Árnyak és árnyalatok

Európa filmhét

Művész mozi
december 2–11.

Tizenöt évvel ezelõtt banánért álltunk sorban, most az új török filmekért: ez is egy vállfaja a fejlõdésnek. Ám ha valakinek ennek ellenére kétségei lennének, milyen messze vagyunk Európától, vessen egy pillantást a külföldi mozimûsorokra. Átlépési idõ minimum egy év: ennyi idõbe telik, míg az európai filmtermés színe-java elér Budapestig. (Hogy mi van Pesten és a színe-javán kívül, még nehezebb, gyakorlatilag lehetetlen kideríteni.)

De hagyjuk 1999-re ezt a nemzetképromboló borúlátást és örüljünk, hogy Európa híján van nekünk legalább egy Európa Filmfesztiválunk, az összes olyan európai filmmel – elméletileg –, amit nem tudunk megfizetni és/vagy nullszaldóra kihozni. A válogatás fõ szempontja ennek megfelelõen az akrobatikus egyensúlyozás a mûvészi presztízs és a legalább egyszeri eladhatóság között. A próbálkozás mellett, hogy minél szélesebb választékot tálaljanak fel, érezhetõk a vélhetõen anyagi nehézségekre visszavezethetõ hiányosságok (Hol van a Desquenne testvérek Cannes-i nagydíjas Rosettája, az új Egoyan, Carax, Greeneway, Almodovar?), valamint a forgalmazókon túlemelkedõ együttmûködés hiánya. (Miért érzem úgy, hogy a Titanic és az Európa Filmfesztivál szervezõi között minimális az együttmûködés?)

A végül a vászonra kerülõ filmek láttán nosztalgiával idézzük fel a régi Európa Fesztiválokat, amikor olyan döbbenetes remekeket, mint Lars von Trier Hullámtörése, annak idején itt láthattunk elõször. A mostani válogatásnak nincsenek színei, csak árnyalatai, nincsenek karakteres figurái, csak árnyai. Mintha-filmek.

Itt van a McKinnon család (szokásuk szerint Gillies a rendezõ és Billy a forgatókönyvíró) Marokkói kalandja – eredetiben Hideous Kinky, de forgalmazzák Marrakesh express címen is – ami semmit sem kockáztatott. Két remek színész – Kate Winslet és Said Taghmaoui – ellenére sem több holmi gyenge Távol Afrikától-utánzatnál. Pedig van itt minden: festõi Marokkó, keleti színkavalkád, költõi pénztelenség, hajszálnyi erotika, szalonképes nyomor és két ennivaló kislány. Csak egy kutya hiányzik. Meg bármi, aminek köze van a feszültségkeltéshez. Szép képeskönyv az idegenforgalmi szezon kezdeti szakára.

Vonat indul Romániából is. Radu Mihaileanu a Sundance Fesztiválon közönség-, a velencei fesztiválon pedig kritikusi díjjal honorált Életvonata újabb példa a sikert garantáló „happy holocaust”-vonulatra. Festõi román falucska kedélyesen ütõdött zsidó lakossága saját magát deportálja. A fakereskedõ átképzése profi (ál)nácivá, vagy a „megteszi-e a rohamsisak kipa helyett”-jellegû problémákon akár még röhögni is lehetne, de valami vonneguti/helleri röhögés járna ki a helyzetnek, nem ez a kávéreklámokat megszégyenítõen aranyfényû világ, ami a lakók ábrázolása ürügyén megelégszik holmi pajeszrezgetéssel és a sûrûn hangoztatott „váj'z mir”-ekkel. A mese tipizálása sajnos nem egyenlõ a mélység hiányával. A film csúcspontján az egymásbafutott két álnáci/áldeportált csapat – zsidók és cigányok – zenei párbajt vívnak a „te is más vagy/te sem vagy más” gondolat jegyében. Klezmer és cigányzene Goran Bregovic tollából – ezért mégis megérte.

A fasizmus árnya vagy inkább kísértete lengi be Alexander Szokurov Moloch-ját is. (Legjobb forgatókönyv díja a tavalyi cannes-i filmfesztiválon.) Negatív tündérmese: nyomasztóan rideg arányú börtönkastélyában éldegél a riefenstahli szépségideálnak tökéletesen megfelelõ Eva Braun. Meztelen tánca közben idõnként átinteget láthatatlan õrzõinek, és várja az õ szabadító Adiját (az Adolf becézõ formája), aki be is állít egy buta, mustárgázszagú hentessel (Bohrmann), rosszindulatú udvari törpéjével (Goebbels) és annak frigid feleségével. Kedélyes piknikjük közben hundertprocent árja náci tisztek sorfala vigyázza a bohó, ugrándozó társaságot a Bajor Alpokban. A film olyan, mint a nácik uralta Reich: aki kibírja, nem felejti – de kevesen bírják ki. Pedig egyszerre nyomasztó és költõi, rendkívül kidolgozott képi világa kiemeli az operatõri teljestménynek nem túl sok teret engedõ többi film közül.

Aki Kaurismaki régi színészeivel régi álmát valósította meg: Juhája egyszerre kedvesen nosztalgikus kikacsintás a nagy elõdök felé és kísérlet a kép egyeduralmát és mûvészi kifejezõerejét sosemlátott módon biztosító némafilm mai felhasználásának kipróbálására. A báj – egyszerre kaurismakis és a húszas éveket idézõ – nagy érdeme ennek a hibrid vállalkozásnak. Fõleg a finn farmer életét bemutató képekre jellemzõ, de a városba érve kifullad, nem tart ki 78 percig.

Hogy a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb férfi és nõi alakítás díját is besöprõ Emberi(es)ség sikere mennyiben köszönhetõ a Cronenburg vezette zsûri „majd mi megmutatjuk Amerikának, mi a mûvészet”-típusú – egyébként dicséretes – hozzáállásának, a többi film ismeretének hiányában nehéz megállapítani. Egy valamit azonban sikerrel bizonyít: minden mûvészetek közül legkevésbé a film alkalmas a filozofálgatásra. Ahhoz legalább egy Tarkovszij kell. Bruno Dumont pedig igencsak messze jár ettõl a szinttõl. Mai Miskin hercege, egy együgyû rendõr személyében sikertelenül próbálkozik mind egy brutális gyerekgyilkosság megoldásával, mind a világ bûneinek magáravételével. Pedig már elsõ – és elõzõ – filmje, az észak-francia környezetben játszódó, megkapóan szerény módon Jézus élete címet viselõ opusz is hasonló volümenûnek készült. A próbálkozásnak annyi esélye van, mint annak, hogy a nézõ a filmben szereplõ vaginaközelirõl a rendezõ szándékainak megfelelõen Courbet A világ eredete címû festményére asszociál. Megnéztem volna az operatõr arcát, amikor a forgatókönyvben elolvasta a „városi ruhájában a mezõ nevetségessé teszi”-stílusú instrukciókat. Mindezt 148 percben.

Dosztojevszkij Európát bejáró szellemét lényegesen ügyesebben és több filmes érzékkel hasznosítja egy pimaszul fiatal cseh rendezõ, Szasa Gedeon A félkegyelmû visszatér címû cseh közönségfilmben(!). Jó dialógusok, kevés helyszín, jó dramaturgiai érzék, kellemes oda-visszautalások, kicsit sok orrvérzés, de fogyasztható, hiteles szellemesség jellemzi. Jó helyzetek egészen a családi vacsoráig, ahol mindenki másba szerelmes, és ahol mindenki a hazudni képtelen, önhibáján kívül mindent értõ Miskin-Frantisektõl várja a megoldást. Vigyázó szemetek Prágára vessétek.

Vagy inkább a ködös Albionra, ahol folyamatosan teremnek az egyéni hangvételû, olcsó, szellemesen keserédes, mai témájú filmek. A Ki érti Jane-t, Caleb Lindsay filmje, a bolti lemezlopás technikájának ismertetésén és a társkeresõ apróhirdetések sorsán kívül és keresztül leginkább rólunk szól. „Nincs értelme tovább menekülni a valóságtól” – mondhatnánk Frantisekkel. Nem jöttem még rá, miért a cseh és angol filmesek járnak élen a közönség visszaszoktatásában a mozikba, bebizonyítva, hogy nem haltak még ki a felhasználóbarát, ámde némi eredeti jelleget és mûvészi színvonalat is képviselõ, a nézõt is megérintõ filmek. Velük ellentétben a nagy többség a jó film/rossz film kategóriák helyett még mindig a mûvészfilm-közönségfilm kiengesztelhetetlen ellentétét tekinti kiindulási pontnak.

Bár lehet, hogy mostanában ez az európai trend. Ezt egészen addig nem lesz módunk megállapítani, amíg el nem utazunk Berlinbe, Párizsba vagy Londonba. Egyszóval Európába.