| Halász Tamás Netto magyartartalom „Ein Stück / Egy előadás” utóbb „Wiesenland / Zöld föld” Pina Bausch – Tanztheater Wupperthal Vígszínház Magyar tánctörténeti szempontból mindenképpen korszakos jelentõségû eseményen vagyunk túl: a világ egyik legnagyobb táncos-koreográfusa, Pina Bausch Budapesten bemutatta jelentõs részben hazánkban készített, „magyar ihletettségû” elõadását. Beharangozó, szomorúbb esetekben pedig kritikai jellegû írások vezérgondolata volt: a három héten át, társulata élén Magyarországon ismerkedõ, próbáló, élményt gyûjtõ táncnagyasszony, Pina Bausch olyan darabot készít/készített, amely „rólunk szól”. Érdemes tehát elõrebocsátanunk: a Wiesenland nem rólunk magyarokról, hanem általunk, magyarok által szól. A 2001-es párizsi magyar év vezetõ produkciójának szánt, példaértékû nemzetközi összefogással létrehozott munka nem kompatibilis az országimázsközponttal, nem konkrét reklámhordozó, nem magyarságleképezés. Ellentétben egyes, akár Bausch közvetlen közelében is hangoztatott ügyetlen vagy pontatlan kijelentésekkel. A probléma ezen a ponton lett probléma. Egyes elvárások szerint a világhírû koreográfusnõnek helyi elemekbõl kellett volna kikavarintania valami speciálisan magyart a Trafó mint próbahely idegenek elõtt (kérésükre) hermetikusan zárt falai között. Aki azonban tudomással volt róla, hogy Bausch és társulata három hetet töltött próbával és élménygyûjtéssel (etnikai) határaink között, nem gondolhatta komolyan, hogy e nyúlfarknyi idõ alatt vetemedik egy általa gyakorlatilag sosem járt ország komplex mûvészi megfogalmazására. A gyermekien kíváncsi, érzékeny és intelligens Bausch túl lelkiismeretes ahhoz, hogy ilyesminek célul való kitûzésén akár csak el is gondolkodjon. A Wiesenland népes alkotógárdája úgy vonult el egy országba, jelen esetben a miénkbe, ahogyan ezt már több ízben is megtette: virtuális fõhadiszállására hordta a három hét alatt megismerhetõt és hozzáillesztette a korábban más tájakon, más helyzetekben már megismerthez. A társulat járt Erdélyben, Kallós Zoltán mester válaszúti varázsvidékén, nyírségi cigányok között, az õsi tákosi templomban, travesztisón és piacon, régiségboltban és próbateremben. Bausch és csapata – kiváló hazai kalauzok segítségével – õszinte lelkesedéssel lubickolt az országban, patikamérlegen kimért idõtartamban, lehetõségeihez képest megejtõen rugalmasan, kíváncsian és nyitottan. A vígszínházi bemutatót megelõzõ sajtótájékoztatón Bausch szinte maximákban nyilatkozott a mögöttük álló munkafolyamatról, a premieridõszakot is átjáró, meg nem haladott, premier(eke)t túlélõ dilemmákról, vívódásába zavarbaejtõen és megtisztelõen bevonva ezáltal népes hallgatóságát is. „Nem volt idõm kivárni, hogy leülepedjen bennem mindaz az élményanyag, amire magyarországi és erdélyi tartózkodásom során szert sikerült tennem. Erre külön idõt szerettem volna szánni, de ebbõl végül semmi nem lett. (...) Itt szerzett élményeimmel egyfajta éhséget csillapítottam. Éppen ezért elviszem õket a jövõmbe, hiszen a részeimmé váltak” – vont személyes mérleget. Hibásnak bizonyult hát a megközelítés, amellyel saját magunk könnyen azonosítható nyomait fürkésztük a Wiesenland kétszer egy órájának idejében. Ez a gondtalan(nak látszó) csapat a színpadon is a Wupperthali Táncszínház volt. Nem Magyarország megörökített lakossága. Világpolgárok sokszínû sereglete. Nagy volt bennünk a kísértés: valahogy úgy jártunk újra és újra, mint a sétálóutcán, megállva az utcai rajzoló háta mögött, alkalmi modellje vonásaival összevetve a készülõ húszperces mûvet. Bausch nem szakiparos, nem realista és nem robotgép. Nem kormányszerv. Ha gyors és profán példával élhetek, akkor a bölcsen szellemes svéd filmklasszikus, a Picasso kalandjai mintázási jelenete idéztessék ide: „Plim-plim. Huuu-huu.” Zajlott a „párbeszéd” Greta Svensson-Guggenheim és Gösta Ekman-Picasso között egy kubista szoborportré készítése közben. Bausch darabjában hiába kerestünk realizmust, magyar rögvalót. Efölött tulajdonképpen szomorúságot is érezhettünk volna, mert ki ne szeretne egy nekünk tükröt tartó Bausch-ot? Rálelhettünk undok pincérnõre, bevásárlóutcán libegõ, túlöltözött, újgazdag párosra, aprócska, alig beazonosítható, a nagy egészben gyorsan feloldódott reáliákra, egy-egy apró gesztusra, mozdulatra, de többre, összefüggõbbre nem. Mindenesetre hízelgõ, hogy Pina Bausch Budapest ihlette elõadása a legendás, többévtizednyi (a Tanztheater Wupperthallal éppen negyedszázados) mûvészpálya egyik legjátékosabb, pajkosan fajsúlyos darabja. A honi depresszióból kipillantva csak irigyelni lehet érte. Az elõadás nyitóképe Peter Pabst gigantikus díszletfala. Hatalmas, teljesen növényborította, szeszélyes sziklaforma. Smaragdzöld moha, fû, páfrány, borostyán takarja felületét. A buja vegetáció minden pontjáról vízcseppek hullanak alá. A Szent Gellért szobor alatti mûvízesésre asszociálhatunk. Arra a gyönyörû, fenséges látványosságra, ami elõtt naponta megyünk el zsúfolt buszokon, vagy az elviselhetetlen dugóban araszolva. Úgy tûnik, ez az a fal. Ennek a tövében van az a medence, amelybe kánikula idején belemerészkedik turista, iskolatáskát félredobó kölök, kutya, sirály. Wim Wenders városmeséje, a Berlin fölött az ég óta máshogy néz az ember a berlini Tiergarten óriási emlékoszlopa, a Siegessäule tetején álló aranyangyalra. Bausch felfedezése után a Gellért-vízesés esetében történhet meg ilyesmi. Az európai kulturális vérkeringésbe egyre inkább bevonódó Budapest idegen/friss szemmel újrafelfedezett csodákkal lesz ékesebb. Vidám piknik veszi kezdetét a tiszteletet parancsoló fal
tövében. A vidám társaságként egymásban kedvét lelõ csoportosulás apró
hangyákként mozog a fal tövében. Táncosnõk fagylaltszín, fényes kisestélyiben.
Táncosok könnyed elegánsban. Szemetgyönyörködtetõ jelenlétükbe különös
meglepetéseket ékel Bausch. Elegáns, idõsebb férfi szekrényfélét tol keresztül a
színen: polcain buján heverõ euro-bajadérok. Egy nõ magas létrára mászva vonja
magára figyelmünket. Teázáshoz készülõ, dzsinn-szerû, mosolygó, turbános
figurát vonnak át a színen, lepedõn. Néha elõbukkan a kódolatlan hedonizmus: valaki
enni, valaki inni készül. Vörösbort iszik kedvtelve, mint Bausch. Élvezettel
rágyújt aztán, mint Bausch. Az elõadás során hektószám folyik a víz: fürdenek, hajat mosnak benne, isszák, letörölgetik. Élvezik. A Gellérthegyi buja sziklamonstrum tövében, mintha csak a Rudas Fürdõben lennénk, mindenki pancsol. Boldogan önti és kapja a vizet. A Wiesenland élvezetes itt-tartózkodás végtelenül személyes útinaplója. Mikrocsendéletek, álomképek füzére. Vidám primer és elgondolkodtató szekunder sziporkák szórakoztató, könnyed füzére. A wupperthaliak mintegy mellékesen megcsillantják benne kivételes tánctudásukat, „odateszik” akrobatikus kunsztjaikat, de alapvetõen humorérzékükkel, könnyed, mégis pontos játékukkal varázsolnak el. Elõadásukban szinte semmi sem az, aminek látszik. Szinte semmit nem arra használnak, amire való. Ha néha az ellenkezõjére történne kísérlet, villámgyorsan tesznek ellene. Egy képben vidám asztaltársaságként jelennek meg: mintha csak egy programdús nap estéjén ülnének, tavaly nyárutón, a Fészekben, Kádárban, Trafóban. A társaság levest eszik, nagy hangon beszél, mire valaki a fehér abroszos asztalra ugrik. Páros lábbal rúgja el magát, míg egy kéz a villanásnyi idõben kirántja alóla az asztalkendõt. Mint mikor az ügyes pincér csinálja ugyanezt a dúsan felrakott terítékkel. Újabb és újabb ügyesek jönnek utánacsinálni a produkciót, míg végül egy férfi az asztal körül ülõk székeit kezdi ugyanúgy kirántani a fenekük alól, hogy végül a terebélyes asztalt is kihúzza, egyetlen mozdulattal. A társaság ott marad a levegõben ülve, könyökölve, kezében tányérral és pohárral. Mozdulatlanul. Vannak persze számunkra elsõdlegesen ismerõs képek is: parádézó pár megasztór bevásárlókocsijával promenádol keresztül a színen: olyan elegánsak, mint a nép közé hajtató angol királyi pár. A szín közepén, tonettszéken üldögélõ „vendégnek” ribancszereléses, mísz pincérnõ rántja az ölébe a billegõ asztalt. A lány köldöke kint, talpa torta, közönség fuldoklik. Egy másik jelenetben lepukkant alak érkezik, a magasból damilon rángatott lufi-focilabdával dekázva. Egyetlen rúgás sem akar neki összejönni. A némafilm-burleszk jelenet sportkritikai élérõl csak sejtéseink lehetnek. A falábú mellé stráfkocsis alak érkezik: Jan Minarikot mintha a Lehelrõl szalasztották volna. A kocsiról rácsos falakat vesz le, amivel kis kört kerít, egy ládából pedig két csirkét hesseget elõ. A karám fölött kihúzott cukorspárgán két csipesszel fülénél fogva fölaggatott játékmaci lóg. Bausch táncosai a legragyogóbb, legámulatbaejtõbb táncmozdulatokat kerekítik le profán, életszerû gesztusokkal. Táncnyelvre átírt érzelmeket ábrázolva váltanák át hirtelen az adott érzelemhez járuló, hétköznapi testbeszédi elemekre. Bátran és sokat használják a magyar nyelvet. Tudják, hogy kedvesek, tudják, hogy pontatlan, de igyekvõ kiejtésük mosolyt fog fakasztani. Hogy Párizsban hogy lesz, még nem tudni. A vidám kavargásban egyszerre megtorpanást okoz, hogy megmozdul a fal. Lánccsörlõk segítségével billen meg, hogy lassan hanyattkerüljön. A szünet után már fennsíkként szolgálja az emelkedett második felvonást. A vízszintessé lett tájelem elõterében és hátán már kicsit komolyabb, mélyebb(?) percek zajlanak. A tempó gyorsabbra és lassabbra vált, válik szét. Egyenletessége megszûnik. A játékosság mellett helyet kap egyfajta emelkedettség. A táncosok szemetgyönyörködtetõen mozognak az egyenetlen talajon. Vadakként vívnak, kergetõznek a díszletmagasban. Merengve kapaszkodnak egymásba, mint kisvárosi randevú-parkban a vasárnap délutáni szerelmesek. Egyre többet emelik fel a fejüket. Várakozva figyelik a fényt, akár a napot fürkészõ-imádó csángó asszonyok a csíksomlyói búcsú elsõ hajnalán. A rendkívül eklektikus zeneanyagra sokféle táncot láthatunk. Magyarost sosem. („A csodálatos magyar tánc- és zenemûvészet számomra foglalt. Nem akartam, nem mertem belenyúlni, belekontárkodni. Arra gondoltam, szörnyûnek találták volna, ha ilyesmit én akartam volna itt elõadatni. Mindenesetre bizonyos elemeket átmentettem.” – így Bausch) Magyar vonatkozású zenét a felhasznált anyagban a szlovákiai Ghymes Együttes gyönyörû zárószámán kívül különben sem lehetett találnunk. A sodrás ereje változatlan. A mozgásanyagban Bauschék korábbi életkalandjainak reminiszcenciáival találkozunk. („Részecskéket szívtam magamba Magyarországon is, amelyek tovább mûködnek bennem... szenvedek tõlük, mert állandóan bennem mozognak és azt érzem, mennyi mindent kellene még kifejeznem általuk. [...] Minden város más – ami megmarad, az én vagyok. Amit belélegzünk, az részünkké válik: ez a közös a darabjaimban, semmi több.”) Bausch maga elõtt gördíti Hong Kongtól Kaliforniáig, Palermótól Bécsig magába szívott élményeit, helyezgeti korábban szerzett kincseit. Szintetizál és megörökít. Világjárása során felbukkanó korábbi élményeit helyezi el egy-egy adott helyen készülõ, soha nem véglegesülõ mozaikban. Elõadásainak cementje lassan köt. Elõadásainak tartalma dinamikus és permanens változásban van. Akárcsak õ maga. Ha Palermó élményei mondjuk Budapesten érik utól, akkor ennek értelmében cselekszik. Ha magyarországi impresszióira teljes egészében kíváncsiak vagyunk, érdemes figyelnünk elkövetkezendõ alkotói évtizedét. A Wupperthali Táncszínház „magyar”-elõadásának végén Jan Minarik furcsa idomokból kezd fabrikálni valamit Peter Pabst díszlettervezõ mûhegyének tetején. Lassan rájöhetünk: kis hajó gerincére helyez el bordákat. Nem tudni, Szindbád vagy Noé kezd-e építkezni. De talán az elõbbi. Az elõadás végére csak az aprócska váz készül el. |
|
