Eklektikus tükröztetés

Bán András – Novotny Tihamér: Bukta Imre

Új Mûvészet Kiadó, Budapest, 1998

Nagyjából harminc év alkotói teljesítményét tudja maga mögött Bukta Imre. Ekkora idõtávlatból már szabadon lehet és szükségszerûen kell is összegezni, esetleg korszakot lezárni, aminek nem okvetlenül a harmadik évezred adhatja apropóját. A Bán-Novotny szerzõpár az eddigi életmûvet ízeire szedõ monográfiájának ezáltal többszörös lehet a rendeltetése: mást jelenthet kifelé, a közönségnek, s mást a mûvész számára, aki belülrõl éli meg ezt a mérföldkövet.

A monográfia kritikai megközelítése ezúttal több irányból lehetséges. Értékelhetõ maga az opus (könyvtõl függetlenítve), aztán értékelhetõ a szerzõpár interpretációja, mûvészettörténeti teljesítménye, végül pedig a szerkesztõi munka.

Vágjunk kicsit a dolgok elébe, s nézzük meg a kötetet a szakmai megközelítést értékelve. Amikor két szerzõ közös munkájáról van szó, általában elsõként a feladat elosztásának természetét és arányát vizsgáljuk: vajon melyikõjüknek jutott az életmû egészének mûvészettörténeti behatárolása, a kor mûvészetében való elhelyezése, s melyikõjüknek az aprólékosabb teendõ, tudniillik a mûvek összeírása, mûfaji-stilisztikai csoportosítása, szakszerû leírása, egyedi jellemzése. A Bukta-monográfia ebben a tekintetben rendhagyónak bizonyul, mivel a szerzõk munkafelosztása nem mutat jellem- és minõségbeli különbséget, csupán egyoldalú mennyiségi arányeltolódást.

A munka dandárja Novotny Tihamérnak jutott, aki a bevezetõszöveg és az életrajzi adalék megfogalmazása mellett lényegében Bukta valamennyi fázisát feldolgozta, mûfajilag is kellõen felbontotta, kivéve a nyolcvanas évek termését, melynek összefoglalására Bán András vállalkozott. A szövegtömb egészét véve górcsõ alá okkal merül fel a kérdés, vajon miért volt szükség erre a „vargabetûre”, hiszen jómagam semmilyen különös mozzanatot nem észleltem, ami indokolttá tette volna a feladat ilyetén felosztását (magyarán: Bán semmi olyat nem mond, amit Novotny nem tudna elmondani). Érthetetlen számomra, miért kellett a Bán-írást oly módon a Novotny-szövegbe ékelni, hogy az legyen a látszat, mintha valójában egyazon textust olvasnánk. Azért furcsa mindez, mert szakmai látószög, tudományos megközelítés vagy mûvészetszemléleti irányultság tekintetében a két szerzõ azonos ívásúnak nevezhetõ, sõt, stílusuk, alaphangjuk is rokon. Ezt a stílust pedig a tudományos hangvétel mellett nagyfokú irodalmiasság, sõt nosztalgizálásra való hajlam hatja át.

Tény, hogy Bukta indulásában és felbukkanásában van egy olyan vezérfonal, amely a népmesék hõseit juttatja eszünkbe. Õ is a szegénységbõl, a nép közül indul, hogy nevet szerezve magának mintegy elégtételt is kapjék alacsony rétegbõl való származásáért, s azért, mert többet és jobbat akart, vagyis „kitört” az adott életkeretekbõl (számos korabeli játékfilm kedvelt témája). Nevét immár ismeri ország-világ, a parasztfiúból nemzetközi alkotóvá küzdötte fel magát. Bán és Novotny ezeket a mozzanatokat alaposan ki is aknázza, már-már túlzottan is. Ezek az életrajz lírai momentumaira rájátszó érzelmi hangulatok furcsa ötvözetben véglegesülnek, amikor tudományosság tekintetében precíznek bizonyuló szakmai terminológiával elegyülnek. Kis túlzással: Bukta mûvészete sokkal kisebb mértékben eklektikus, mint monográfiájának értelmezõ szövege, amelyben szabálytalanul lüktet ész és líraiság. Ott viszont, ahol a szakmai meglátások kerülnek túlsúlyba – általában egyedi mûvek leírása esetében –, a lajstromozás mechanikus természete tevõlegesen akadályozza a távlati rálátást és a sommásabb definíciók lefektetését. Sokkal szerencsésebb lett volna, ha ez a két szempont nem találkozik egymással egyazon szövegen belül. Nem vagyok az irodalmias utalások, leírások ellensége, de azokat kizárólag egyedi munkák, esetleg sorozatok értelmezésekor tartom indokoltnak, mert összegzõ mûvek esetében nehezítik a kellõ rálátást, az optimális elvonatkoztatást, lényegüket tekintve pedig nem is tartoznak a mûvészettörténeti szakszótárak stilisztikai-nyelvi választékába.

A Bukta-monográfiát – az elmondottak okán – szinte úgy nyitom fel, mint egy életrajzi reflexiót, amelyben a két szerzõ úgy szólal meg, mintha nemzedéki vallomást írna. A tömörséggel éppen nem dicsekedhetõ mûvészettörténeti teljesítmény mellé még egy szerencsétlen mozzanat társul: a képek logikátlan beszerkesztése. Tudniillik a szövegbe ékelõdõ, sõt még a bio-bibliográfiát is felszaggató reprodukciók híján vannak a mûfaji csoportosításnak; a dokumentáris fotók, a festmények, az installációk egymáson át bukdácsolva szóródnak szét a lapokon, csupán azért, hogy idõrendileg ne szenvedjen csorbát a folyamatosság. Így, ha a performanszok képdokumentumaira vagyok kíváncsi, legalább tíz helyen kell fellapoznom a könyvet, hogy összeállíthassam a vonatkozó mûfaj elemeit, nem szólva a sokkal nagyobb számú installációról vagy hagyományos képzõmûvészeti alkotásról. Szerkezetileg tehát egy nehezen áttekinthetõ kötettel van dolgunk, és csak ácsingózni lehet azon, hogy a mûvek technikai értelemben miért nem lettek tömbszerûen csoportosítva, a szövegek különválasztva, ahogyan az monográfiai publikációk esetében rég bevett gyakorlat. Arról nem beszélve, hogy a számomra elsõdleges fontosságúnak tartott installációk és magatartás-munkák reprodukciós méretei jóval alulmaradnak a hagyományos leképzésû mûvekéinél, holott nyilvánvaló, hogy Bukta nem rajzai vagy festményei révén szerzett magának megkülönböztetõ rangot, hanem eredendõen hiteles gondolkodás- és magatartásmódjának köszönhetõen, amelynek rögzõdései féltudati állapotban született korai gesztusmûvészeti munkáiban – az origóban – érhetõk elsõdlegesen tetten, s aztán behaviour-art munkáiban folytatódnak, mindmáig.

Így a monográfia – akarva-akaratlanul – inkább hasonlít egy derûs mézeskalács-könyvhöz, mint komoly témákat feszegetõ összegzõ kiadványhoz, bármennyire is benne van ebben az alkotói teljesítményben a „háttéri tényezõk” megfelelõ súlya, vagyis az a lelki tisztaság, a gyökerek már-már vallásos tisztelete, amely nélkül nincs igaz mûvészet, nincs hiteles poézis, sem Mezõszemerén, sem pedig New Yorkban.

Hiteles foglalata lehet-e ez a kötet Bukta Imre opusának? Igen is, meg nem is. Mindentõl függetlenül van egy olyan érzésem, hogy a publikáció az angol tolmácsolás dacára is elsõsorban belsõ igényeket hivatott kielégíteni, túlságosan is a helyi mércékhez igazodik, s híján van annak a „rugónak” vagy „dobbantódeszkának”, ami egyenes ívben röpíthetné az európai kultúra megfelelõ értékei közé, a provinciát témájául választó azon gyöngyszemek közé, amiket – a jelen produkciót szem elõtt tartva – Kusturica munkássága fémjelez, magyar vonatkozásban pedig Fábri, majd Jancsó csiszol közös emberi értékké, hogy csak a filmeseknél maradjak. Mert Bukta mûvészete nem csak a paraszti, „mezõgazdasági” életvitel forrásvidékérõl kapja éltetõ nedveit, legalább akkora súllyal van benne jelen a provincia sajátosan beszûkült értékrendjének a bomlasztási, illetve átminõsítési kísérlete, ugyanakkor pedig a hivatalosan statuált mûvészeti (érték)rendszer aláásásának egyidejû szándéka, amihez a kellõ muníciót pont a népi „leleményesség” tudatos stratégiája szolgáltatja. Ez a furfang azonban ezúttal, a könyvben – feleslegesen, indokolatlanul – túl vastag mázzal van bevonva, túl nagy körítés övezi, mivel a dekorativitást érvényesíti, hiszen mindig is a díszítés motívumai jellemezték a népmûvészet fogalmával körülhatárolt övezetet. De hogy Buktára vonatkoztatva ez miért tekintendõ kötelezõnek, számomra talány.

Hiszen nyilvánvaló, hogy Bukta is ott a legerõteljesebb, leghitelesebb, ahol sallangmentes, ahol nem folyamodik nyelvi áttételekhez, stilisztikai bravúrokhoz, ahol a maga elsõdleges õsiségében nyúl a természetes anyagokhoz és a természeti környezethez, ahol a civilizáció mûvi kelléktárát mellõzve egy az egyben bontakoztatja ki a duchamp-i anyag- és tárgyhasználat közvetlenséget célzó ideáját.

Kár, hogy a kötet nem tükrözi megfelelõen ezt az alapvetõ alkotói törekvést, s nem tudja kiemelni az eddigi életmû eszmei-artikulációs fõtengelyét.