|
|
|
A francia kortárs fotómûvészeti szcéna fontos szereplõje, Patrick Faigenbaum
1954-ben született Párizsban. Speciális érdeklõdést tanúsít a kultúrtörténet
iránt, melynek három különbözõ aspektusát tárgyalják legutóbbi párizsi kiállításai.*
A Galerie de France-ban portrékat és csendéleteket, míg a Louvre-ban
két sorozatát állította ki; egyikükön Michelangelo 1505 és 1548 között készült
rabszolga-szobrait örökítette meg, a másikon a mûvész családjának tulajdonában
lévõ szabómûhely utolsó hónapjait tárja a nézõ elé.
S.D.: Milyennek ítéli most kiállított anyagait? P.F.: Új képeim a régiekhez képest sokat változtak. Ezalatt azt értem, hogy minden egyes kép egy történethez kapcsolódik, illetve magában hordoz egy történetet. Minden egyes kocka nagyításakor meg kell találnom az annak megfelelõ papírképet, mely megfelel a modellnek és az általam kifejezni kívántaknak. Érzem, hogy az önmagammal szemben felállított követelményeknek elég nehéz megfelelnem ¨ például egy papírkép elkészítése 3 óra és 15 nap közötti idõt vesz igénybe; méretétõl és mondanivalójától függõen. S.D.: Ki válogatta a kiállítások anyagát? P.F.: Én magam döntöttem el, hogy melyik kép kerüljön a falra. Kevés képet szerettem volna kitenni. Összesen harminc fotográfiát készítettem a Galerie de France kiállítására készülve, és ki is állítottam mindet.
| ||
S.D.: Ez azt jelenti, hogy munkája során igen kevés hibának hagy helyet. P.F.: Szerencsére most egy olyan idõszakot élek, amikor nem menekülök önmagam elõl. Pár évvel ezelõtt komoly krízist éltem át. Nem tudtam portrékat készíteni, összefüggésbe hozni a teret a modellel, úgy, ahogy azelõtt huszonöt évig tettem. Voltak nagyon nehéz pillanataim, amikor embereket kellett fotóznom. A tényeket kell fényképeznem, anélkül, hogy azok semmitmondóakká váljanak. Mindez a valóság feltárásán alapul. Kimentem az utcára, ahol az emberek és a tér közötti viszony félelmet keltett bennem. Ekkor gondoltam arra elõször, hogy itt az ideje: az emberek jöjjenek az én terembe, és ne én az övékbe. S.D.: Így születtek meg a Galerie de France-ba bemutatott munkái? P.F.: Pontosan. Tudtam, hogy nem menekülhetek, muszáj ezen az úton végigmenni. A feladatom az volt, hogy megpróbáljam megfogni ¨ a képen keresztül — a modell fizikai jelenét és annak tétlen, idõtlen állapotát. S.D.: Hogyan sikerült ez? P.F.: Egy pillanatot szerettem volna megragadni. Kapcsolatot kívántam létrehozni a kávézóban vagy a metrón látott ismeretlen emberekkel. Intuíció alapján választottam ki õket, amikor éreztem, hogy valami érdekes van az ismeretlenben, és az érzelmeket vált ki belõlem. Ha én megyek valakihez, akkor rendelkezésemre áll egy adott tér, de ha az utca emberét egy semleges térbe teszem, sokkal nehezebb a dolgom. A képeken megmutatom, hogyan lehetséges egy széken ülõ személyt semmittevés közben, egy semleges térben ábrázolni. A fotográfián szereplõ és az azt nézõ személy közti kapcsolat kialakítására törekszem, arra, hogy a nézõ a kép elõtt megálljon, hogy elveszítse a sebességét. Azt akartam, hogy a nézõ elgondolkozzék, és találja meg a helyét a fotón megjelenõ modell elõtt vagy mellett. Egy egész évig dolgoztam mindezen, mindenféle eredmény nélkül, úgy, hogy a negatívokra rá sem tudtam nézni.
| ||
S.D.: Tehát nehéz feladatot tûzött ki maga elé. P.F.: Szerettem volna egységbe kerülni valakivel, anélkül, hogy a hely élõsködõvé válna. Minden lehetséges zavaró elemet ki akartam zárni a fotográfián megjelenõ térbõl, épp ezért választottam semleges hátteret. S.D.: Mire volt még szüksége ahhoz, hogy képei kiforrjanak? P.F.: Még egy nagyon fontos dolog van, méghozzá a hordozón való „megtestesülés”. Tudom, hogy a negatívjaim a halálom után semmit sem érnek majd. A negatívokon egyszerre van ott minden és semmi. Ha egy festõ odaadja a festékeit és ecseteit, akkor abból még nem lesz festmény. Soha nem lesz lehetséges ugyanazt a képet létrehozni, még a fotográfiában sem.
| ||
S.D.: Az ön felfogása szerint kezelhetõ a fotográfia festészetként? P.F.: A 17. század fotográfusának vallom magam, és tudom, hogy minél jobban letisztulnak a mûveim, annál klasszikusabb és ezzel együtt egyre inkább „kortárs” leszek. Szeretnék minél messzebbre menni, minél összetettebb és nyitottabb lenni a munkám során; Rembrandtra gondolván, aki saját maga modellje volt. Amikor végre bejutunk a kép belsõ szférájába, abban a pillanatban minden gesztus megtalálja a helyét. Kezdetben minden szétszórt, és az én feladatom, hogy visszategyem a dolgokat a helyükre. S.D.: Tehát a pillanat nagy szerepet játszik a munkáiban. P.F.: A munkám legfontosabb része a pillanatban való lét. A hely geometriája, az emberek jelenléte, a kettõ közötti viszony, az intimitás, a fény , az idõ ¨ mindezeknek össze kell állniuk egy adott pillanatban. Amikor fényképezek, az egyik szférából egy másikba térek át. Az idõ ¨ a személyek, a tér és a fényképezõgép segítségével ¨ alkotja a „mélyebb” szférát. A kép attól a pillanattól létezik, amikor sikerül megtalálnom, illetve megéreznem, hogy az emberek valóban jelen vannak, és a hely léte teljessé válik. A tér és az emberek megjelennek a képen, mivel igazi létüket mutatták.
| ||
S.D.: Újraéli-e a fotográfia születésének pillanatát a labormunkák során? P.F.: Az elõhívás olyan, mint a szobrászat, ahol hozzá tudunk tenni az anyaghoz és el tudunk venni abból. A labormunka során meg kell lelnem azt a pillanatot, ami meghatott, ami létrehozta a képet. Egyfajta valóságot kell formálni, és épp ezért be kell járni minden lehetséges utat, ahhoz, hogy a papírképen ez megvalósuljon. S.D.: A valóság feltárására indul egy-egy fotográfián keresztül? P.F.: Nem mondhatnám. Nem merészelem megérinteni a valóság fogalmát, és nem teszem fel magamnak ezt a kérdést. A munkám a nézõ figyelmét próbálja elkapni, és közülük is létezik többféle, aki különbözõ rétegeken keresztül látja a képet. De a legfontosabb, hogy megtaláljam a megfelelõ modellt, akinek közremûködésével ki tudom fejezni érzelmeimet. De az õ létének jogáról és valóságáról nem elmélkedem. Habár megkérdeztem már magamtól, hogy milyen jogon illeszthetünk egy nevet egy képhez. S.D.: Térjünk rá másik kiállítására, amit a Louvre hatalmas, betonfalak által körbezárt makett-terme fogad be. Itt az eddigiektõl igen eltérõ képsorozat tárul elénk ¨ hogyan láttak napvilágot ezek a meghökkentõen életszerû, Michelangelo rabszolgáit ábrázoló képek? P.F.: Mint már említettem, nagyon sokat küszködtem a másik galériában bemutatott portrékkal, és részben Michelangelo rabszolgaszobrai mentettek meg. Egy éven keresztül minden egyes keddet a Louvre-ban töltöttem, ezekkel a szobrokkal. Párhuzamosan dolgoztam ezeken és a portrékon, ami egyrészt pihentetõ hatással volt rám, másrészt pedig rengeteg új dolgot tanított. Például segített a megfigyelésben és a kép minõségének javításában. S.D.: Ez volt az elsõ alkalom, amikor találkozott Michelangelo szobraival? P.F.: Húsz évvel ezelõtt Firenzében láttam elõször az egyiket. Ez, mely a Louvre-ban láthatónál sokkal csonkább, befejezetlenebb, akkor sírásra késztetett. Ez volt az elsõ alkalom, hogy sírtam egy mûtárgy elõtt. Már akkor tudtam, hogy dolgozni szeretnék a szobrokkal, de éreztem, hogy nem vagyok még kész. A Louvre meghívása azonban jó alkalom volt, bár az itt látható szobrok sokkal kevésbé felkavaróak — mintha a Louvre környezetének hatására befejezettebbek lennének. Firenzében ezeket a szobrokat látván rögtön a zsidók elhurcolása jelent meg elõttem. S.D.: A képeken is jól tükrözõdik, hogy átéli a szenvedést, a kõbe vésett mozdíthatóvá válik, a hús érezhetõ, a mozdulat követhetõ kezei alatt. Hogyan születik ez a mélység? P.F.: Amikor fényképeztem a szobrokat, hangosan beszéltem velük, és éreztem, hogy fel tudnak ébredni, és fel fogják fedezni a magány és az elhagyatottság érzését. Elsõ megközelítésbõl úgy tûnik, hogy nagyon tiszták és átláthatóak, de hirtelen misztikussá válhatnak. Kis lépésekkel elõre haladva a rabszolgák már nem félemlítettek meg. Akkoriban az a kérdés foglalkoztatott, miszerint hogyan fényképezhetõ egy test? Komplex konstrukciójukat és arányaikat megfigyelve, analizálva ez a munka a portréfotózás nagy segítségévé vált. A tárgy mindkét estben semleges térbe helyezve, semleges háttérrel jelenik meg. Úgy gondolom, hogy ezek a tanulmányfotók a tér, a geometria és az anatómia új megértése felé vittek. S.D.: És milyennek látja az ezzel párhuzamosan bemutatott képeket a Palmares-rõl, a családi szabómûhelyrõl? P.F.: Harmincöt évnyi élet sûrûsödik abban a boltban. Több ezerszer lehettem ott, és igazából soha sem láttam. A bolt épületét lebontásra ítélték, így be kellett, hogy zárjon. Úgy éreztem, hogy most eljött a pillanat, hogy láthassam ezt a helyet, mely elõl mindig menekültem — a családunknak hasonló üzlete volt, és ahelyett, hogy az általuk kívánt foglalkozást választottam volna, én festõ akartam lenni. De mivel nem volt képzettségem, a közeli Louvre-ba menekültem. Tehát 2004 elején, családom nagy örömére, két hónapot töltöttem az üzletben, és fényképeztem az utolsó pillanatokig. Láttam az enyémeket, hogyan tartják magukat, leplezve szomorúságukat. Ezalatt a 35 év alatt voltak nehéz pillanatok, de mivel imádták ezt a foglalkozást, mindig sikerült talpon maradniuk. Gyermekként gyakran meglátogattam a nagybátyámat, aki szabad idejében gyûjtõ és festõ, munkaidõben viszont szabó volt. Azt hiszem, hogy az anyagról, a színrõl és a ruhák minõségérõl tartó beszélgetéseken keresztül én is részesülhettem egyfajta mûvészeti képzésben.
| ||
S.D.: A nyilvánvaló összefüggéseken túl — mint a semleges háttér vagy a modell igazi lényének keresése — még miben látja a két sorozat kapcsolatát? P.F.: A szüleim családja zsidó lévén Lengyel- és Oroszországból menekült Franciaországba. Épp ezért volt számomra olyan felkavaró a Firenzében felfedezett rabszolga, mely az elhurcoltakat, a börtönbe kényszerítetteket idézte fel bennem. A kiállításban összehozott két sorozat ötlete igen nyilvánvaló volt, már csak a helyszínbõl adódóan is, hiszen a szabómûhely kerülete, a Chaussée-d’Antin, valamint a Louvre Párizs egymást érintõ és azt szimbolizáló negyedei. A Louvre-ban Michelangelóval a szobrászattal néztem szembe, míg a boltban a textíliák, a redõk és a színek világában a festészetet véltem felfedezni. A két tér összekapcsolódik. Mintegy bevezettem a Louvre-ot a boltba, és boltot abba a mûterembe, ahol a korábban említett portrék, a rabszolgaszobrok fényképezésén keresztül rátaláltak önmagukra. |
||
|
|
||
|
* Patrick Faigenbaum. Galerie de France, Párizs, 2005. február 24 — március 31.; Patrick Faigenbaum: „Photographies au Louvre”. Louvre, Párizs, 2005. május 16 — november 12. |
