Bozsik Yvette Társulat: Holtodiglan

Trafó
2000. január 7-11.

Történetünk egy párkapcsolat bizarr leltára: különös utazás embertõl emberig. Bozsik Yvette ezúttal már másodízben játszik kettõst Vati Tamással ebben, az általa rendezõ-koreográfusként jegyzett, fanyar és egyszersmind romantikus elõadásban. Ám nem felejthetjük ki felsorolásunkból az Egy Faun délutánját sem, bár ebben az együttes teljes legénysége és leánysága játszik, de az igazi kaland itt is Bozsiké és Vatié. Sõt, ide citálhatjuk a legutóbbi premierdarabot, a Tavaszi áldozat saját verzióját is, amelynek két fõszerepében ugyanezt a párost láthattuk.

Bozsik Yvette, a táncalkotó és Vati Tamás, az õ kedves táncosa körülutazza a mozdulatokkal, mozdulatokban megismerhetõ világot. Emblematikus kettõsük saját közegükben immár olyan szétválaszthatatlan, mint Bonnie és Clyde, Ruttkai és Latinovits vagy Tom és Jerry. Szándékolt ez az abszurd és idétlennek tûnõ névsor, hiszen a két mûvész mindent kihoz párságából, amit lehet. Ámde stabil viszony ábrázolása notórius keresésének szándékával speciel nem találkozunk. A két táncos ficamkodott már ógörög vázakép-paródiában egymás felé, mint faun és tündér, mint inka hercegnõ és inka herceg, vagy nagyestélyis férfi tûsarokban illetve öltönyös férfiimitátor. Elemelt, humorral tunningolt, kificamított, nem- és szerepcserélt párosgyakorlatokban vették már birtokba eddig is a színpadot. Az Xtabay Yma Sumac-lobogásában végigzongorázták már a klaviatúra felét: mondjuk csak a fehér billentyûket. A Holtodiglan a fekete széria. Nem mintha kimondottan kizárólag borongásra késztetné nézõjét ez az este. Kontrasztot kínál csak. De tény, hogy mosolyogni ritkán lehet alatta.

A nõ itt nõ, a férfi férfi. Az elõadás plakátja Cs. Nagy Sándor egyszerû, igen sikerült kettõs portréja. Testet nem látunk, dinamikának nyoma nincs. Bozsik Yvette éles fénnyel símogatott arca mellett Vatié mint különös, szuggesztív maszk, amelyet társnõje keze tart magához, mintha csak saját arca elé készülne venni azt.

A Holtodiglan Bozsikhoz képest lassú, szinte végig lassú darab, színháziasabb is a korábbiaknál, de emellett ugyanakkor meglepõen puritán. Díszletei egyszerûek, minimálisak és meglehetõsen statikusak. Szcenikai váratlanságok nem forrasztják torkunkra a szót. Hökkenni a fénytechnika jóvoltából tudunk: Petõ József és Balogh István bizánci pompájú, már-már követhetetlen fényvilága az egyedüli bonyolultság ebben az órában.

Percekig látunk változatlant az elõadás kezdetén: Az angol DV8 tánctársulatának másodjára Budapesten látott Bound to Please címû elõadása díszletikonosztázát idézõ objektum öleli körbe az öreg-maszkos nõt és férfit. A mobilis díszletfal a különbözõ vetítések során valóban beképesül: kisebb tábláin a két szereplõ külön-külön, a nagyobbon pedig közösen jelenik meg.

Bozsik és Vati különös, szikár, magas támlájú széken ül. A színt artisztikus, sávozott fény világítja meg. Mozdulatlanságuk hosszadalmas, lassan erõsödõ minimálgesztusaik töredezettek. Öregségüket maszk és fáradt, megtört jelmezek hivatottak jelezni. Öregségüket nem érzem azonban igazi öregségnek (vagy csak nehezen hiszem el): öreget játszó fiatalokat látni, akik a bensõt fûtõ hevet csitítják el, hogy fokozatosan hagyják kitörni, ahogy visszafelé igyekeznek a múltban. Élettelenül trónolnak a kezdetekben, mint a bábmenyasszony meg a bábvõlegény a Bozsik-alkotta Lakodalom címû ragyogó Közép-Európa Táncszínházas elõadásban. Most és itt mi vagyunk a násznép.

A megéledõ emberpár visszafelé halad az idõben, vénségükre összecsavarodott kapcsolatuk pedig számtalan irányban terül széjjel: megtelik szexualitással, barátsággal, gyûlölséggel: élettel. Szerepeik, státusuk váltakozik. Felváltva öreg az egyik és fiatal a másik, rebben el férfi a nõtõl, nõ a férfitól.

Asztalhoz ül a két ember: széküket a díszletbõl hajtogatják elõ. Közéjük animációs film vetül: azon fogyasztási cikkek/javak repkednek, a reggeli, az élet tárgyai felhõs égen nõtõl férfiig.

A játékban folyamatosan változnak a karakterek: átalakulásuk sebessége az egyedüli gyorsaság az elõadás során. Hisztérikus harc az egymáshoz-öregedés rémképe ellen: kilépési kísérleteket követõ, görcsös és drámai összekapaszkodás. Festetlen, máztalan emberek gyakran egészen naturális játéka: új hang a Bozsik-féle kottában.

Najmányi László látványa érdekesen osztja a térséget, amelyben a „veled is meg nem is” zajlik: a díszletépítmény aprócska objektum csupán a színpadon: mögötte végtelennek tetszõ, beláthatatlan terek halnak. Jelentõs mélységet ejt ki az óriási, trafói színbõl a térszerkesztés, hogy horizontálisan viszont a peremekig terjeszkedjen, helyet csinálva a látványos fényeknek.

Egyszerre fény vetül egy hosszú idõn keresztül a sötétben álló kertitörpére: az egyetlen objektumra, amely a díszletfalon kívül a színpadon áll. A groteszk kis lény mintha izzana a reávetülõ reflektorfényben. A táncosok eltûnnek, hang szólal meg, amely mintha a törpéé lenne: egész életemben kerestem a társam, de senkit sem találtam, aki olyan lett volna, mint én – ezt mondja a világnyelveken és héberül. A közönség egyik fele röhög. A másik fele komoran maga elé bámul, mert nagyon megsajdul valami, ott mélyen, belül. És megvadult pulzussal elnéz valamely irányba: mondjuk jobbra, a bejárat felé. Megsajdul az, ami tulajdonképpen az egész darab során, a jó és mozgalmas részeknél végig fájt, csak meghatározni volt nehéz az eredetét, ezért nem is bajlódtunk vele.

Mindehhez ad erõs kontrasztot a már említett fényekben kezdõdõ bujálkodás. Ez a lassan zajló, érzéki összetalálkozás, audiovizuális lobogás. Egy késõre rejtett bevezetõ, a viszony indulása: itt már az öregmaszkok és porló menyegzõi öltözékek nélkül fogózik egymáshoz a pár. Jean-Philippe Heritier izzó zenéjére két, pulzáló, eleven, fiatal test keveredik viszonyba egymással. Nászukat organikus mintázatú, csavarodó, állandóan változó fényszõnyeg keretezi, szinte a vállukra roskad, elborítja õket, mint egy súlyos takaró.

A Holtodiglan érzéki jelenete: narkózis. Józan ész-vesztett, érzelemnyerõ összeölelkezés. Nem jó jelenet, de mélységes húrokat penget túlzásaival.

Ez a meglehetõsen kódolatlan romantika, amely az iróniára – sõt, nemegyszer cinizmusra – hajló és ahhoz nagyon is értõ Bozsik repertoárjában eddig alig-alig tûnt fel (leszámítva talán a Kamrában futó Kabaré második tételét), zavarba ejt. Nem értelmezési nehézségeket okoz, hanem mellbevág váratlanul.

Amikor az ember az „egyszer voltunk mi is fiatalok” sémadumát hallja idõs emberektõl, leggyakrabban simán elengedi azt a füle mellett. Nem ölt testet, nem nyer teret a fejben. Ebben rejlett az örökbecsû Hurrá nyaralunk címû (nem is annyira) ifjúsági film mély és bölcs humora: a tízéves fõhõs-kisfiú valóban elképzelte, amint „a sírba viszi a nagymamát”, vagy „szívja a táborvezetõ vérét”. Bozsik is effélét tett: az idõ irreális visszapörgetésével idézte meg (talán túlontúl) megrendítõen és szó szerint ezt a kiszólást.

A záróképben a díszlet központi terére ismét film vetül: immáron a színen fizikailag visszapörgethetetlen messzemúltba, a gyerekkorba érünk el. Kisfiú és kislány hempergõzik és fojtogat a tájban. Rét, körben hegyek. Ezt nem kellett volna csak ide a végére. Hagyni kellett volna továbbgördülni az asszociációt a Trafóból távozókban, hogy a nénivel-bácsival telezsúfolt, bánatos, lerohadt Franzstadtban elgondolkodjanak. Hogy a Nagyit, ha még él szegény, kicsit máshogy öleljék meg aznap este. Hogy elkérjék tõle a lánykori fotókat. A kislánykoriakat is. Ennek a kedves, két kicsi gyereknek megjelenése – akikbõl aztán Bozsik és Vati lesz a film pár villanása során – giccset csinált a végbõl. Meglepõ és zavarbaejtõ közhelyet.

Bozsik megújulással felérõ Holtodiglanja a mûvészi formakeresés egyfajta szimbóluma, a változás mámorában reátapadt, oda nem illõ anyagokkal. Tanulságos, hibáival együtt tanulságos alkotás, amelybõl mindenkinek tanulnia érdemes.