóban épülnek értékes kapcsolatok. Külföldön kézrõl kézre adnak minket, és rendszeresen kiderül, hogy az a kis csapat, akik a mûhely csoportot alkotják, szinkronban mûködik a nemzetközi trendekkel. Ezt az ideérkezõ külföldi kurátorok is rendszeresen megerõsítik. De mondok más példát: New York az elsõszámú város, ahol a fotográfia megmérettetik. Amikor a 90-es évek végén Szilágyi Sándorral szervezett három utunk során kint voltunk, és ott a kortárs magyar fotót bemutattuk, egyértelmûen kiderült, hogy az õ számukra is tudunk meglepetést okozni. Itthon viszont a különbözõ céllal készült fotográfiák – természetfotó, riportfotó, mûvészfotó stb. – már említett összemosásával gyakorlatilag félrevezetik a közönséget, és könnyelmûen öszszekeverik a mûvészetet a nem mûvészettel. Más országokban a múzeumi gyûjtemények egy jelentõs hányada fotográfia, Magyarországon viszont alig vásárolnak fotót a nagy múzeumok. Nincsenek megfelelõ kurátorok, mûvészettörténészek, akik tudnák, melyek a fontos fotómûvek, és azokra felhívnák az intézmények figyelmét. Ezt a területet ma igazán nem menedzseli senki, és intézményesen sem viszik a hírét. Nincs folyamatos gyûjtés sem, ami hosszú távon komoly hiányokhoz vezet és károkat okoz majd. Mindezek mellett a magyar fotó elsõsorban itthon mérettetik meg, és nem külföldön, ahol annak a helye lenne. Sz.G.: A huszadik században világszerte ismert magyar fotográfusok alkottak, mint André Kertész, Lucien Hervé, Brassai vagy Moholy- Nagy. Így akár fotográfiai nagyhatalom is lehetnénk manapság. Mi a helyzet valójában? K.G.: Az említett nevek kapcsán a kérdést magunknak is fel kell tennünk, van-e egyáltalán ma „magyar fotográfia"? A kortárs angol, német, francia fotográfia ugyanis saját jegyekkel bír, míg a magyar fotóban ilyeneket nem találni. Csak egyéni alkotók vannak, akik önmenedzselés folytán váltak ismertté.
| ||
Sz.G.: A digitális képalkotás korában a fotográfia tovább demokratizálódott, és az elvárásaink is jelentõsen átalakultak vele szemben. Mennyiben hatott ez megítélése szerint a klasszikus értelemben vett fotográfiára? K.G.: Úgy látom, új mûfaj született, ami nem csak a fotográfiát érinti. Vizualitásról beszélnék inkább, amiben többek között benne van a fotográfia és a digitális képalkotás is. Ezzel a tágulással azonban megszûnt a klasszikus értelemben vett mimézis, hiszen digitális úton egy virtuális világ is felépíthetõ. A klasszikus fotó nehezen újítja meg magát, sok esetben önmagát ismételgeti. De mindezeket félretéve, ami a leginkább érdekel, hogy egy kép megérintsen: ha nekem szól, ha olyan problémákat feszeget, ami felkelti az érdeklõdésemet, akkor teljesen mellékes, milyen technikával készült. Sz.G.: Augusztusban volt hatvanéves. Mivel foglalkozik, milyen tervei vannak? K.G.: Rég eldöntöttem, hogy az életem a fotóról szól, és minden nap teszek is érte valamit. Saját magam fõnöke vagyok. Naponta születnek képek a fejemben. Folyton igyekszem meghaladni magamat, és ehhez minden technikai eszközt igénybe is veszek. Régi, alternatív technikákat használok, azokat fordítom át mai, korszerû, filozofikus képi nyelvre. Az utóbbi idõben leginkább a tájékozódási érzékekkel kapcsolatos kérdések érdekelnek: minden olyan eszköz, forma és jelenség, amely fizikai és szellemi értelemben segít irányt adni számunkra a világban. A „+mûhely” tagjai: Barta Zsolt Péter, Benkõ Imre, Bozsó András, Drégely Imre, Frankl Aljona, Gábor Enikõ, Hajdú József, Halas István, Haris László, Herendi Péter, Illés Barna, Jokesz Antal, Kemenesi Zsuzsa, Kerekes Gábor, Minyó Szert Károly, Pácser Attila, Stalter György, Szilágyi Lenke, Telek Balázs, Tóth György, Vékás Magdolna. Pozitív fejlemények A „+mûhely” Lajos utcai, demonstratív kiállítása a kortárs hazai fotográfiai életben régóta akkumulálódó kérdéseket és fotográfiai problémákat is a felszínre emel. Nem túlzás a demonstratív jelzõ: a kortárs hazai fotó huszonegy szereplõjének közös fellépése egyszerre irányítja a figyelmet a fotó elhanyagolt helyzetére és menedzselésének súlyos hiányosságaira (ezért az önszervezõdés, önmenedzselés), egyúttal a kiállító mûvészek legújabb munkáira. Bár az Akku címû kiállításon a fiatal alkotóknak is fontos szerep jut, így Kemenesi Zsuzsa finomra hangolt képei vagy Telek Balázs háromdimenziós dobozai tartalmi és formai útkereséseket jeleznek, a kiállításon döntõ többségében a kortárs magyar fotó középgenerációja vonul fel legfrissebb munkáival. A klasszikus technikákat használó fotósok (Gábor Enikő, Minyó Szert Károly, Kerekes Gábor, Vékás Magdolna), a mûvészfotót készítõ alkotók (Barta Zsolt Péter, Bozsó András, Frankl Aljona, Hajdú József, Haris László, Herendi Péter, Illés Barna, Pácser Attila, Tóth György) és a szubjektív dokumentarizmust mûvelõ Benkő Imre, illetve a szociofotóra építõ Stalter György mellett azok a mûvészek is szerephez jutnak, akik a digitális technikát használják (Halas István, Jokesz Antal, Szilágyi Lenke), vagy a fotóinstalláció lehetõségét vetik fel (Halas István, Telek Balázs).
| ||
Mivel a kiállítás a kortárs hazai fotográfia széles spektrumát vonultatja fel, a szerteágazó lehetõségek közt izgalmakat elsõsorban az alkotói életpályákban bekövetkezõ fordulatok vagy egy-egy sorozat kiemelendõ értékei jelentik (pl. Herendi Péter mélytónusú, hatalmasra nagyított tárgyfotói). A kiállítás két figyelemreméltó újdonsága az eddig elsõsorban fekete-fehér technikát használó Szilágyi Lenke „kiszínesedése”, aki a digitális technikát teljes összhangba hozta a fényekkel illetve a témaként megjelenõ Cinetrip hullámzó embertömegével, és Kerekes Gábor absztraháló, geometrikus látványt nyújtó képei, amelyek az általa már régóta használt alternatív technikát ötvözik az internetrõl letöltött tájak mûholdfelvételeivel. E példák is jelzik a sok esetben még mindig különálló világként kezelt területek (digitális és analóg fotó) gond nélküli összehangolhatóságát, és együttmûködésük lehetséges alakulását.
| ||
Nehéz megjósolni e csoport jövõbeni sorsát, mindenesetre már a kiállítás létrejötte – a vállalt névsorolvasás-jelleg ellenére – is pozitív fejlemény. Ami azonban továbbra is komoly kérdés marad, hogy az amúgy népszerûnek mondott és saját autonomitásáért küzdõ fotográfia hogyan találja meg a csatornákat a (szak)sajtó, a mûvészettörténet-írás, az oktatás, a szponzorok, a nemzetközi helyszínek és a közönség felé. |
||
|
Sz. Szilágyi Gábor |
||
|
|
