Semmi (Mint mindig)

Antitévé • feLugossy László kiállítása

Studio 1900 Galéria, Budapest
2000. május 7–június 2

Ami a legfeltûnõbb ebben a mostani összeállításban, az az emberformájú lények szeme. A kétségbeesés által travesztált szemformák üressége és önmagába takarózása több, mint fájdalmas. A letaglózott állatok, vagy még inkább; a kilátástalanság jeleit és érzetét felfedezni, és kivetíteni egyaránt képtelen egyedek, az értelmezésre képtelen állapotába beleveszett lények pillantásának hiányát megtestesítõ üregek húzódnak a fejeken. A tehéné ugyanolyan, mint a nõé, akinek melle úgy feszül, mint az irányjelzõ tábla, s amely feszülõ formáról tapintás nélkül is érezzük, hogy mûanyag fogása van, s ha érintkezésbe kerülnénk vele, férfias fáradozásunkat nem kísérné siker: nem robbantaná õselemmé magát.

A lány, akinek a lába között nem fallikus, hanem a komputer-kommunikációban használatos kukac domborodik, arcát sem mutatja. A nagy amerikai free-szex szuka jelszavának – Ne idõzz soká! – pontosan az ellentétét üzeni a védett/árult lábközközpont: ne érints meg, dolgozz fel inkább, miután klikkelsz.

Ezek az ábrázolatok, víziók/kivetítõdések nagyon szomorúak. Vannak, mert vannak, élnek mert meg- vagy újraszületésük helyett képlétbe transzponálta õket feLugossy László. A létezés kisugárzásának hiányától fáj minden egyes kép. Látomások lehetnének, de nem sugárzódik belõlük még antienergia sem. Dekorálódnak a saját életterük hiányában. Gesztusuk a bezárkózás, várják, hogy elvonuljon a vihar. Minden reggel várják, és minden este azzal a reménnyel zuhantják álomba nem létezõ szemüket, hogy tiszta napra kelnek majd fel. Önjáró, céltalan remény az életük, amelybe fordulni a létösztön emléke; kötelesség, nem a bizalom jele és még kevésbé erõforrás.

Az egy-meg kettõ-meg három alma jelével sorbarakott képek együttese helyzettörténeti ívet alkot.

Egy alma mellett egy ûrdimenzióba kivetített õskorszaki vajákosnõ tartja kezében a jogart, mint egy botkormányt. Elõtte az aranykészítés titkán õrködõ cerberusnõk vagy a hetvenes évek magyar televíziózásának elektromos virtuózitását jellemzõ, misztikus berendezési darabok a kelléktárból vagy az ecserirõl, de ez csak kultúrtörténet és mint ilyen, nem tartozik a lényeghez. A lényeg a piros alma, ott balra, oldalt, kívül hatás és ellenhatás játékos találkozásán, meg fent, középen az arc, az újraszületett múlt arca. Találkozott Krisztussal, de szerepelt a csillagok háborújában is. Megfestette: Bosch és zacskósleves dizájnjaként fedezte fel Andy Warhol. Õt ütötte el a kocanarkós popsztár, és elrepült már a kékegeken túl is, mielõtt visszaesett közénk. Szerelvénye kioldozva, szeme egyedül hordozza a bizonyosságot. Tudja, hogy már visszajött, és a halál sem jobb, mint a Heti hetes. Látta a honfoglaló magyarokat, Töhötömmel kalandja is akadt. Ismeri a kellékeket, melyeket a részeg pingált újra három fröccsért, de árult képet Rembrandttal is a legszakadtabb korszakában.

Két piros alma között pucsit segglyukban az igazság – ha bekukkantasz, a kaleidoszkóp a végtelenbe forog veled. Szétesel, és olvadni fogsz. Captain Beefheart, s a Residents zenéje tesz a partra, szétesve, szutykosan és bambán. Zombi lennél, ha zombi lennél, de így megteszed, mint petesejt is.

Posztmodern tévé a három alma között. Az út végén a végpont. Kivitelezésre az utóbbi évek egyik legszebb képe. Tévében a tévé. Léptékben a lépték. Tévé, mint képkeret, tévé, mint lépték, tévé, mint messzelátó, tévé, mint kukucskáló, tévé, mint behatolás. Mint hinta. Kint a bent. A belsõ tévékép elõtt ül a legtragikusabb lény. A kollekció fia(lánya). Fehér feje, szempontjai, arcvonala a tételekbõl következik. A konklúzió. A távirányított. A parton ül. Sehol. Mögötte a világ egyik legszebb csoportképe, mögötte (a másik szárnyon) a kettõ-meg egy alma. Az elõzmények üressége, kukacra várva. Hamlet és a sírásó. A megnemevett krokodil. Nagy király lett volna, de jött a Sex Pistols. Kirakatbábuként zsibonganak a csajok a katlanban, bármelyik tévés fashion-show gagyi rendezõje szemet vetne rájuk. A fekete háttér, a diszkrét, fehér elõtér és a fenti, jobb sarokban az a kis rózsaszín belecsókolás, mint az álom, jaj Istenem! Többet ér, mint három Oscar-, két Kossuth- és négy Széchenyi-díj. A fehér föld/tengerpart a vékony, fekete csíkkal/, mint egy jó útra tért, minimalista skandináv festõ legszebb álma asszonyverés és egy Bach-fuga meghallgatása után. A fekete-rózsaszín háttér inkább olasz, mint amerikai, de leginkább valamelyik Wesselényi utcai borozó designját idézi. A nõk a belsõ tévében háttérbe vagy ábrába olvadnak, parancsra várnak, vagy szépítik az életet, imádkoznak, hogy legközelebb nehogy elefántokat fessenek a helyükre. Nézik a vezért, néznek a vezéren túl, de a vezér is maga elé néz, túl van már magán. Nem vezér, bár a feneke szilárdan talajt fogott, de ez csak a képbõl kinézve nagy dolog, mert ott nincs talaj. A félreértések apoteózisa ez a kép egy olyan korban, amelynek lételeme a félreértés. Milyenek lennétek fekete-fehérben, értem félre én is õket, persze én egy nagyobb képbõl nézek.

Laca a vén, vidéki sámán, Kecskemét, Szentendre és Sátoraljaújhely felszentelt festõje eljutott még a vénsége elõtt oda, hogy közvetlenül sugározza észrevételeit belénk. A szavak és a képek, a zenék hordozók csupán. Funkciójuk – kvalitásuk és feLugossy mûvészi elhivatottsága ellenére – nem mûvészeti, hanem filozófiai, üzeneti, sugárzási. Eljutott oda, hogy világegységként van jelen. És azon a szinten nyilvánul meg, hogy aki nem fél tõle, vagy magától, megértheti.

Az özvegy bemondónõ és az elvált bemondónõ Tehénnetteket nézve, minden egyes tévéköcsög és okostojás eszembe jutott, akit láttam idehaza vagy idegen lukakon. Nyelvük nem lóg ki, mert jólneveltek, másrészt cégéres Harpagonok csapata óvja õket önmaguktól, meg az élet örömeitõl. Harmadrészt, mert óvodai ajzószerként árulják az illemet. A kukacok a tõgyek felett, a képeken, elgondolkoztatók. Tej vagy túró lett az élet? Lehet-e locsolni? A két fej – látom – bólintana: lehúzzák õket a nyelvük.

Az élet élet, a moralizálás nem megváltás, az idomítás a cirkuszba való. Ezeket a közhelyeket újraéljük és tanuljuk feLugossy új képeit olvasva, és felmondva idebent. A képek persze briliánsak, azon a nyelven fölül már, amit az alkotótól megismertünk, megszoktunk. Bátor, bár nem hõbörgõ, forradalmár, bár meditatív, embert nézõ és a teret a semmibe ejtõ, évezred végi punkfestészet jelent meg a képek körül, között, felettük és alattuk, a szereplõ szemei helyén. Megszólalt egy kazetta is a képek mellett, Laca susogó sámánhangján horzsolva az agyvelõt.

Azután meg ittunk és beszélgettünk. Elmentünk. És ittunk.

Megint.