Ismét Új Bauhaus?

Lezárult a dessaui Bauhaus második történelmi fejezete

Az 1999 október végén lezajlott eseménysorozattal pont került a dessaui Bauhaus második történelmi ciklusára. A röpke, mindössze kétnapos zárórendezvényen ünnepi keretek között idézték vissza az 1993-ban, 1995-ben és 1997-ben lebonyolított elektronikus médiafesztivál meghatározó történéseit, valamint teljesítményeit. A kilencvenes évek elején még úgy tûnt, hogy egy hosszú életû, tartós kifutású biennális mûvészeti rendezvény rajtjának vagyunk szemtanúi. Hogy mégsem így történt, annak két alapvetõ oka van: az egyik a megváltozott, illetve fokozatosan változó kelet-európai társadalmi-politikai helyzet, a másik pedig Stephen Kovatsnak (Ottawa, 1965), az Ostranenie értelmi szerzõjének és igazgatójának visszatérése az Újvilágba.

Tíz esztendõvel ezelõtt a mûépítészeti tájékozódású Kovatsot a Berlini Fal ledõltében monumentalizálódó kelet-európai változások vonzották az események epicentrumába. A videó-közvetítés útján, kamerák elõtt diplomázott, s ezáltal a kanadai oktatási gyakorlatban kisebbfajta forradalmat végbevitt újdonsült mûépítész nyugat-berlini tartózkodása idején professzionális indítékokból megismerkedett a dessaui Bauhaus mûvészettörténeti jelentõségével. Dessaui magántanulmányai már-már meghiúsultak, mert a még létezõ NDK-beli bürokrácia azzal az átlátszó ürüggyel utasította el vízumkérelmét, hogy a városban nincsen szálló. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetõen azonban a magyar származású kanadai fiatalember mégis beköltözhetett a század-eleji avantgarde mitikus hangulatú épületébe, ahol kezdeményezése nyomán elõbb megnyílt az Elektronikus Médiainterpretáció Stúdiója, majd 1993-ban – amikor már Dessau Nyugatra került – megszületett Kelet-Európa egyetlen olyan videófesztiválja, amely kizárólag a posztkommunista országok videómûvészeit toborozta maga köré. A Bauhaus mindenkori történetében ezzel új szakasz vette kezdetét, hiszen a három ízben lebonyolított szemle nagyban hozzájárult az intézmény sikeres revitalizálásához és nemzetközi újrafelfedezéséhez. A Gropius tervezte és a második világháborúban jelentõsen megsérült épület a kelet-európai videómûvészek és médiaszakértõk találkozóhelyévé lépett elõ, s olyan atmoszféra alakult ki körülötte, amely a századelõ forrongó hangulatát idézte fel.

A kezdeti érdeklõdést jellemzõ adat, hogy az elsõ szemlére 230 pályamû érkezett. A javarészt az idõszerû társadalmi-politikai eseményekre, vagyis a rendszerváltásra reflektáló, fõként dokumentáris alkotások közül 90 került közönség elé. Három esztendõ mérlegét megvonva ez a szám az ötszörösére rúg. A videót népszerûsítõ rendezvény mûfaji nyitottságának szellemében bemutatott installációk és performance-ok jelentõs adalékát képezték az Ostranenie-nek, hiszen lehetõvé tették az elektronikus médiumok tágabb arzenálja felé való nyitás szükségszerû felismerését. Ennek nyomán a balkáni háborúra összpontosító második Ostranenie már nem videófesztiválként, hanem videófórumként hirdette meg magát, 1997-ben pedig az elektronikus médiumok nemzetközi fórumaként került megrendezésre, törölve nevébõl a szûk mûfaji meghatározást és a kelet-európaiság gondolatának közvetlen jelenlétét. Ezzel egyidejûleg a bemutatott produkció jellege is megváltozott, s a posztkommunista hétköznapok valóságát tematizáló dokumentumjellegû alkotásokat fokozatosan háttérbe szorították az artisztikus kifejezést elõnyben részesítõ mûvészetközpontú munkák. Ugyanakkor érezhetõ elmozdulás történt a számítógépek virtuális világának problematikája és az internet nyújtotta lehetõségek elméleti tartományai felé. Az olyan jeles médiaszakértõk mellett, mint Czeglédy Nina vagy Marina Grzinic, Lev Manovich, Alexei Shulgin, Geert Lovink és Andreas Broeckmann is megjelent az Ostranenién. Ez annyiban jelentett kurzusváltozást, hogy megszaporodott a WEB- és CD-ROM-prezentációk, valamint a vonatkozó elméleti elõadások száma, s így szinte magától értetõdõ, hogy a múlt év októberi Ostranenie Finissage-ra a Campus Verlag Bauhaus-sorozatában megjelent szöveggyûjtemény tette fel a koronát. Az Ost-West Internet címû kötet mellékleteként viszont egy a mindhárom szemle dokumentumanyagát összefoglaló CD-ROM látott napvilágot. A budapesti C3 Kulturális és Kommunikációs Központ októberi Nyílt nap címû rendezvényén a két publikációt Stephen Kovats és munkatársai mutatták be.

Kovats az Ostranenie utazó nagyköveteként a kelet-európai országok nagy részét bejárta, eljutott többek között Moldáviába és az ex-jugoszláv államokba, hogy a helyszínen térképezze fel egy-egy környezet adott médiaszituációját. Hogy ezen a médiaszituáción pontosan mit is kell értenünk, az teljes egészében a kissé megtévesztõ elnevezésû Ost-West Internetbõl derül ki, amelyben 24 szerzõ (Barbara Barsch, Ryszard W. Kluszczynski, Lev Manovich, Peternák Miklós, David Hudson, Eric Kluitenberg, Inke Arns, Keiko Sei stb.) dolgozata igyekszik megvilágítani az utóbbi tíz év demokratizálódási folyamatai, társadalmi-politikai konfliktusai és az elektronikus képi kommunikáció közötti szükségszerû, ám még túlnyomórészt ellentmondásos kölcsönhatás problematikáját. Valószínû, hogy a témafelvetést inkább a kötet alcíme (Media Revolution) közelíti meg a maga teljességében, hiszen a társadalmi-politikai rendszerváltással egyidejû médiarobbanás – elég ha csak a televíziónak a romániai eseményekben betöltött kulcsfontosságú szerepére gondolunk – a maga nemében valóban forradalmi tényként fogható fel.

Még akkor is, ha a tévé hasonló szerepvállalása nem mindenhol hozta meg a várt „eredményt”, hiszen az irakiéhoz hasonló bevetésére a jugoszláviai bombázások alkalmával már nem kerülhetett sor. Figyelemre méltó, hogy az ezt megakadályozó helyi rendszer mennyire tisztában van az elektronikus média tömegmanipuláló képességével, és amíg minden eszközzel az ellenzéki tájékoztatás megbénítására törekszik, addig az államtelevízió propagandagépezete diktatórikus hatalmának megerõsítését szolgálja. S ezt a tételt támasztja alá nem egy rádiódiffúziós szolgáltató, így például a B92 üldöztetésének esete is. Az elektronikus kor ilyen és ehhez hasonló tüneteit vizsgálva Peter Weibel osztrák kritikus egészen közel jár az igazsághoz, amikor úgy véli, hogy a televízió nem forradalmat kreál, csupán egy új elitet, amely a televíziót saját katapultálására használja fel a hatalmi csúcs felé. Az elektronikus média és a konfliktusokkal telített balkáni helyzet ellentmondásos viszonyát taglalja Ivo Skoric A háború, az igazság és a televízió, Geert Lovink Háború az internet korszakában címû írása, s bizonyos értelemben hozzájuk kapcsolódik Dejan Sretenovic Videómûvészet Szerbiában címû tanulmánya, valamint Marina Grzinic és Andreas Broeckmann írása. A politikai vagy szociális problematikát még a kifejezetten médiaelméleti vagy nyelvközpontú szövegeknek sincs módjukban megkerülni, hiszen például a cenzúra vissza-visszatérõ kérdésköre önmagában is bonyolult módon csatolódik az elektronikus hatalom mechanizmusának mûködéséhez.

Az Ost-West Internettel a második Bauhaus-éra végére értünk. A századelõn az akkori társadalmi-politikai körülmények és a mûvészet megismételhetetlenül specifikus atmoszférája hívta létre a mértaniasságot végletekig vivõ és ezért ma már egyre kíméletlenebbül bírált „esztétikagyártó” intézményt. A kilencvenes évek elején egy hasonlóan kiélezett történelmi helyzetben, mûvészeti értelemben azonban az akkoriéval össze nem hasonlítható légkörben, egyetlen személy felismerésének a nyomán élénkült fel a dessaui Bauhaus üvegépülete és szellemi állapota. Most, hogy ez a ciklus lezárult, a Bauhausra vélhetõleg ismét ráül az eseménytelenség fátuma.

Stephen Kovats intencióit és aktivitását ismerve azonban könnyen megismétlõdhet a történelemnek az az idõszaka, amely anno Amerikában életre hívta az Új Bauhaust.