Svájci művészekkel beszélget a Ludwig Múzeumban
Vámos Éva

Vámos Éva: „Le az Alpokkal, szabad kilátást a Földközi tengerre” – idézi a Ludwig Múzeum mai svájci mûvészetet bemutató kiállítási katalógusa a nyolcvanas évek fiatal svájci tüntetõinek jelszavát. Mennyire kell napjainkban küzdeni a kulturális nyitásért Svájcban?

Daniela Grüningen: Én sohasem éreztem ezt a fajta bezártságot. Számomra az Alpok nem jelentett áthatolhatatlan határokat. Úgy látom, hogy Svájcnak igen jó a fekvése, könnyen elérhetõ innen a világ bármely tája. Én gyerekkorom óta sokat utazom. Az idézett jelszóval bizonyára a szellemi nyitottság fontosságára akarták felhívni a figyelmet.

VÉ: Ön egyszerre szólhat kiállító mûvészként és a genfi Centre d'Art Contemporain munkatársaként az itt látható mûvekrõl.

DG: Sok olyan mûvész szerepel itt, akikkel már rendeztem közösen kiállítást, s jól ismerem õket. Jó választás volt például Jean-Frédéric Schnyder vagy Pipilotti Rist. Õk a mai svájci mûvészet jellegzetes képviselõi. Jean-Frédéric Schnyder mûveiben kifejezi mindazt, ami Svájcra jellemzõ. Festészetében pedig gyerekkorát idézi fel. A ma már világhírû Pipilotti pedig olyan emocionális többletet vitt a videómûvészetbe, amely korábban nem létezett, hiszen inkább a teátrális, erõsen konstruált mûvek voltak a jellemzõk. Pipilotti, aki szerintem jogosan képviseli a mai svájci mûvészetet külföldi fórumokon, a Velencei és az Isztambuli Biennálén is szerepelt 1997-ben. Ugyanebben az évben készült el a mi genfi kiállítóhelyiségünkben egy újabb videója, melyben a közönség is része lett a mûnek. Egy hónapon át folytak a nyilvános felvételek tíz ország énekesnõivel, akik mindnyájan ugyanazt a Pipilotti által erre az alkalomra komponált két dalt adták elõ. A munkát a közönség is napról napra figyelemmel kísérhetette, ahogy azt teheti genfi központunkban más esetekben is.

VÉ: Mit kell tudni az Ön pályafutásáról és a most kiállított mûveirõl?

DG: Irodalmat, késõbb mûvészettörténetet tanultam, majd festészetetet, pszichológiát és pedagógiát hallgattam. Rajztanár akartam lenni, továbbá egy fotósiskola létrehozását terveztem. Végül a genfi Centre d'Art Contemporain munkatársa lettem, ahol a kiállításokért vagyok felelõs. Hasonló dolgokkal foglalkozom Genfben, mint Budapesten Hegyi Dóra, a mostani kiállítás kurátora. Nem vagyok arra utalva, hogy a mûvészetembõl kelljen megélnem, amit Svájcban is csak kevesen engedhetnek meg maguknak.

Egyébként polaroid fotókkal dolgozom, s mivel szeretek utazni, a lehetõ legkülönbözõbb helyeken készítem a fényképeket, amelyek sohasem megrendezett jeleneteket örökítenek meg. Mi több: a fotográfia szabályai ellenében készülnek. A legegyszerûbb fényképezõgéppel dolgozon, ezen még a távolságot sem lehet állítani, ha például túl közel megyek a tárgyhoz, az életlen lesz. Olyan ez, mint az életünk, ahol ugyancsak nem tudunk mindent elõre elrendezni. A polaroidnak más tulajdonságai vannak. Nagyítása során az egyes színek között megszûnnek az éles határvonalak, ezért sokkal festõibb lesz a kép. Ahogy az életben sem húzhatók soha éles határvonalak... A polaroid további elõnye, hogy azonnal kész. Ha például bizalmatlan légkörben dolgozom, mindjárt meg tudom mutatni az eredményt. Így sikerült Törökországban a fürdõben férfiak között fotózni, vagy Jordániában olyan képeket készíteni, mint az itt kiállított Cold drinks címû munkám, mely egy sorozat darabja. A jordániai sivatag kellõs közepén a forróságban bukkantam rá a jégszekrényre, amelyre kék helyett égõ vörös betûkkel írták rá, hogy hûsítõ italok. A sorozatban szerepel egy repülõ, amely lehet a szabadság, de a háború jelképe is, ugyan-akkor közelebbrõl szemlélve egyszerû játékszer – az emberiség örök játékszere lenne a háború? Szeretném, ha a repüléssel az emberiség visszatérne az álmok, a szabadság birodalmába.

VÉ: A kiállításon hosszan elterülõ padlószobor elõtt beszélgetünk Sabina Langgal és Daniel Baumannal.

Daniel Baumann – Sabina Lang: A kiállítás látogatóira bízzuk, hogy mit gondolnak errõl. Mindenesetre egy kényelmes tárgyról van szó, melyre leheveredhetnek az emberek. A mûvészet eképp is oldhatja a feszültséget. A felfújható, teherautókhoz használatos fóliából a SPORT szó olvasható ki. A mintegy két és fél méter magas betûkbõl tehát komikusan nagy dívány készült. Másik mûvünkkel eredetileg a környezetért akartunk tenni valamit, azért, hogy az emberek fogékonyabbak legyenek a szépre. A számítógép képernyõjére terveztük ezeket a motívumokat, amelyeket azután kinyomtattunk, felnagyítottunk, s ebbõl készült ez a nagyméretû tapéta.

VÉ: Milyen kiállításokon szerepeltek korábban?

L/B: 1990 óta rendszeresen megjelentünk installációkkal szinte egész Svájcban: Bielben, Zürichben, Baselben, Genfben, és még folytathatnánk a sort.

VÉ: Véleményük szerint hogyan mutatkozik be a mai svájci mûvészet ezen a kiállításon?

L/B: Jól reprezentálja ez a válogatás a mai svájci mûvészetet, de természetesen nagyon sok olyan jó mûvész van Svájcban, akiket ugyancsak be lehetne mutatni.

VÉ: Stefan Altenburger, aki eredetileg fotós, ugyancsak érdekes installációkkal jelent meg Budapesten. A szó szoros értelmében „megjelent”, hiszen az Életem a ládában c. installációjában három ládában is láthatja õt videófilmen a látogató.

Stefan Altenburger: A kilencvenes évek eleje óta foglalkozom fotó- és videómûvészettel, valamint installációkkal. Zürichben a Peter Kilchmann Galériával állok kapcsolatban, de Genfben, Baselben és New Yorkban, továbbá Berlinben, Rómában és több francia városban is szerepeltem installációkkal.

VÉ: Svájcról beszélve sokszor inkább a konzervatív hagyományokra, mint az avantgarde örökségre gondolunk. Milyen kibontakozási lehetõségei vannak jelenleg a mûvészeknek a hagyománytisztelõ Svájcban?

StA: Létezik egy fiatal és dinamikus Svájc, amelyhez én is tartozom. A konzervatívokkal nem érzek semmiféle közösséget. Persze nálunk is többrétegû a társadalom: többféle Svájc van, több csoport, többféle érdek. Más országokhoz viszonyítva Svájcban elég sok lehetõséget nyújt a mûvészi pálya. A fiatalok az állami és a magánszférából egyaránt ösztöndíjhoz juthatnak, számos galéria és kiállítóterem áll rendelkezésükre. Mi több: Svájcban alkalmazott grafikából vagy fotóból is meg lehet élhetni. Szerintem nincs okunk panaszra.

VÉ: Mennyire segíti a mûvészeket a genfi, a zürichi és a többi mûcsarnok?

DG: A mûcsarnok hagyományos fukciója még mindig nagyon fontos. Egy-egy mûvész pályája többnyire mûcsarnoki kiállítással indul. Svájc minden jelentõs városában van mûcsarnok, sokszor ugyanezekben a városokban szépmûvészeti múzeum is van, ahol általában ugyancsak legalább egy emeletnyi kiállítóhelyiség jut a kortárs mûvészeknek. A különbözõ múzeumok és mûcsarnokok képviselõi havonta, kéthavonta összejönnek, mindig más városban, hogy megismerjük egymást, és bemutassuk a nálunk kiállító mûvészeket. Élénk mûvészeti élet van nálunk.

Számos galéria is van az országban, köztük azonban nehéz olyat találni, amely egy-egy mûvészt Svájcban és külföldön egyaránt megbízhatóan képvisel. A galériák természetesen elsõsorban üzleti vállalkozások, míg a mûcsarnokok közpénzekbõl és magántámogatók felajánlásaiból gazdálkodhatnak. Sokszor a mûcsarnokok helyzete sem könnyû, hiszen – mint a világon mindenütt – nálunk is a kultúrára szánt pénzeket csökkentik. Genfben például, annak ellenére, hogy nagy nemzetközi városról van szó, svájci viszonylatban a legkisebb a költségvetésbõl ránk jutó összeg. Ezért nagy szükségünk van a privátszférára és minden ötletességünkre.

Talán érdemes megemlíteni, hogy ezzel a viszonylag szûkebb költségvetéssel is kialakítottunk egy szociális támogatórendszert. Mivel a svájci városok közül talán Genfben a legmagasabb a munkanélküliek száma, ezért több más múzeummal karöltve kétféle struktúrában is alkalmazhatunk munkanélkülieket, akik fizetésüket részben a kantonális hivataloktól kapják. Ezzel segítjük a társadalom aljára csúszókat és egyre inkább leszakadókat, akik ráadásul nem egyszer is szeretik ezt a munkát. Áttételes módon is hozzájárul tehát az állam a kultúrához.