|
Batár Attila |
|
Ez év júniusában újabb alkotással gazdagodott a monumentális épületek sora.
Felépült Bernben a Renzo Piano tervezte Zentrum Paul Klee. Ez a Klee teljes
oeuvre-jét összefoglaló kulturális központ nemcsak múzeum. Klee mûveinek
tárolása, gondozása és kiállítása mellett helyet ad Klee zenei elhivatottságának
is — egy ideig hegedûmûvészként és kritikuskent tartotta fenn magát —,
és az elkészült háromszáz személyes koncert teremben hangversenyeket,
színházi darabokat, oktató elõadásokat fognak tartani. A központ fontos része
még a gyerekmúzeum (Creaviva), s a mindenki számára nyitva álló három
mûvészeti stúdió, oktató mûhely.
E nagyszabású alkotás mégis szerény monumentalitás, mert Piano mindig finoman, egyszerûen formál. Itt, a dombok közé, rozsdamentes acélból készült hullámvonalakat fektetett melyek megismétlik a dombok vonalvezetését. A központ három épülete a Bernt körülvevõ lejtõk egyikébe van félig elsüllyesztve. A központot közvetlenül a Klee-család temetkezési helyének a közelébe telepítették (Schosshalden), amelyik Klee urnáját is õrzi. Úgy tûnik, a dombok óriásokat tartanak méhükben, amelyek a terepbõl kiemelkedve, nyitva tartják szemüket. Messzirõl nézve, a homlokzat, „a szemek”, félig takartak, mert a három ív elõtt közvetlenül egy hosszan elnyúló, vízszintes vonalú töltés húzódik. A töltés takar, távolabbról, a város felöl közeledve, a szemeknek csak a felsõ, felmagasló íveit látjuk. Ettõl a csalás, a csalódás, vagy a vágy, megtudni, mi van a töltés mögött. Mintha három földbe metszett szemet látnánk. Ezek a vágott rajzú szemek emlékeztetnek azokra, amelyeket a mûvész néhány arcképén fedezhetünk fel. Figyelõ szemek, mielõtt a horizont alá buknának. Szemlehunyás elõtti utolsó pillanat. Búcsúzó szemvetés. A tervezõ mintha késsel vágta volna ki a Klee képekrõl vagy az ókori freskókról leszedett, nagyra nyílt szemeket. Finom hasítás a földben. A szemek az enyhén lejtõ domboldalról a távolba néznek: az elõttük fekvõ völgyre, Bern városára, a tájban elfekvõ mögöttes dombokra, s hajnalonta a keleten felkelõ napra.
| ||
Mi ihlette meg a tervezõt? A környezõ dombok vonalaihoz akart alkalmazkodni, hasonulni? A természetet akarta folytatni, mûvi módon megismételni? Az adottságokat akarta adaptálni, beleépülni a lejtõkbe? Klee játékos mûvészete ihletette meg, finom rajzos formáit akarta beültetni, beilleszteni a természetbe? Vagy saját lírai formáinak keresett egy újabb formát? Mind lehetséges. A természet adva volt, Klee szelleme áthatotta az alkotót, s elõzõ mûvei, a Centre Pompidou kígyózó mozgólépcsõje, a houstoni Menil Collection dongaboltozatú lefedései, a genovai móló és a tengerpart légcsavarai, a Centre Jean-Marie-Tjibaou (Noumae) költõi ihletésû íves falai már mögötte voltak. Pianot kell idéznem: elsõsorban arra kell figyelni, mire inspirál a hely, mert a terv már elõzõleg odavetette árnyékát. A dombos vidékbe helyezett Zentrum egymás mögé sorolt acéltartók hullámvonalaiból áll. Ezek az acélívek egyszerû geometrikus formák, a végtelen szinuszgörbe kiragadott szakasza. De Piano sokoldalúan, rendhagyó módon dolgozik, nem préseli mechanikusan geometriai alakzatokba épületeit. A formák inkább utalások, jelzések, mint másolatok. A teljes kompozíció az épület elõtt elhúzódó töltés miatt nem jól látható. Veszteség vagy nyereség? Mert a töltés nem csak takar, hanem egyben titkot is sejtet. A takarás kíváncsivá tesz. Arra is kényszerít, hogy megkerüljük a töltést. Kizárólag oldalról tudunk az épületet közelébe kerülni. A töltés mögött csak egy keskeny sáv, szûk út marad a közelítésre, s a rálátásra. Ezt nevezte el Piano a Múzeum utcának. A hullámvonalak földi vetületével párhuzamosan egyenes vonalak futnak. Az út, a töltés és újra egy út. Kontrasztként. A Múzeum utcában áll a bejáratra mutató jelzés is, Klee egyik rajzának acélból készült, pirosra mázolt mása. A hullámvonalak s az egyenes töltés közé beszorított útról kizárólag skurcban látjuk a központot. Közelítve értjük meg, hogy nem három különálló félkörívet látunk, hanem egy összefüggõ, folytonos, hullámzó vonalat. Ezek a hullámok a föld felszíne alatt, pontosabban a terepszinthez képest lesüllyesztett térben, a völgyekben is folytatódnak. Újabb élmény. Felfedezzük, hogy az alászálló görbék, a völgyben irányt váltva, a magasba ívelnek. A földfelettiek domborúak, s a talajt érintve homorúakká válnak. A vonalak folyamatosan hajladoznak. A vidék dombjainak acél megfelelõi bonyolódni kezdenek. Kényszerülünk, hogy ne csak felnézzünk az emelkedõ hangárívekre, hanem, hogy letekintsünk a már sokkal bonyolultabb lesüllyesztett árkokra, ahol felfedezzük az épület titkát, az ívek szakadatlan menetét. Egyszer a három épület üvegfalú függõleges síkja vág bele a földbe, máskor az épületek közötti hullámvonalak, az elõzök megfordítottjai érintik a terep tangensét. A görbék átúsznak a kivájt föld fölött.
| ||
Az acél hullámvonalakat követve a szem egyben az erõk útvonalainak a nyomába szegõdik. Szerkezetileg is okos a forma. A tetõ és a tartószerkezet súlyából adódó terhek leszaladnak az íveken, de nem tûnnek el a végeken, hanem továbbadják a súlyt a következõ hullám felfelé ívelõ szárnyának. Erõvonalak játéka, amint végigfutnak a hullámzó formákon. Így adják át az ívek terhüket a következõnek. Összekötve, továbbítva tehermentesítik az egyes részek saját súlyukat. Megosztott erõk, nyomaték átvitel, erõ és formajáték egyszerre. A hullám-motívum önmagában is bonyolult, de a három felemelkedõ ív nem egyforma nagyságú. Közelítve a keskeny úton perspektivikusan látjuk a három ívet, csökkenõ nagyságban. Mindezt nemcsak a perspektivikus illúzió következtében, látszólag, hanem valóságosan is. Közelítve megértjük, hogy az egyformának gondolt három ív tulajdonképpen csökkenõ magasságú és nagyságú forma. A buszmegálló felöl közelítve a távolabbiak fokozatosan kisebbek az elõzõeknél. Így a perspektivikus illúzió fokozódik, a távolabbi íveket még kisebbnek gondoljuk, mint amennyire a perspektivikus csalás alapján feltételeznénk. Így az épület egészének a képzete megnyúlik, s az épületet a valóságosnál is hosszabbnak képzeljük. Pedig az épület logója — az elnyújtott ‘m’ betû szárainak ereszkedõ magassága —, elõre figyelmeztet a valós helyzetre, egyre kisebb méretû hullámok, épületek követik egymást.
| ||
Az épület függõleges ívei vízszintesen is megismétlik e formát. Egyrészt a bejárat hullámvonalú hídjában. A bejárat a megközelítési ponttól számított elsõ és második épület közé került. A hullámvonalak alsó, lesüllyesztett ívei fölött kacskaringózik el a bejárati híd. Ívek keresztezõdése különbözõ szinteken és különbözõ síkokban ¨ a tartóívek függõlegesben, a híd a vízszintesben ¨ helyezkednek el. Ráadásul különbözõ egyenesek is keresztezik a szintet, ettõl még bonyolultabb a kép. A homlokzati bejárati ív függõleges üvegfelületét vízszintes napellenzõ lamellák síkjai törik meg sorozatosan. Merev, rideg jelenség a lírai kompozíción belül. Mégis együttesük, görbék és egyenesek összjátéka, újabb variációt teremt a homlokzati képben. Úgy tûnik, az ívek között a lamellák egymás alatti sávjai ki is feszítik a görbéket. Feszültség keletkezik, különösen, mert a lamellák síkjai dõltek, s cikcakkban párhuzamosak. Az íves épületek közötti völgyekben sima, áttetszõ dobozokat helyezett el a tervezõ. Újabb játékos elem. De az egymást megismétlõ acéltartók sem azonos magasságban követik egymást. A bejárattól a végekig az épület bordáit érintõ elképzelt tangens lejt, olyannyira, hogy a végekre elfogy az épület. Az utolsó ívek egyre jobban belesüllyednek, s végül eltûnnek a földben. Mintha a vízbõl kiemelkedõ hal farka felé fogyó test pikkelyeit látnánk, vagy a kiemelkedõ acélgörbékben az óriás hal lekopasztott csontvázát fedeznénk fel. Az épület elfogyasztott végeirõl a vízbõl kiemelkedõ hal ovális formája jut az eszünkbe, csak víz helyett itt föld veszi körül alakját. Ez a motívum is a hullámokra emlékeztet.
| ||
Még egy ív a tájban: a múzeum területéhez kapcsoltak a környezetbõl egy tágas mezõt („termékeny vidék”-nek nevezve), amelyet egy gyalogos út zár le nagy körívben. A központ mögötti terület az útig körszegmenshez hasonlít, melyet a lejtõs mezõre fektetettek. Az elfogyó épület nem vethet árnyékot, s bár az árnyék hozzátartozik az épülethez, ebben az esetben a mezõ helyettesíti az árnyékot. Az íves úton végiggyalogolva egyszerre élvezhetjük a három épület fogyasztott, süllyedõ formáinak a látványát, majd elõtte Bern városára, s a mögöttes hegyekre nyíló kilátást, illetve az épület hátsó nyúlványaként az egyenletesen süllyedõ mezõt. E terület a hegyvonulatok, valamint az épület görbülõ formáinak a fekvõ társa. Az épület fémívei között üveg a tetõ. A rácsapódó napsugaraktól az üveg együtt csillog az acéltartókkal. A tetõ domború felületére egyenetlenül süt a nap. Ragyogó, árnyas, homályos és csillogó felszínek váltják egymást. Tükrös játék. A görbület minden pontja másként veti vissza a fényt s kápráztatja a szemet. Az épület beépített részei fölött a tetõ szerepét betöltõ üveglapok a nap sugarát elhomályosító perforált lemezekkel, hálókkal párosulnak. E napellenzõs lamellák, s a múzeum belsõ tereiben a fátyolszerû álmennyezet sajátos, misztikus hangulatot teremt. A perforált álmennyezetekkel megszûrt, nem vakító fény olyan általános, egyenletesen szétosztott világosságot teremt, amelyben minden kép jól, tükrözés mentesen látható. Eközben a belsõ tér megmarad sejtelmesnek. Piano misztikus fényt varázsolt a belsõkbe.
| ||
A nagyívû, acéltartós szerkezet lehetõvé teszi, hogy függõleges alátámasztás nélkül is megálljon az épület. Csak a végeken vannak kereszt merevítések, hogy el ne dûljön, illetve el ne szaladjon az épület. Ezzel lehetõvé vált, hogy ne legyen a térben akadály, korlátozásmentesen lehessen berendezni a belsõ teret, a koncerttermet, s a kiállító helyiségeket. Sõt, az acéltartók azt is megengedik, hogy a múzeum termében e tartókról lógassák le a képek felakasztását szolgáló paneleket. Még a padló sem akadály, bármilyen módon el lehet választani a különben egységes teret, s elrendezni a válaszfalakat, hogy annak változtatásakor a padlón se látszódjon semmiféle nyom. Olyan játékosan, szabadon rendezhetõ el a tér, hogy Klee is beleképzelhette volna mûveit. Úgy, ahogy Klee egyenes vonalain csüngenek, vagy egyensúlyoznak a tárgyak és az emberek. Nehéz egyensúlyt tartani a különbözõ elemek között, de az egyensúly Kleenél és Pianonál is létrejött. Renzo Pianot egyaránt megihlette a táj, s az a mûvész, akinek az épületet szentelték. De Piano nem másol. Bár a dombokra utal, mégis az adott motívumok újraformálása, eredeti költõi alkotás. Az adottságokat módosítva veszi át, újabb s újabb elemekkel gazdagítva a kiinduló példákat. Egyszerû módon bonyolít, miközben megõrzi az alaptételt. Piano a mai építészek leglíraibb alakja, aki ebben az esetben is hozzáadva költi át a tájat. A környezet által inspirált, és megfogalmazott épületmotívum a természetben folytatódik. A tájban elfogyó, elnyújtott múzeum, ‘m’ betûs írásjele az épület emblémájává vált. |
||
|
|
||
|
1 A cikk kizárólag a Renzo Piano tervezte Zentrum Paul Klee építészeti megoldásával foglalkozik. |
