Itt a szobor, hol a szobor...

Giuseppe Gabellone kiállítása

FRAC-Limousin, Limoges
1999. december–2000. február 26.

Amikor kézhez kaptam a huszonhat éves, olasz Giuseppe Gabellone kiállítására szóló meghívót és az alkotó munkásságát ismertetõ rövid leírást, arra gondoltam, hogy a fiatalember minden bizonnyal nagyon tehetséges, de valószínûleg jól érthet a kapcsolatok kiépítéséhez is, ha ilyen fiatalon, és nem is franciaként sikerült elérnie, hogy francia közgyûjtemény, a limoges-i székhelyû Fonds Régional d'Art Contemporain-Limousin (FRAC) kiállítást rendezzen és vásároljon munkáiból. Nos, ez a nem annyira rosszmájú, mint inkább tapasztalatokra épülõ feltételezés azonnal megdõlt az újságírók számára tartott bemutatón. A háttérben szerényen meghúzódó Gabellone ugyanis csak üzenetek formájában, a kiállítás létrehozóján, Frédéric Paulon keresztül és igen szûkszavúan – többnyire csak igennel és nemmel – válaszolgatott a feltett kérdésekre. Frédéric Paulnak a katalógusban megjelent írásából kiderül, hogy nemcsak közönségével bánik ilyen mostohán: „Sohasem látogathattam el Giuseppe Gabellone mûtermébe, soha nem volt alkalmam vele otthonában találkozni, és soha nem tudtam tõle pontos információkhoz jutni munkáival kapcsolatban. A szükség kívánta néhány percnyi beszélgetés után nincs több mondanivalója, és nincs is tõle kérdeznivaló sem.” A falakat, melyek alkotásaiban szinte mindig jelen vannak, saját maga köré is felépítette a mûvész, és ahogyan önmagát elrejti, úgy ezeket az mûveket is csak közvetve tárja a közönség elé. Gabellone lassan dolgozó mûvész, egyszerre mindig csak egy feladat foglalkoztatja. A kiállítás – kettõ kivételével – valamennyi eddigi munkáját, tíz alkotását mutatja be. Ezek között egyetlen olyan van, amely „élõben” is látható, és ez egy rafiából hurkolt, alakját a mûvész tetszése szerint változtató, kinyitható és becsukható, szétteríthetõ és összehajtható, ládaszerû forma. Ezt egészíti ki a falra függesztett monokróm, rózsaszínû festmény, ami a mûvész szerint szobor, mégpedig mozgatható, mivel a képet övezõ kettõs keret belsõ része elforgatható lenne, ha a fal nem akadályozná meg ezt a mûveletet. Állítólag a hátsó oldalon egy más színû kép van, de errõl nem lehet meggyõzõdni, mint ahogy Gabellone azt sem árulta el, hogy az milyen színû. „Majd a következõ kiállításomon azt a felét teszem ki.” – üzente a kíváncsiskodóknak. Többi alkotásáról csak színes fényképfelvételek tanúskodnak, ezért megfelelõ magyarázat nélkül a látogató azt hiheti, hogy fotókiállításon jár. A rendezõk remélhetõleg gondolnak erre, és a nagyközönséget is olyan részletes felvilágosítással fogadják, mint a sajtóbemutató résztvevõit.

Gabellone munkái, amelyek a tõle származó információk szerint nem installációk, hanem szobrok, csak rövid ideig „élnek”, és avatatlan szem létezésük idején sem láthatja azokat, miként hét lakat alatt õrzi tervrajzait, vázlatait sem. Amikor a fényképfelvétel elkészül, a téma megsemmisítésre kerül, mivel Gabellone csak egy meghatározott perspektívából mutatott látványt akar elénk tárni. Vagyis maga a mû tulajdonképpen a megrendezett látvány és a fotó szintézise. A szobrok fontos „tartozéka” a környezet, amelybe a mûvész beépíti õket. Sokszor a kiválasztott hely adottságai irányítják munkájában, mint ahogy az a Cactus címû alkotás esetében is történt. A színhely egy elhagyatott garázs volt. A szabályos alakú, szögletes és sima felületû tartóoszlopok „beálltak” a kaktuszok sorába, mint ahogy a háttérben árválkodó autó is a kompozíció részévé lett, annak ellenére, hogy nem a mûvész helyezte oda. Az autó, miután tulajdonosa meghalt, a lebontásra ítélt garázsban felejtõdött. Amikor Gabellone dolgozni kezdett a témán, zavarónak találta, és el akarta távolítani a helyiségbõl, munkája folyamán azonban az autó beépült a képbe, épp úgy, mint a kopott fal piros festéknyomai. A látvány hosszas szemlélõdésre készteti a nézõt: a poros kövezet, az agyagból készült, durva felületû, a formázó ujjak nyomát viselõ ember nagyságú kaktuszok sivatagi táj benyomását keltik, és ezt a hatást csak fokozza a vakítóan fehér fény.

A Periodo-n egy fal elé állított vég nélküli csigalépcsõ vezet valahova vagy éppen sehova. Ez a kép nem annyira szemlélõdésre, mint inkább meditációra indít.

Egy épület mögötti kis udvar adott helyet annak az 1997-ben készült cím nélküli alkotásnak, amelynek tanúbizonysága, színes fotója, nemrégiben került a limoges-i gyûjteménybe. A mûgyantából elõállított elemek Gustav Eiffel fémszerkezetes építményeire emlékeztetnek. A szürke falak tömör, súlyos építõelemek látszatát keltik, miközben könnyedén fonják körül az útjukban álló akadályokat, a zöld autót és a piros hordót. A mû közeli rokonságot mutat azzal az 1993-ban lezajlott és videofelvételen megörökített performance-szal, amelynek során Gabellone egy két és fél kilométeres letekert ragasztószalagot vezetett körbe egy lakás helyiségein, gondosan kikerülve az útját álló bútorokat.

Míg az eddig említett alkotások, a mûvész kizárási törekvése ellenére is azt a vágyat keltik a nézõben, hogy térben is megismerhesse, körbejárhassa, megérinthesse azokat, addig egy másik, szintén cím nélküli képe éppen ellenkezõ hatást vált ki. Gabellone a szülei lakásában található bútorokat itatta át bõségesen olajjal, elsõsorban azzal a céllal, hogy a fényes felületek tükrözõdését túlzásig fokozza. Az asztallapon hosszan elnyúlva tükrözõdik vissza az egyébként csak kis részletében látható ablak, a padlón pedig az asztal, amelynek oldalán jól láthatók a lehullani készülõ olajcseppek. Kinek lenne kedve a csúszós padlóra lépni, a ragadós felületeket megérinteni?

Frédéric Paul, aki nemcsak a kiállítás rendezõje, de egyben a gyûjtemény igazgatója is, elmesélte, máig sem érti, hogy a rendezési munka megkezdését megelõzõen Gabellone miért járkált két teljes napon át szótlanul fel és alá a helyiségben. Lehet, hogy a mûvész akkor ott nem is annyira tíz alkotásának elhelyezésérõl gondolkodott, mint inkább egy új mû születésén, amelynek helyszínét épp akkor találta meg?