Az emberek tekintetére

Karafiáth Judit – Tóth Szilvia: Szürrealizmus

Klett Kiadó, Budapest, 1999

A huszadik század telis-tele világmegváltó eszmékkel. Mind kevés lett volna, ha nincs hozzá kellõ tehetség, elszántság, akarat és még sok minden – ami persze megvolt –, hogy szép sorjában, sõt olykor párhuzamosan a tettek mezején is megvalósuljanak. És éltek aztán hol uralkodó, hol hétköznapias életet, míg végül unt jelmezükben lejtve utolsó táncot, maradék filléreiket csörgetve le nem tûntek a nagyszínpadról. Örökre?

Ki tudja… Mégis inkább úgy tûnik, hogy a virágkorukból való anekdotáknak, aranymondásoknak, merész húzásoknak, az energia egy speciális koncentrációjának aktív sugárzása még sokáig kitart, szétszórt maradékaikból még mindig lehet erõt, inspirációt meríteni. Azaz továbbra sem lehet csak úgy, pléhpofával félrelökni õket. Itt van például a szürrealizmus. Illetve volt. És nem itt, hanem ott: Franciaországban, Belgiumban, Csehországban, Lengyelországban, Romániában, „mindhárom” Amerikában, Afrikában. Csak itt nem. Magyarországon aztán sohasem volt szürrealizmus, legfeljebb akadtak egypáran, darab-ideig szürrealisták. Fájdalom, tehát nemigen volt nekünk közünk a mozgalomhoz, amíg élt, legfeljebb mostanság, amikor rég döglött oroszlánnak számít, vagy finomabban szólva: molyirtó szagú vén bohémnek. Pedig a szürrealista szellem nem azért ugrott dadája karjaiból porondra André Breton személyében, hogy konkurense legyen a széltében-hosszában dívó stílusoknak, hanem hogy azonnal és lehetõleg végérvényesen knokautolja azt a kockafejû és bornírt világot, amelynek érlelõdõ veszélyei a mai napig sakkban tartják az emberi elmét. Nem pusztán új ízlésrõl, új esztétikáról, új életérzésrõl volt szó: hanem egy alapvetõen elementáris felismerésrõl. A véletlen, az álom, az önkívület, a clair voyence, az automatizmus mûködésének természetérõl, amelyben az alkotó igazság kezd munkába. Ezért a szürrealisták legfõbb mûvészi terrénumai a költészet, a festészet, a színpad és a film lesznek, de a két utóbbi hamar kiszökik Breton könyörtelen pálcája alól.

A Matura könyvek izmusokat bemutató sorozatának nyitókötete most, a századforduló elõtt pár minutával összképet kíván átnyújtani számunkra e három évtizede méltósággal kiszenvedett nagy mozgalom történetérõl. Szándék és kivitelezés ez esetben egyaránt érdemes és dícséretre méltó. Sajnos e szép könyv megjelenése kissé talán árnyékot vet a vele párhuzamosan, a Gloria kiadó által gondozott, Szexuális mélyfúrások híres szürrealista beszélgetésgyûjteményére, mely nem más persze, mint a legfõbb „guruk” diskurálása a szerelemrõl.

Ebbõl is nyilvánvaló tehát, hogy legalábbis fordítói-szerkesztõi-kiadói berkekben divatba jött a szürrealizmus. Cseppet sem ok nélkül. Századunk mûvelõdésének tág köre alig vagy nehezen érthetõ meg, bajosan élvezhetõ a a szürrealisták kulcsfogalmai, saját szótára, ikonográfiai példatára, a mozgalom magasztos történelmi elõfutárainak és alapító atyáinak legalább vázlatos ismerete nélkül, amelyet talán még mindig nem késõ sietve pótolni.

Jólehet nem kell azért oly sokat. Hiszen létezett korábban is egy izmusok sorozat, a boldogult emlékû Gondolat kiadónál, amelyben megjelent már – Breton halála után, a diáklázadások évében, de még Jean Schusternak a mozgalmat feloszlató gesztusa elõtt – egy Szürrealizmus kötet Bajomi Lázár Endre kísérõtanulmányával. És nem is volt rossz. Fõleg a 70-es évek végi második kiadása. Továbbá, hogy mi minden került az utóbbi évtizedekben napvilágra, hogy e tárgyban segítse a megértést és az eligazodást, azt a Matura kötetben található alapos bibliográfia mutatja.

De ennek hiányait sem hallgatom el: a Mûhely címû folyóiratnak csak egy különszámáról tud, holott kettõ volt. Nem említi – pedig nagy kár – Kurt Seligmannak a rendkívül érdekfeszítõ (a szürrealistákra alapvetõ befolyást gyakorló szellemiséget behatóan elemzõ) Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban címû kötetét. Végezetül a felvett szép Max Jacob versfordításkötet semmiképp sem tartozik a – még oly tágan értelmezhetõ – szürrealista mûvek körébe…

Mindez persze jottányit sem von le Karafiáth Judit, Tóth Szilvia és a sorozatszerkesztõ Ferenczi László remek teljesítményébõl, az általuk létrehozott kötet vitathatatlan fontosságából. Mindenekelõtt szakértelmüket illeti dicséret, amelynek révén az óriási, áttekinthetetlennek tetszõ anyagot emészthetõ, értelmesen tagolt fejezetekben sikerül átnyújtani, amelyben nem sikkad el sem a lényeg, sem a szellemi izgalmat ébren tartó részletek. Az anyag bemutatásában a szerkesztõ által megvont határok elfogadhatók. Amire viszont vállalkoztak, azt a teljesség igénye jellemzi, és hogy ennek illúzióját képesek felkelteni, az annál meghökkentõbb, mivel ha kvadrátforma is, a Szürrealizmus végeredményben egy karcsú kötet. Az egyenlet több megoldása közül a kiválasztott a felsõbb szintû oktatásban módszertanilag is hasznosíthatónak látszik, most már csak élni kell vele.

Mindez persze csak a mozgalom történetisége szempontjából bír fontossággal számomra. És gyanítom, a kiadó által megcélzott közönség körében hasonló reakció várható. Hiszen a szürrealizmus sok felfedezése és eredménye rég beépült a hétköznapok világába, szinte öntudatlanul élünk vele nap mint nap, értjük és használjuk, anélkül, hogy azonosítanánk, honnan való. Így nem a még oly tiszteletreméltó és alaposan ismert Illyés és Déry életmûveken keresztül jutunk vele érintkezésbe, de sokkal inkább egy bolhapiacon járva vagy a reklámdömpinget fogyasztva. Igen, ez elõbbi kultuszát és az utóbbi fogásait egyaránt a szürrealisták dolgozták ki, ahogy a fekete humor felértékelése, fordulatos használata is tõlük ered. És még hosszan sorolhatnám, de ezzel se jutnánk elõbbre.

Úgy tûnik, a szürrealizmusról már mindent elmondtak, ami elmondható. Megszületett, és meghalt negyvenes életévei végén, közben azonban erjesztett, alkotott és megtermékenyített mindent, azaz többet annál, mint amit eredetileg szándékozott. Széleskörben és mélyen beásta magát, mára felöltötte a terepszínt. És mégis, mindenestül a múlté. Mert a kezdeti lázból, a rátalálás, az elsõ kimondás elokvenciájából semmi sem maradt. Nem csupán a mûvek, de az ideálok is múzeumba kerültek, könyvtárakba az extrém életrajzok, verskötetek, antológiák, dokumentumok. A szürrealizmus ma, szigorúan nézve, egy fejezet. Holnapután, talán, csupán lábjegyzet.