| Illés Anikó „Ez az én frízem!” Radák Eszter kiállítása Éri Galéria Ezt láttam Bécsben címmel nyílt meg Radák Eszter legújabb önálló kiállítása. Az eredetileg szánt: Frieze '99 május cím talán szerencsésebb választás lett volna. Annál is inkább, mert az lehet ugyan, hogy a festõ a Frieze idei májusi számát Bécsben kezdte el lapozgatni, de más köze Bécsnek a mûvekhez, a közönség számára, nincs. S ez egy kissé zavarba hozza a látogatót. A valóságban az történt, hogy a festõ egy mûvészeti folyóirat, a Frieze 1999 májusi számát választotta ki arra a célra, hogy megfessen belõle néhány lefényképezett dolgot, úgy ahogy a folyóiratban szerepel, gyakran a reklámanyaggal vagy kerettel együtt. Épület, lírai szobor, fénykép, festmény, kiállítótér egyaránt akadt az újraalkotott tárgyak között. A folyóiratban szerepel a bemutatott mûvek címe és hogy hol, mikor készült, valamint az alkotó neve. Ezt a festmények nem jelzik. Ahogyan azt sem, hogy mi volt az eredeti tárgy: szobor vagy fotó stb. Azt láthatjuk, amit Radák látott bennük. A kiállító-teremben megtalálható az eredeti folyóirat és kikereshetjük belõle a mintákat. Lehet, hogy a „mûvészi szándék” pusztán az volt, hogy láttassa a nézõkkel azt, ahogy õ lapoz át egy mûvészeti lapot. Radák gazdagon keni fel az olajfestéket a farostra, szinte domborúak a képei. Erõs kontúrokat használ és nem szokványos módon árnyékol. A kontúrok határolta területek színárnyalataival érzékelteti a teret és a fényt. Csak nagyon stilizálva árnyékol, ahogyan a perspektíva is stilizált. Ezzel a tér illúzióját kelti. A folyóiratból kiválasztott fotókat is ezt a technikát alkalmazva másolta le. Ezáltal lett a különbözõ eredetû mûalkotásokról mintázott festményeknek egységes arculata. Ez a technika, és az, hogy Radák nem bajlódik részletekkel, jellegzetesen a festõ saját képeivé tette a sorozatot. Ami még hozzájárult az egyediséghez, az a folyóirat fotóinak kiválasztása, az újraalkotásra ítélt szobrok, terek, festmények szelekciója. Talán nem is az az érdekes ebben az esetben, hogy mit tett hozzá és mit vett el a festõ a Frieze-ben közölt képektõl. Érdekesebb az, ami valójában történt. Elõször is a Frieze szerkesztõsége kiválasztja azokat a mûveket, amik bekerülnek a folyóiratba. A választás többnyire a fotók alapján történik és így elõnyt élveznek a jól fotózható, mutatós tárgyak. Valószínûleg az eladhatóság is fontos szempont a szobrok, fotók és egyéb tárgyak szelektálásánál. A következõ lépésben Radák nézi a sokszorosan válogatott képeket a lapban. Azt láthatja, hogy az újság azoknak a mûalkotásoknak a fotóit jelenteti meg, amelyek a lap sajátos szempontjait is megjelenítik. Tehát az eredeti mûalkotás reprezentál valamit, aztán lefotózzák, amitõl kezdve a fotó reprezentálja a továbbiakban a mûvet. Aztán egy olyan kontextusba kerül, amin keresztül még más is hozzáadódik a mûhöz, azaz a továbbiakban a lapot is reprezentálni fogja. Most jött el az a pillanat, amikor ezt a re-re-reprezentációt megjeleníti a festõ. Miért izgalmas ez? Az egyik vonal, ami mentén elindulhatunk, az a reprezentációk sora. Vajon mennyi köze van Radák képeinek az eredeti mûvekhez? Fontos-e, hogy köze legyen a két dolognak egymáshoz? Lehet, hogy az egész arról szól, hogy ez nem fontos. Inkább az a fontos, hogy bármibõl bármi lehet. Azaz, hogy a tartalom nem lényeg, csak a forma. Vagy fordítva: bármilyen a forma, a mû „üzenete” ugyanaz. Akármeddig csavarjuk ezt a tartalom-forma témát, nem túl meggyõzõ. Valami másról is szó van itt. Radák Eszternek volt egy másik kiállítása korábban: 1999 januárjában volt látható a Blue Café-ban, egy budapesti kávézóban. Azért is említem meg ezt, mert e korábbi és a mostani kiállítást az elkövetõ személyén kívül összeköti egy sajátos kísérletezõ kedv. Kísérletezés és játék a térrel, az idõvel, az alkotó személyével. A kávéházas kiállítás anyaga felkérésre, kifejezetten a helyszínre készült. A feladat egyszerû volt, olyan képeket kellett készíteni, amik egy ideig a falakat díszítik, utána az egyik asztallap lesz a kávézóban. Az alkalmazott mûvészet esete ez, vagy a kontextualizált mûvészeté? Ennek a kérdésnek a megválaszolása kevésbé érdekes, mint az, ahogy Radák ezt a problémát áthidalta. Az általa választott megoldásra mondhatnánk azt is, hogy egyszerû: azt festi meg, ami az asztal alatt van. Pontosabban: amit akkor látnánk, ha az asztallap üvegbõl lenne. Természetesen mindezt színesben, nagyon színesben: a pasztelltõl az ordító pirosig, karakteres, már-már ételfestésre emlékeztetõ tónusokkal. Másrészt: a térnek azt a síkját mutatja meg, ami nem látható. Ahogy a filozófusok mondják: a mûvészet az el nem rejtettséget mutatja meg, az igazságot. Jelenvalóvá teszi a nem jelenvalót. Valószínûsíti a filozófiával való játékot, hogy a képeken itt-ott feltûnik egy-egy cipõ önmagában, láb nélkül. Ez a cipõmotívum már szerepelt Radáknál, korábban önálló téma volt: Az én parasztcipellõm címmel (a kép 1998 nyarán a szentendrei kiállításán szerepelt). Ha így értelmezzük a képeket, akkor a heideggeri gondolat karikatúráját látjuk1. Vagyis: lételméletet fagyiszínekben. Ez az utalás van Goghra és Heideggerre felveti azt a kérdést is, túl a lehetséges interpretációkon, hogy milyen viszonyban van mûvészetfilozófia és mûalkotás. További kérdések is felmerülnek az utalás-problémával kapcsolatban: az idézetet mint mûfajt fogadjuk el, vagy elítéljük mint plagizálást, hamisítást. Inkább az elsõ megállapítás mellett érvelnék: mivel arról van itt szó, hogy a festõ a saját személyén keresztül, egy másik korban és másik helyen, valamint térbeli trükkökkel újrafogalmazza az eszközjelleg fogalmát. Az utalással és másolással kapcsolatos felvetések a most bemutatásra került, úgynevezett Frieze-sorozatban is felvetõdnek. Nem csak egy témája, hanem rendezõ elve és alappillére lett ennek a sorozatnak az újramegjelenítés problémája. Induljunk ki abból, hogy a fotók változtatnak a tárgyak téri megjelenítésén. Erre rakódik rá az a jelenség, hogy a Radákra jellemzõ árnyékolást és perspektívát stilizáló technika egyszerre kelti a térnélküli állapot és a tér hangsúlyosságának illúzióját. Ezzel beavatkozott a festõ az eredeti mû téri dimenziójába. A személy dimenziója nyilvánvaló, hogy változott: más az elkövetõ. Az idõ dimenzójával kapcsolatban az a már említett tény a fontos, hogy a folyóirat aszerint is válogatja a mûveket, hogy akkor, abban a pillanatban mi az, ami piacképes, mutatós, vagy éppen „fotogén”. Ez a pillanatnyiság belekerül a képekbe, hiszen Radák idõnként a fotóhoz szerkesztett reklámsávot is ráfesti a színes táblákra. Az újraalkotás során egységes arculatot nyert különbözõ képek elveszítik a Frieze-tõl kapott pillanatnyi létüket, és visszanyerik az idõtlenségüket, amennyiben volt ilyen jellemzõjük. Eddig csak találgattuk, hogy mi lehet a magyarázat arra, hogy a kiállítás él, a képek mûködnek. A felkínált magyarázat így szól: Radák Eszter képein egyszerre érintett a tér, az idõ és a személy dimenziója. Ezért nem puszta másolás és ezért izgalmas. Megtalált és kidolgozott, valamint készségszinten használ egy festészeti technikát, és ezen keresztül lát mindent. Ez az õ szemüvege. Ezek után már nincs más dolga, mint nézelõdni és festeni.
|
|
