Martos Gábor
A vízcsepp, az oroszlán és a kavics
Emlékkönyv Illés Árpádról



Elõször is vannak a tények: Illés Árpád 1908-ban született a Vas megyei Kisköcskön, középiskolás korában Gyõrben Pandur Józseftõl és Békéssy Leótól már komolyan tanult rajzolni, 1928 és 1933 között a Képzõmûvészeti Fõiskolán Rudnay Gyula, majd 1933-tól egy éven át Kandó László tanítványa volt, végzése után évekig alkalmazott grafikai munkákból, fõleg címlaptervek, illusztrációk készítésébõl élt. 1947-48-ban a Zeneakadémián mûködõ Vígopera díszlettervezõ-szcenikusa, majd csaknem három évtizeden át múzeumi kiállítások rendezésében vesz részt, miközben tíz évig iskolákban is tanít rajzot. 1980-ban bekövetkezett haláláig csaknem húsz önálló kiállítása volt, s ezek mellett számos csoportos tárlaton mutatta be mûveit; az azóta eltelt negyed században pedig hét önálló bemutatkozás mellett egy tucat csoportos kiállításon szerepeltek a képei, s csaknem kéttucatnyi írás, rádiómûsor, tévéfilm foglalkozott a munkásságával.

Azután vannak a történetek: hogy az eredetileg Mayerként született fiatalember 1941-ben, amikor mások éppen hogy németes csengésû nevet igyekeznek szerezni maguknak, s a német nevek „magyarítását” már törvény is tiltja, éppen ez elleni felháborodásában, nem kevés kilincselés, utánajárás nyomán veszi fel hivatalosan is apjáé helyett édesanyja, Edvi Illés (illetve tulajdonképpen Illyés) Hermin leánykori nevét; hogy gyõri rajztanulmányai alatt tanítványtársától, Borsos Miklóstól kap egész mûvészetére kiható jelentõségû ajándékot, egy Gulácsy-albumot; hogy mindenkori mûtermében a mindenkori korszak legjobb szellemei, költõk, írók, zeneszerzõk fordultak meg rendszeresen, vagy hogy ezekben a mûtermekben, amikor a festõ dolgozott, mindig szólt valamilyen zene.

És persze nem utolsósorban vannak a mûvek: a linóleummetszetek, valamint a fõleg tojástempera-festmények; kezdetben a még reálisabbak (mint a gyõri, vagy éppen müncheni utcaképek, egy mûterembelsõ, vagy a jó barátot, Weöres Sándort Csöngén, szülõházában, ágyban fekve megörökítõ munka), késõbb a líraian szürreálisak (mint például a szarkasztikus humorú, felfuvalkodott, de üresen lebegõ, nevetséges „szörnyekbõl” álló Zsûri – vajon kik lehettek a „modellek”?), majd végül a hatvanas- hetvenes években „megtalált” egyéni stílusú, már jellegzetesen „illésárpádosak”, az ornamentálisan kavargó, absztrakt, tündöklõ színkompozíciók.


Kep



És most mindezekbõl van egy emlékkönyv, egy több mint kétszáz oldalas kiadvány, amelyben benne állnak a tények (kiállításjegyzékkel, válogatott irodalommal téve forrásmunkaként is használhatóvá a kötetet), a mûteremben leggyakrabban megfordultak történetei-visszaemlékezései, prózába és versben (sõt, kották formájában még zenében is), és persze a képek egy része, több mint félszáz színes reprodukció.

A kötetet Mezei Ottó alapos, imponálóan nagy jegyzetapparátust is felvonultató tanulmánya vezeti be a mûvészrõl és mûvészetének fejlõdésérõl, majd a továbbiakban a mûvészettörténész után olyan nagyszerû – igaz, más mûfajban remeklõ – kiválóságok adnak „elemzést” Illés Árpád munkásságáról, mint Weöres Sándor („többnyire halk, fojtott színhatásokkal dolgozott, barna alap-tónusba illeszkedtek a meleg pirosak, sárgák, hûvösebb kékek, zöldek, s még inkább az izgató lilás, rózsaszínes szürkés árnyalatok, de mindig úgy, hogy a mézes alaphangulatot ne sértsék” – lám, milyen különlegesen „ízes” is tud lenni az, ha valakinek a képeirõl egy költõ ír), vagy Tolnai Ottó („magamban két nagy korszakra osztottam munkásságát: a korai figurálisra és a szintén két részre tagolódó absztrakt-szürrelista – a mély, sokszorosan áttört, a festés folyamatának nyomait is õrzõ anyagszerûbbre és a letisztult, kivilágosodott, bölcs, anyagtalan legújabbra”). Tolnai egyébként egyenesen „az egyik legnagyobb magyar szürrealista festõ”-nek nevezi a mûvészt; igaz, a „szakember” Mezei tanulmányában inkább az „Illés Árpád-i pszeudoszürrelizmus”-ról beszél; s a képeket nézve, valamint a festõ írásait olvasva az embernek bizony joggal lehet olyan érzése, hogy a verseket, szövegeket is alkotó mûvész a verbális kifejezési formákban sokkal közelebb állt a par excellence szürrealizmushoz, mint a képeiben.

Mindeközben pedig ott sorakoznak a kötetben a versek, amelyeket vagy Illés képei ihlettek (mint ahogyan õ pedig „cserébe” képeket készített Weöres Sándor néhány versére), vagy éppen – mint Rákos Sándor Egy napom Weöres Sándorral címû írásának bevezetõje – plasztikus leírását adják a festõ (akkor éppen az) Izabella utcai mûtermének, az abban zajló életnek. Illés Árpád mûterme ugyanis, mint ez most ebbõl a kötetbõl sokféleképpen is kiderül, valóban fontos találkozóhelye volt kora értelmiségijeinek, olyan szellemi központ, ahová egyfelõl folyamatosan érkeztek be a legkülönfélébb mûfajokban megfogalmazott (mûvészi) információk, s ahonnan azokat az itt megfordulók keresztül-kasul csereberélve egymással áramoltatták viszsza szerteszét a világba. Kiváló és egyben hallatlanul izgalmas példája ennek a Svédországban élõ Maros Miklós zeneszerzõ írása, aki arról számol be, hogy hogyan is szokta õ elõadásaiban Illés Árpád egyik festményével illusztrálni növendékeinek a tizenkét fokú hangrendszerben mûködõ „zenei nyelvtan” szabályait (miközben Illés Árpád pedig cikket írt a Muzsika címû lapba A zene és a társmûvészetek címmel). De esik szó a könyvben Kandinszkijnak és Franz Marcnak a színek „hangzásáról” kifejtett nézeteirõl, megtoldva még Wilhelm Ney és Willi Baumeister (zene)tudományos gondolataival, mindezekkel adva Mezei írásában megalapozott hátteret Illés képeinek vitathatatlan zeneiségéhez, vagy éppen a festõ által használt, rendre visszatérõ jelek – a kör, a csigavonal, a kereszt, a tojás – szerepérõl, illetve mindazokról az ezekkel összefüggõ mágikus képzetekrõl és hatásokról, amelyeket Illés az altamirai barlangrajzok, vagy éppen a Néprajzi Múzeum primitív, õsi tárgyainak a másolása során szívott magába, majd mentette át onnan a saját festészetébe.

Úgyhogy igazi és sokszínû szellemi kalandot nyújt olvasójának ez az emlékkönyv (bár sajnálatos, hogy ezt a kalandot bosszantóan sok elírás, helyesírási-elválasztási hiba zavarja benne), amelybõl festményben, fotóban, és fõleg a szövegekben tökéletesen kirajzolódik a múlt évszázad harmadik negyedének egyik jellegzetes magyar szellemi gyújtópontja, ahol éveken át sokféle mûvész és mûvészet adott egymásnak folyamatos randevút. „Minden motívum, leveles vagy tüskés forma szétfelé tart, mégis valami tojásdaddá rántja össze õket. A csap végén csüngõ vízcsepp kohéziója ilyen hihetetlenül erõs” – fogalmaz költõhöz méltó képszerûséggel Illés Árpád egyik munkájáról Tolnai Ottó. De a festõ maga sem megy a szomszédba egy jó hasonlatért, amikor a vele készült interjúban a maga és az egész mûvészetét irányító természet kapcsolatáról azt mondja: „A világ legjobb oroszlánszobra is csak egy kavics a valódi oroszlánhoz képest”.

Ez a kötet most végre összeszedetten és széleskörûen mutatja meg a közönségnek Illés Árpád vízcsepp-kohéziójú „kavicsait” – miközben mindvégig ott látjuk mögöttük magát a valódi „oroszlánt” is.



* Illés Árpád emlékkönyv. Összeállította és szerkesztette: Illés Eszter. Orpheusz Kiadó, 2005.