|
Százados László |
|
f e l ü t é s Ez az elõadás nem akar megnyugtatni, kielégíteni vagy szórakoztatni, sõt, nem is ad erre lehetõséget. Esze ágában sincs így kiszolgálnia a nézõjét: magasról tesz a katarzisodra. Egyedül hagy az általa kiváltott érzésekkel, türelmedet és állóképességedet próbára téve állásfoglalásra kényszerít. Nyilván ezért is kapott olyan dacos elutasítást, amelyeket egyébként ritkán tapasztalni a Trafó már bejáratott (törzs)közönségénél: nem tömeges, ám demonstratív kivonulásokat, amelyek egyáltalán nem voltak tekintettel a darab menetére, pillanatnyi helyzetére.[1] Én is mást vártam: Yasmeen Godder társulatának korábbi szereplései[2] belesimultak az utóbbi négy-öt év, az izraeli táncélet és -kultúra magas szintjét reprezentáló bemutatói közé[3]. Maradt utánuk valami kesernyés, fanyar íz, az irónia és groteszkség intim pillanatokat sem nélkülözõ elegye megragadt az emlékezetben. Ezek az elemek most újabbakkal bõvülve más, érdesebb, keményebb és mindenekelõtt provokatívabb formába rendezõdtek. Az elõadás végén nem éreztem semmi vágyat a tapsra: az ellentmondásos hatás, amelyet kiváltott, egyrészt a saját érzéseimmel szembesített, másrészt az azt létrehozó mechanizmussal, amely kétségkívül hatásosan mûködött. cím – s z e r e p l õ k , h e l y s z í n , i d õ Eperkrém és puskapor: jól hangzó cím, amely egyedi receptet sejtet. Tömény, édeskés, piros és ragadós keveredik benne a robbanékony és veszélyes szürkésfeketével, megcsikordul rajta a fog. Egymást éltetõ és kioltó ambivalenciák vegyülnek: vörös csíkozza feketét, és fordítva: erotika & halál, tánc & agónia, performansz & lincselés, játék & valóság. Négy lány és három fiú a színen: kitûnõ táncosok és színészek. Hétköznapi öltözéket viselnek; fiatalok, katonaköteles korosztály. Összezárva „léteznek” egy pontosan kijelölt területen belül: balra elõl piros-fehér sorompó áll a „határon”. Az általa elkerített, hol lezárt, hol megnyitott terület, a minimál-eszközökkel meghatározott színpadi tér közepén kicsi, üdezöld dombocska díszeleg. Nem sokáig: a fûbõl(?), növényszárakból(?) összehordott mini-oázis „láb alatt van”, a „béke szigetét” pillanatok alatt széthordják, szétrugdossák, a földdel teszik egyenlõvé a rá ügyet se vetõ táncosok. A nyolcadik szereplõ, aki jobbra, hátul, a „pást” szélén ül, (kétnyakú) gitárjával, torzított effektjeivel ad akusztikus-hátteret mindehhez. A fémesen hideglelõs, néhol zörejzenévé áttranszformálódó kíséret néhány artikulátlan hangon elénekelt, elnyöszörgött, valamint egy felvételrõl bejátszott „dalbetéttel” egészül ki.
| ||
A játékteret sorompó választja le a „való” világ többi részérõl: más szabályok érvényesek rá, az abszurd terepe. (Az emigráció, a határátlépés idõrõl-idõre megnyíló lehetõsége van csak valamifajta befolyással az ott történtekre.) Ha földrajzilag nem is lokalizálható, az idõbõl még sincs teljesen kiszakítva a helyszín: a szétcsúszott, üveghangos Örömóda-improvizáció egy kultúrkörhöz köt, egy diszkó-sláger a 80-as évekbõl pedig éppúgy „pontosít”, mint a partyvonaglás, vagy a western-revolverhõsök mozdulatainak paródiája. Mindez a mai ruházattal együtt pont annyira aktualizál, hogy a nézõ ne számûzhesse valamiféle absztrakt világba, megnyugtatóan távoli vagy egzotikus vidékre a színpadon zajló eseményeket. Fennmarad az a vibráló kétértelmûség, ami a redukált, utalásszerû megjelenítésbõl fakad. A beépített média-klisék hamissága ennek köszönhetõen felerõsítve, a maguk szegényes és örömtelen valóságában mutatkozik meg: a fejre húzott pólójú alak körül ügyködõ csapat éppúgy lehet egy fogolykínzás, mint egy pornójelenet résztvevõje. Valószínûleg épp ez, a látványosság burkát lehántó, hasonló mintázatokat kirajzoló mantrázás a fõ forrása – és egyben eszköze – a darab által kiváltott, s már a címben is „megpendített” ambivalens érzéseknek. Úgy mozgósítódik a Susan Sontag által is[4] elemzett, a különbözõ médiumok révén az emlékezetünkbe égetett „borzalom-archívum”, hogy egyben kísérlet történik az ennek kezelhetetlenné duzzasztásából adódó, értelmezõ gesztus nélküli, eltompult, közönyös nézés, szörfölõ szemmozgás kisiklatására is. t e s t b e s z é d /a r c j á t é k / h a n g j e l z é s – n e g a t í v d r a m a t u r g i a A darabot felépítõ jelenetek nem kiemeltkimetszett, lemásolt valóságdarabkák: nem egyszerû szembesítésrõl van szó. Nem utalnak konkrétan, nem magyaráznak. Nem bélyegeznek meg: nem vádolnak és ítélnek el – közvetlenül. Belsõ jellemzését, érzelmi-állapotleírását adják egy évtizedek óta fennálló – normális ésszel nehezen elfogadható és egyre tarthatatlanabb – élethelyzetnek. Nincs folyamatos történet: lecsupaszított emberi viszonyok és csoportkapcsolatok fejlõdésrajzát, robbanással fenyegetõ szituációk lankadatlan újratermelõdését „kapjuk” szaggatottan neki-nekilendülõ mozdulat-sorokban, cselekvés- füzérekben. Szólóban, duóban, trióban, kvartettben, csoportban, falkában. Mozgó-és állóképek egymásba tûnésével[5].
| ||
Eleinte csak ismerõsek ezek a néha csoportozatokká, jelenetekké dermedõ színpadképek. Némelyik egészen archetipikusnak tûnik: ilyen fájdalomba, kiáltásba fagyott arcok, mozdulatok tûnnek fel egy Siratás vagy egy Sírbatétel kompozíciójában, mint ahogy asszociálhatunk a Sikoly (Edvard Munch) alakjának arcán nyílt fekete kútra éppúgy, mint Bill Viola végletekig belassított érzelem-analíziseinek figuráira. De önkéntelenül is „fókuszálunk”, s hamarosan észrevesszük, hogy ezek a „beállítások” köszönnek vissza az utóbbi másfél évszázad dokumentumfotóiról, -filmjeirõl is: a hatalmi játékok, az extázis, a harc, az erõszak és a megalázás, s végül a gyász ikonográfiája nem változik – idõfüggetlen. Újra és újra megtörténik ugyanaz, ugyanoda, ugyanabba a mindent magához vonzó fekete lyukba futnak a cselekedetek. Reménytelen... Akárcsak az elõadás egy pontján, hátul beindított, önmaga körül pörgõ, sivító-vijjogó mûanyagcsõ. Hiába visít, minél gyorsabban, minél többször csinálja, ugyanazt: annál rosszabb. Körben, s ugyanakkor egyhelyben jár. Egyszerû és hatásos metafora az önmagába visszacsatolódó erõszakspirálról. A színpadon zajló „társas-játékok” menetrendszerûen követik ezt a negatív dramaturgiát: ha van „békés” nyugalmi helyzet, az csak idõleges, az intim pillanatok lehetõségei pillanatok alatt felszámolódnak. Akárhány finom érintés csak elindul, mind csalhatatlanul tévútra fut: torz mozdulat, durva gesztus lesz belõle. Nézni is kellemetlen szituációk sorjáznak: mint például szájakba nyomott fegyverkézzel végigpörgött duók, vagy a végtagjainál fogva szétdobált, hurcolt, lógatott test kálváriája. A bonyolult mozgássorok végén „átadott” energia mindig célba ér: taszít, húz, nyom vagy leterít. A testekkel (vágy)tárgyként, játékszerként, bábuként bánnak, s azok ennek megfelelõen elengedettek, tehetetlenek. Máskor viszont ösztöngépezetek: felhúzható katonák, rugóra járó szeretkezõ és öldöklõ marionettbábuk, amelyek vitustáncát kiválthatja elektrosokk, orgazmus vagy agónia. Vihognak, nyögnek, lihegnek, vinnyognak, üvöltenek, sikítanak vagy sírnak, s az érzelmeknek ezen a redukált audio-jelkészletén belül az egyes elemek bármikor képesek egymásba átcsapni. Képlékenyek és kétértelmûek, akárcsak a mozdulatok és az arckifejezések. Teljes a bizonytalanság: minden szituáció, mozdulat veszélyt rejt, hordozhat. Tartanak is tõlük, ahogy egymástól is. Aki potenciális fegyverhordozó, az bármikor kieshet a szerepébõl, kiléphet a játékból: érvényesítheti erõfölényét. A hatalmi viszonyok nem állandóak, a szerepek – egyiküket kivéve, aki mintha standard „áldozat” lenne – felcserélhetõek. A körbevett áldozato(ka)t döbbenten és tehetetlenül szemlélõk mellet mindig akad nézelõdõ, a menekülési útvonalakat lezáró, a lincselés elállatiasodó lendületébe belesodródó résztvevõ. Amikor egy kéz simogatásból ütésbe vált, arcba vagy szemgödörbe markol, incselkedésbõl torkot szorongat, pisztolyként tarkónak feszül, arra csak görcsös vigyor, behódolás lehet a válasz. Burleszk groteszk, hamis és tört gesztusokból, mimikából, de olyan, hogy minduntalan lefagy a mosoly az arcról. Tiszta állatkert: a dominancia lépcsõfokaival, põrén megmutatkozó érzelmekkel. A másik pedig belejön, egyre inkább élvezi: ember-rodeót játszik, máskor lábbal kitaposott nevetés-koncertet vezényel elõ földön fekvõ „partnerébõl”, mintha az sípoló játékállat, vagy síró hajasbaba lenne. A belsõ deformálja a külsõt mindkét oldalon: a test – és egyben az érzelmek – feletti uralom és kontroll megszerzéséért folytatott küzdelem válik a kommunikáció fõ nyelvévé, csatornájává. A kapcsolatok alakulását mozgásmetaforákban írja le a kontakt(us)ra épülõ testbeszéd. Az elõadás végére korrekt kis kézikönyv állítható össze a megfélemlített és megalázott test /személyiség alaphelyzeteirõl. A másik feletti befolyásra való törekvés feltárja ugyanakkor az ambivalens viszony mélyén rejlõ egymásra utaltságot is. Az ellentétes irányú erõk egymást feltételezõ rendszerének egyensúlya borulékony, megsértése több hullámban hagy maga után letarolt csatateret a színpadon, s egyre gyorsuló ütemben halad valamiféle önpusztító finálé felé.
| ||
c í m z é s A színészek/táncosok számtalanszor kinéznek a „játszótéren” túlra, jeleznek, pofákat vágnak, vizslatnak, hergelnek, felajánlkoznak, félnek. Az erõszaktevõ – de legalábbis a kukkoló – kellemetlen pozíciójába helyeznek. Kívülállásunkat, a távolságtartás lehetõségét kérdõjelezik meg. Nem hagynak kétséget a felõl, hogy a részesei vagyunk valamiképp annak, ami ott – a sorompó, a másik határ mögött – történik. Sõt okai is, mivel eltûrjük, elfogadjuk. Ezt a végén, ha úgy tetszik, a képünkbe is vágják, amikor felénk fordulva morbid táncbetétben illegnekbillegnek, táncikálnak ki a színpadról „a hands up, baby, hands up-ra”. Amíg te ott jól érzed magad, addig itt meghalnak, gyilkolnak, magyarán: leszarod ott, hogy mi történik velünk itt. Pedig ez nem a Legyek ura civilizált világból kizuhant, kiskorú hajótörötteinek szigete… hanem a Földközi-tenger néhány ezer éve civilizatorikusan otthonos medencéje. Mert azért mégiscsak rendelkezünk némi alaptudással: ez egy izraeli táncegyüttes. Ebbõl pedig következik a többi… újságok, TV-riportok, filmfelvételek, hírek. Nekem például egy volt barátom beszámolója egy az iraki rakétáktól – biológia vagy vegyi fegyverekkel való támadástól – való félelem légkörében, gázálarcban megült családi ünneprõl. Vagy egy másik, egy tökéletesen értelmetlen erõdemonstrációról: teljes menetfelszerelésben, az óvárosban, bazárban végigdübörgõ fiatal srácokról, katonákról. Egyértelmû: elegük van ezekbõl a mindennapokból. És, ahogy a valóságban, itt sincs megkönnyebbülést, megtisztulást ígérõ „megoldás”. A tapsrend alattra, a gitártól kísért meghajlásra, majd azutánra is marad egy férjét /fiát /apját /barátját vagy szeretõjét sirató, gyászoló nõ a színpadon.
| ||
K . O . OK, megadom magamat. Azt gondolom, hogy ez egy fontos és õszinte elõadás, fizikai és lelki megpróbáltatás a benne résztvevõk számára. Nemzedéki düh „kitáncolása”, mindenfajta pátoszt, heroizmust és idealizálást nélkülözõ vélemény-nyilvánítás. Az ebbõl a fajta szikárságból, hangsúlyozott látványosságmentességbõl – önkéntelenül is – következõ didaktikusság ellenére fenntartom: nem láttam még ebben a témában, errõl a területrõl, az adott helyzetet ilyen pártatlanul és zsigerig hatoló módon leíró-lefordító helyzetjelentést. Még csak együttérzésre se játszanak. Hosszan és koncentráltan, a megszokott dózis többszörösének tesznek ki. De épp ezért egy hasonló energiájú ellenválasz, elutasítás sem lehet váratlan, hiszen az a nézõ, aki esetleg hajlandó túllépni a provokáción, „csak” az ábrázolt helyzet feloldhatatlanságának botrányával szembesülhet. Ez pedig mindig többesélyes játék. |
||
|
|
||
|
1 A hazájában a koreográfusok új nemzedékéhez sorolt,
Izraelben és New Yorkban élõ Godder társulatának
korábbi elõadásainak helyszíne szintén a Trafó volt:
Hall (2003. márc. 27-28.); Two Playfull Pink. (2005. febr.
8-9.) (ld.: Halász Tamás: Jázminok Izraelbõl. Színház,
2005/4.; Farkas Eszter: Próbaterembõl a rendelõbe.
Ellenfény, 2005/3.)
|
