Július Gyula és Szipőcs Krisztina elektronikus levelezése

avagy furcsa regény, a hõsök jellemfejlõdésével, de végkifejlet nélkül

Kedves Gyula,

gondoltál-e valaha arra, hogy feladd a képzõmûvészetet, s helyette kertész legyél, avagy fizikus, mi több: portugál bejárónõ vagy híres hajóskapitány?

Kedves Kriszta,

Számomra a képzõmûvészet elnevezésû foglalkozás (avagy elfoglaltság, hivatás, szabadidõs tevékenység) paradox módon lehetõséget ad arra, hogy általa kertész, fizikus, portugál bejárónõ vagy híres hajóskapitány lehessek. Így minduntalan megpróbálom „feladni a képzõmûvészetet”, aztán persze visszajutok hozzá, mivel csak kertész, mikológus, régész, fizikus, portugál bejárónõ, televíziós szerkesztõ, gyes-en lévõ kispapa, szakács, elektromûszerész, hajóskapitány, és a többi, és a többi nem lennék.

(másképp)

Jókat mulatsz azon, hogy félrevezetted a meghívottakat: portugál vendégmûvészek bõrébe bújtál, mûvészettörténészek szövegeibõl építettél díszletet a „kvázi-Július” mûvek köré. Már megbocsáss, de miféle gyávaság ez? Mi ez az egész – szerepjátszás? alkotói válság? stíluspluralizmus? unalom?

Ha egyszerûen kiraktam volna a képeket és a tárgyakat a Budapest Galéria tereiben, ez végtelenül unalmas lett volna számomra, ezért kitaláltam egy játékot – az unalom ellen. A játék persze komoly. Néhány mûvészettörténész barátom beavatottként segített, fiktív portugál mûvészekrõl, illetve mûveik keletkezésérõl írtak egy-egy szöveget. Ezekre a kiállítás „lebegtetéséhez”, az alkotó avagy alkotók személyére vonatkozó bizonyosság megingatásához volt szükségem. (Valóban jól mulattam, például a Népszabadság fényképésze is dolgavégezetlenül ment vissza a szerkesztõségbe, mivel nem talált Július Gyula mûveket, melyek fotózására megbízása szólt. Még édesanyám sem ismert a fiára, azaz munkáira. Mások viszont értetlenül álltak a megtévesztési kísérlet elõtt, számukra nyilvánvaló volt, hogy a kiállított munkák mindegyikét én készítettem.)

Nem is stíluskavalkádot akartam felvonultatni, csak egy-egy sorozatot különítettem el, különbözõ nevek alatt. A képeket a Portugáliában töltött Eötvös-ösztöndíj ideje alatt készítettem. Innen a sok portugál név, amelyek a Fernando Pessoa által használt álnevek „újramixelésébõl” születtek, egy változtatással: a Fernando-ból Fernanda lett, mivel egy „nõmûvész” is kellett a társaságba.

De miért volt szükséged álnevekre?

Rengeteg képzõmûvész van, aki „életmûvének foglya” („Ez a kép / szobor / installáció / fénykép nagyon jó lett, de mintha nem is én csináltam volna, ezért sosem fogom kiállítani!”). A Lisszabonban töltött idõ olyan dolgok kipróbálására sarkalt, amit hazai pályán talán nem követtem volna el. A korábbi munkáim között is voltak olyanok, melyek hasonló utazások után születtek. Egy dániai kalandozás után például azt kérdeztem magamtól: hogyhogy manapság nincsenek tájképek? Akkor készítettem azt a terepasztal-sorozatot, amit Székesfehérváron állítottam ki 1994-ben.^**

Mûveim nem festmények, hanem olyan tárgyak, melyek a festészet kérdéseirõl is szólnak. Festéket nem használok, legtöbbször ólomlemezen, a különbözõ fémek és savak kémiai reakciói alakítják a színeket. Ezek mérgek, savak, lúgok, úgyhogy az ilyen „képek”, egy nappali díszei nem lehetnek, legfeljebb súlyos egészségkárosodás árán. Ezért, mivel szinte kizárólag múzeumok és néhány gyûjtõ vásárolt tõlem, másból kell megélnem, ez is ok arra, hogy különféle szerepekbe bújjak. Természetesen ezek nem képzõmûvészettel kapcsolatos munkák, de a rajtuk keresztül szerzett tapasztalatokat sokszor felhasználom; például
a tévézés óta – ahol megtanultam operatõrködni és vágni – készítek videókat is. Most azt gondoltam: miért ne lehetne több életmûvet is létrehozni?

Közhely, de képzõmûvészettel foglalkozni csak egy pengeélnyi területen érdemes, ami kockázatos tevékenység. Így aztán ezen a területen játszani nem gyávaság, hanem éppen ellenkezõleg. Ilyen körülmények között az „alkotói válság” fogalma számomra a táblaképfestészethez tartozik. Bizonyára sokan éreznek ilyet, de én nem – vagy azért, mert nincs, vagy azért, mert folyamatosan jelen van, ezért nem érzékelem. Furcsa, de Pessoa írásainak is ilyen a hangulata, és talán Lisszabonnak is ez az alaphangja. Irigyeltem, hogy az emberek többsége ott azonos azzal, amit csinál: a pincér pincér, a festõ festõ, az író író...

És mégis, Pessoa négy arcként jelenik meg, négy „heteronymosa” mögé bújva. Vagy csak a legbiztosabb egzisztencia képes szerepjátékokra? Vagy a hasadt személyiség képzeli magát másnak?

Én csupán azt játszottam, hogy magamat és a mûveket ezzel a játékkal egy távolabbi nézõpontból vizsgáltam, és ez az eltávolodás a mai mûvészidentitás – ha egyáltalán létezik ilyen – kérdéseire keres választ.

(folytatódik)

Tehát a mûvész-szerep, mûvész-identitás kérdését járod körbe a kiállításodban, ez azonban komolyan érinti a mûvészet-szociológa problémáit is. Itt aztán sûrû bozótosba tévedünk – sértõdések, pozícióharcok, félreértések övezik a kortárs képzõmûvészetben zajló mozgásokat, intézményekrõl és lehetõségekrõl vitázunk sokszor már akkor is, amikor pusztán esztétikai, mûvészi szempontoknak kellene érvényesülniük.

A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik a kortárs mûvészet történetét próbálják megírni: a független, pártatlan szakember (v.ö.: kritikus) pozíciója betöltetlen, ki-ki elkötelezett valamilyen módon – akár érzelmileg, akár egyéb, nemes és nemtelen szempontból.

Tekintsünk most el a különféle paranoiáktól, generációharctól, létminimum-programoktól – szerinted ki veszi még komolyan Magyarországon a mûvészetet?

Nem éppen az a baj, hogy mindenki iszonyú komolyan veszi a csupa nagybetûs mûvészetet?

Mindenki tudja, milyen közönsége van itthon és milyen a megítélése a világban a kortárs magyar képzõmûvészetnek. Itt fontos kiállítások tucatjai múlnak el minden visszajelzés nélkül. A kortárs kritika jó ideje nem létezik. Hogy mi értékes a felhozatalból, manapság már csak szubjektíven ítélhetõ meg, talán ezért vették át a mûvészettörténész-kritikusok helyét a kurátorok, õk alakítják a szcénát, ám õk gyakran saját kiállításaikat építtetik meg a kiválasztott résztvevõkkel.

A történet különféle szempontok alapján (szerencsére?) mindig is átírható marad, mivel nem a távolugrás olimpiai bajnokságáról van szó, centiméterrel ügyeskedõ versenybírákkal. Ezért különös például az a kijelentés egy kollégádtól, miszerint a mi nemzedékünk, a „kékacélosok” voltak az elmúlt idõszak, a kilencvenes évek „nagy vesztesei”. „Ez nem verseny” állítja egy másik „pártatlan szakember”. Vagy valójában egy szerencsejátékhoz hasonlít a „mûvészet”, szenvedélybetegségekkel, tönkremenésekkel, fõnyereményekkel? Ki tudja, mindenesetre foglalkoztat egy kiállítás gondolata, mondjuk „Nagy Vesztesek” címmel...

(sosem lesz vége, egyre bonyolultabb)

Nem akartam a kedvedet szegni az elõzõ kérdéssel, de szerintem a képzõmûvészet iránti általános érdektelenség (az attól való idegenkedés és a totális félreértés, súlyosbítva az alibi-mûvészekkel és gegmenekkel) magyarázatot ad olyan problémákra, melyekre „intézményekben” szokás a hibát keresni. De ez valóban mellékvágány, bozótos, ha belekeveredünk, nemigen ússzuk meg karcolások nélkül (v.ö.: prof. Bernando Reís képei).

A feladott labdát azért lecsapom: kik vagytok, vesztesek?

A 89-es kiállítás elõtt^*** ha nem is veszteseknek, de elégedetleneknek éreztük magunkat. Miért? Az „újszenzibilisek” uraltak mindent, mi fel akartuk mutatni, hogy létezik egy alternatíva, nem azzal a vonulattal szemben, hanem amellett. Számunkra az újszenzibilitás egy rózsaszín képtömeg volt, amely – ellentétben a hasonló német és olasz festõk munkáival – semmilyen szubkulturális vagy szociális feszültségnek nem adott hangot, ártatlanul szépnek és szobák falára kívánkozónak mutatta magát.

(Mûvészet)történetietlenül megkérdezhetjük, mi lett volna, ha Magyarországon létezik még egy-két energikus csapat (és mellette – akkor még elengedhetetlenül – intézményi apparátus, pénz, kapcsolat stb.), akik párhuzamosan menedzselni tudták volna az aktuális trendtõl eltérõ artikulációkat is. A harc a nyugati vásárlóközönség és gyûjtemények meghódításáért folyt, akkor még általános reménykedéssel. Ebben a harcban mi nem vettünk részt, nem kerülhettünk a pályára. Volt aki nem is akart, volt aki szeretett volna a kiválasztottak között lenni. (Persze nem panaszkodhatunk, kicsivel késõbb – itthon – jutott mindenkinek ösztöndíj, díj, múzeumi vásárlás.)

Vesztes csak az lehetett és lehet, aki a pályára lépett. Egy kezemen meg tudom számolni, hány képzõmûvész él meg (jól) munkái eladásából. Õk a nyertesek? Vagy inkább az egész kortárs magyar mûvészet tûnik manapság vesztesnek?

A „Nagy Vesztesek” kiállítás (munka)cím, te is tudod, csupán geg. Mi sosem voltunk egységes csapat, az utak késõbb még különbözõbbek lettek, de az a valahogyan hasonló, ám sokféleképpen megnyilvánuló látásmód, ami a társaságunkat egymáshoz sodorta, máig változatlan. Ennek a tervezett kiállításnak lenne a feladata ezt kimutatni. Azért is, mert többen hosszabb-rövidebb idõre eltûntek szem elõl, látszólag abbahagyták a munkát; külföldi ösztöndíjak, egzisztenciális gondok, pénzkeresés szerepel az indokok között. Én magam jó pár évig nem csináltam egyéni kiállítást, hasonló okokból. Televíziós szerkesztõként a képernyõre csempésztem a kortárs mûvészet egy-egy szeletét.

„Szerencsére” a televíziókban mára az összes képzõmûvészeti és kulturális mûsor megszûnt, nincs hol folytatni ezt a munkát, ezért visszatértem saját kiállításaimhoz. A folyamatos „alkotást” élvezem, aztán ha a család elégedetlenkedik, gond nélkül elmegyek hajóskapitánynak, számítógépkalóznak vagy trolibuszvezetõnek. Vagy hirdessek „egyet fizet, négyet kap”-akciót a kortárs gyûjteményeknek és gyûjtõknek?

(talán vége, elkezdhetjük kibogozni)

(Sajnálom, ha mellékvágányra tereltelek volna – ahogy írunk, írogatunk, mintha egyre távolodnánk eredeti feladatunktól... legalábbis én. Én csak arra próbáltam célozgatni, hogy jobban élvezném a munkát magam is, ha továbbra is bízhatnék néhány dologban: hogy a mûvészet nem csak kontextusában létezik, hanem van értelme, tétje, jelentõsége – ilyesmi. Szerencsére te nem tûnsz alapvetõen elégedetlennek, és örömmel beszélsz a mûveidrõl, hiába kérdezek folyton mást.)

Az utolsó kérdés következik: merre kanyarodsz ezután – habkönnyû színesek, vagy szigorúan menedzselt projektek következnek? Hol a helyed a mezõnyben?

Ha rokonságot érzek valakivel, akkor a már (túl) sokat említett kékacélos társaság szemléletén túl (mely – ismét hangsúlyozom – sosem volt egy egységes csoport) munkamódszerét tekintetve Várnai Gyulát és a valamivel fiatalabb Csörgõ Attilát tudom említeni, bár esetükben más a kiindulópont, ám a „végtermék” mégis hasonló. Õk mûveikben úgy jelenítenek meg csúcstechnika-szerû hatást, hogy azt a leghétköznapibb anyagok használatával érik el. Például: a kazettás-magnók sorából összeálló sempler (Várnai), vagy a motor pörgette csavar képe mint virtuális pohár (Csörgõ) számomra olyan technikai „atavizmusok”, mint amelyeket installációimban, objekt-munkáimban (oszcillátor fluoreszkáló horgászzsinórból, egymást folyamatosan eltérítõ iránytûk mint „örökmozgó”) én is megfogalmaztam. De hasonlít ez a világ kedves mesterem, Öveges professzor „arte poverás” eszközkészletéhez és kísérleteihez is. Én a festészetet is ezzel a módszerrel közelítettem meg: az anyagok, fizikai, kémiai jelenségek egymásrahatásai önmaguk alakítják, „festik” a képet (pl.: Szikrarajz, Elektrolízis).

Én, aki a grafikától szökdécseltem el az installációig, majd a festészetet körülrajzó objekteket csináltam, sokáig tartózkodtam a legújabb médiumoktól. Inkább az érdekelt, hogyan lehet saját „hagyományos” eszköztárammal megidézni õket – nélkülük.
De ugyanilyen volt a viszonyom a festészethez is: hogyan lehet festékek és egyéb megszokott anyagok, módszerek mellõzésével festményszerû tárgyat létrehozni. Tehát egy ilyen (szerintem szerencsés, mert sokmindenre rálátást engedõ, de semmihez sem csatlakozó) kétkedõ, köztes állapot volt talán egész generációnk kiindulópontja. Ezt látom alapvetõ különbségnek a fiatalabbakkal szemben, akik már indulásuk pillanatában tökéletesen birtokolják és használják a videót, a számítógépet, internetet, stb., amit én sokáig nem éreztem sajátomnak. Vagy kétely nélkül vetik el a festést mint mûformát (vagy averziók nélkül hisznek benne és mûvelik).

Az új helyzetben a régi alapállásból csak néhány mozzanat õrizhetõ meg. Hogy tovább lehessen dolgozni, ehhez kicsit vissza kellett fiatalodnom: az egyik „portugál” 19 éves, a másik 31. Ez a „szerepjáték” az „öreges” látásmódomból való kizökkenésre is lehetõséget ad. De a fotósorozat például nem azért született meg, mert mindenáron egy „trendibb” mûformát akartam kipróbálni, hanem azért, mert azt a témát, a portugál ex voto-kultuszt csak ezzel a médiummal tudtam feldolgozni. A kis viaszfigurák képbe applikálása fel sem merülhetett, bár anyagukat sokszor szerepeltettem, de csak mint viaszt, eredendõen anyag mivoltában és jelentésében. A gyógyulás érdekében felajánlott viasz lábak, kezek, szemek, belek stb. különleges helyzetbe hozva a fotókon új jelentést kapnak. Ez kollázsként nem mûködött volna. A másik sorozat a virágokkal, termésekkel és bõrsérülésekkel ugyanennek az ex voto kultusznak a higgadtabb feldolgozásai, bár itt maguk a tárgyak már nem jelennek meg.

Vagy ott van a „rezgõ asztal”, amely a legfrissebb munka volt a kiállításon. A megnyitó elõtt pár nappal készült, a régi „mobiljaimmal” rokon, de azoknál tisztább munka. Az „alkotót”, Alberto de Campost a történet szerint a lehetõ legegyszerûbb megfogalmazás szándéka vezérelte. A mûtermi anyagokat megmunkálatlanul használta fel, bármiyen kulturálisan meghatározott utalás nélkül. Ha most kezdeném a pályát, ilyeneket csinálnék, de így még izgalmasabb a dolog: bármerre kanyarodhatok.

Kérdezték, hogy folytatom-e ezt a portugál „heteronymos”-projektet. A portugálok még szeretnék a további együttmûködést, de én már megvagyok nélkülük. Mindenesetre remélem, hogy gyakran meglátogatom õket Lisszabonban, és lehet, hogy egy filmet is csinálok róluk. De ha mégsem találkoznánk többet, az „általuk” készített mûvek címeiben továbbra is ott szerepel a nevük.

* Július Gyula kiállítása. A képeket készítették: Bernardo Reís, Alberto de Campos, Ricardo Soares, Alvaro Pessoa és Fernanda Caeiro. Budapest Galéria Kiállítóháza, 1999. október 20–november 21.

Július Gyula kiállítása. Mûvészetek Háza, Pécs, 2000. február 7–március 1.

^** Július Gyula kiállítása. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1994. szeptember 3–október 2.

^*** Kék Acél. Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest, 1987. július 17–augusztus 27.

Résztvevõk: Beöthy Balázs, Gábor Imre, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Hejettes Szomjazók, Elek Is, Fekete Balázs, Július Gyula, Kicsiny Balázs, Kungl György, Thomas Mulligan, Nagy Attila, Sugár János, Várnagy Tibor

Török Tamás

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

(Megnyitószöveg a Lajos utcai kiállítóházban)

Önökön kívül köszönteni szeretném a most, itt Önök között tartózkodó Molnár Gyulát, akirõl nem lehet tudni, járt-e Lisszabonban tavaly júliusban.

Egy adatközlõ szerint, akit véletlenül Júliusnak hívnak, ez a látogatás több, mint valószínû, mert ezidõ alatt az adatközlõ az elhagyott budapesti mûterembõl jól kivehetõen három portugál mûvész fura beszédére lett figyelmes, és általa is felismerhetõen a lisszaboni Madredeus együttes fájdalmasan szplínes zenéje szûrõdött ki az ablakokon. Majd egy késõbbi idõpontban a mûterem látogatásakor kész mûveknek látszó tárgyakat találtak.

Július szerint Molnár tényleg vendégül látott mûtermében portugálokat, és úgy emlékszik, hogy asztalán anyagokat és vázlatokat hagyott, melyek készülõ kiállításának alapját képezték.

Egy feltételezés szerint a három portugál alkotó a mûterembe lépve észrevehette az ólommal borított asztalt, és a rajta heverõ anyagokat. Azt hitték, nekik
van kikészítve, ezért bátran megközelítették, de nagy megdöbbenésükre az asztal mozgásba lendült, az addigi rend felborult, volt ami a földre hullt, volt aminek sorrendje követhetetlenül összekeveredett.

Az a helyzet állt elõ, mikor vendégségben éppen akkor robban föl a bojler, amikor a vendég bent tartózkodik a fürdõszobában, és azt hiszi, õ csinált valamit rosszul, ezért addig ki sem mer jönni, míg a koromtól a fürdõszobát meg nem tisztítja. Így aztán megpróbálja visszaállítani az eredeti állapotot.

Portugáljaink is hasonlóképpen cselekedtek – lévén különbözõ vérmérsékletû és ideológiájú mûvészek – mind másképpen emlékezhettek a sorrendekre és a méretekre. Így aztán több, rögzített együttes jött létre, hiszen azért kellett fixálniuk, nehogy megint szétrázódjon. (...)

Kovalovszky Márta

Alvaro de Campos és Ricardo Soares képei

Azok a képek, amelyeket Alvaro de Campos és Ricardo Soares készített Július Gyula budapesti mûtermében, bizonyos értelemben tájképek. Bár kettejük érdeklõdése eltérõ jellegû: Alvaro de Campos Vírusölõ sorozata számítógépes grafikáinak lapjait idézi, míg Ricardo Soares a vallás motívumait használja munkáin. Budapesten mindketten vállalták J.GY. feltételeit: a mûteremhasználatért az ott található „raktárkészletbõl”, számukra idegen anyagokból kellett adott méretekben mûveket alkotniuk.

A tompafényû ólomlemezek felületét szürkés anyagcsík, fekete szénrudacskák, rozsdás, amõba-alakú foltok, elevenen csillanó vörösrézhuzalok tagolják, avíttas laboratóriumok, múltba süppedt szerelõmûhelyek levegõjét, illatát árasztják maguk körül. De ha hátrább lépve, messzebbrõl pillantunk rájuk, felfedezhetjük az anyagok és szerelvények eredeti jelentésén túli jelentést, és egy táj részeiként látjuk õket. Az ólomlemez egy mozdulatlan víztükör szomorkás síkja, melyen törtvonalú sávként húzódik egy keskeny, célszerû és mégis rejtélyes objektumokkal megterhelt móló. Ebben a rezignált közegben jótékony és eleven élet nyomaira bukkanhatunk, ahogy kanyargós útján közeledik felénk valami különös élõlény, talán egy mit sem sejtõ állat. A perspektíva az, ami megváltoztatja a kép elemeinek értelmét, ez az, ami az eredeti fizikai valóságból egy másikat hoz létre. És ennek a perspektívának segítségével ismerheti fel a nézõ a mûvek sorsdöntõ problémáját: lehetséges-e festészet a klasszikus festészet után és hogyan? Lehet-e lemondani a színrõl, festékrõl, mégis színesnek lenni? Milyen arányban kell vegyíteni az összetevõket, mellékanyagokat, fémet, savat, intelligenciát, képzeletet, hogy egy mûvészeti vegykonyha bonyolult eljárásai révén kép szülessen?

Alvaro de Campos és Ricardo Soares e kérdésekre adott válaszai nagyon közel állnak Július Gyuláéhoz, ezt maguk a portugál mûvészek is meglepõdve konstatálták. Talán a vendéglátó mûterem atmoszférája, talán telefonjaik, levelezésük vagy beszélgetéseik tették, hogy ez a zavarbaejtõ rokonság létrejött. Alvaro de Campos mindenesetre ezt faxolta Július Gyulának: „Mezsgye vagyok aközött, ami lenni vágyom, s amivé mások tettek.”

Perneczky Géza

Fernanda Caeiro ornamentális képei

(...) Azzal kezdem, hogy J. Gy. egy ösztöndíjnak köszönhetõen a családjával együtt fél évet Lisszabonban töltött. Egy akkora lakást béreltek, hogy elég hely volt benne arra is, hogy a nyári hónapokban egy-egy barátjukat meghívhassák egy rövid idõre. Így kerültem én is Lisszabonba ezen a nyáron. (...)

Egyik nap egy 17-18 év körüli lány csengetett be a negyedik emeletre, majd vendéglátóimtól megtudtam, hogy õ a szomszédos mûteremszobában álló képek egyik szerzõje. A lányt Fernandának hívták, és lehet, hogy futólag már találkoztam is vele, mert a téren álló kis kávéház tulajdonosának volt a gyereke. Gyereknek ugyan már éppen nem nevezhetõ, de igen fiatal volt még, kissé kamaszos mozgású és napközben nem a kávéházban segédkezett, hanem a közeli piacon dolgozott egy halárusnál. (...)

Fernanda Caeiro – így hangzott a teljes neve – korábban már többször vigyázott esténként a gyerekre. Mivel a háziak sokszor csak éjfél után jöttek haza, el kellett foglalnia magát valamivel. Kimosta és kivasalta hát a gyerek ruháit, aztán, mikor már nem volt mit tennie, nekilátott, hogy kivasalja azokat a bambuszleveleket és pálmaháncsokat is, amiket J. Gy.-ék gyûjtöttek össze a lisszaboni botanikus kertekben. Ahogy ugyanis száradni kezdtek, felkunkorodtak és összegömbölyödtek ezek a levelek; kivasalva viszont olyan szépek lettek, mint amilyenek még soha nem voltak, még valami különös fényt is kaptak, halvány krémszínû ragyogást, olyan selymeset. Fernanda aztán, miután kivasalta õket, szépen sorba rakta a háncsokat és leveleket egy kartonlemezen. Körülbelül úgy, ahogyan a halakat szokták kirakni a piacon, de biztos, hogy mindenféle ornamens-minták is járhattak a fejében, mert a levelek cikk-cakk mintázatú sorok alakjában, vagy valamilyen más, ornamentális ritmust követve sorakoztak a pappundeklin. J.Gy. olyan szépnek találta õket, hogy úgy, ahogy voltak, fölragasztotta õket egy kartonra. Aztán eldugta a kész képet, és legközelebb, mielõtt Fernanda megint jött volna vigyázni a gyerekre, új bambuszleveleket és pikkelyeket, pálmakéreg-darabokat szórt szét a mûteremben. Másnap aztán ezek is szépen kivasalva sorakoztak egy képen. (...)

Hadd mondjam el, hogy mint mûkritikus, nagyon érdekesnek találom az esetet. Fernanda képei ugyanis sokban rokoníthatók J. Gy. kollázsszerûen készült kompozícióival. Érezhetõ, hogy a miliõ, amelyben készültek, pontosan ugyanaz, mint amit J. Gy, alakított ki saját képeivel ott, a lisszaboni mûteremben. Csak az
a különbség, hogy ezek az ornamens-sorok és majdnem afrikai népmûvészetnek tûnõ háncsképek valami olyan naivságot és tisztaságot hordoznak, amire tanult európai mûvész már aligha lenne képes. (...)

Százados László

Uram, ugye Ön bőrgyógyász?

Prof. Bernardo Reís fotográfiái

Július Gyula és prof. Bernardo Reís ismeretségének, munkakapcsolatának – s talán most már nyugodtan állíthatjuk – barátságának kezdete, legjobb tudomásom szerint, az egyik lisszaboni parkban való találkozásuktól datálódik.

A professzor nagy érdeklõdéssel szemlélte Gyulát, aki – ne kerteljünk – egy padon ült és vakaródzott. Vadul és elszántan. Néha lopva körülnézett, látja-e valaki, majd megnyugodván élvezettel szántott végig mind a tíz körmével bolhacsípésektõl dimbes-dombos felhámján. Prof. Bernardo Reís (lévén a Lisszaboni Dermatológiai Kutatóintézet és a Városi Központi Bõr- és Nemibeteg Gondozó elismert munkatársa) már csak szakmai hiúságból és valamiféle belsõ hivatástudatától is hajtva gyors diagnózist állított fel. Külföldi – gondolta magában –, azok nem bírják a hazai bolhákat. Másként reagálnak a csípések okozta vegyi reakcióra, érzékenyebb a bõrük. Ráadásul hiányzik belõlük a portugálok melankóliával vegyes, sztoikus nyugalma.

No nézd csak – mormolta félhangosan, megpillantva a Gyula alkarján húzódó, friss, élénkpiros szélû, még alig behegedt, kb. 15-20 cm hosszú vágást. Tüske? Szög? Nincs túl jól ellátva, gondolta magában. Majd még jobban elõrehajolt, Gyula másik könyökét szemügyre véve. Ekcéma? Valamiféle kiütés? Diszhidrózis? Túl messze vagyok, elégedetlenkedett, s óvatlanul kifelé araszolt a bokrok takarásából. Gyula megérezte magán kutatva vizsgálódó tekintetét, és szemrehányóan pillantott rá. A professzor, a kínos helyzetet feloldandó, odalépett hozzá és bemutatkozott. Szóba elegyedve hamar közös témákra leltek, s egy gyertyafényes vacsorát követõen Lisszabon egyik elõkelõ, kertvárosi negyedében, egyre sûrûbbé váltak találkozásaik. (...)

A professzorról kiderült, hogy szenvedélyes amatõr fotós. Szakmájából is adódó, fokozott érdeklõdése az abnormitások, deformitások, egzotikus vagy ritka bõrbetegségek iránt nem merült ki az idevágó szakkönyvek gyûjtésében, múlt századi metszetek utáni kutakodásban poros antikváriumokban, ócskásoknál vagy éppen a heti kirakodóvásárban. Rendszeresen fotózta betegeit is: meglehetõs izgalom töltötte el egy grandiózus kelés, egy bonyolultabb kiütés-hálózat, egy extrémebb felhám-elváltozás vagy egy esztétikus elrendezésû csípés-struktúra megörökítésekor. (...)

Gyula sebei, kiütései, csípésnyomai is felkeltették vadászösztönét, ráadásul – mint bevallotta – egyetlen „magyar esetrõl” sem õriz felvételt a gyûjteményében. Gyula nem tudott és nem is akart ellenállni a folyamatos és kitartó ostromnak, s lelkes modelljévé vált a professzornak. Közösen alakították ki a fényképezés környezetének koncepcióját is. A városban sétálva szinte happeningszerûen, ösztöneiktõl vezérelve választották ki a hátteret, mindig ügyelve arra, hogy a viruló természet megfelelõ kontrasztot képezzen a sebzett, kiütéses, sápadt korpusz tájaival, részleteivel. (...)