Hol van Közép-Európa és hol nincs?

Nézőpontok / Pozíciók. Művészet Közép-Európában 1949-1999

Kortárs Mûvészeti Múzeum – Ludwig Múzeum Budapest
2000. március 25–május 28.

Danilo Kis leginkább egy olyan sárkányhoz hasonlítja Közép-Európát, akit már sokan láttak, de senki sem tudja megmondani, hogyan néz ki. Emögött az a gondolat húzódik, hogy Közép-Európa elsõsorban kulturális régióként definiálható, amelyre a folytonos áthatások jellemzõek, s amelynek sem a centrumát, sem pedig a külsõ határait nem lehet bizonyosan meghatározni. Catherine Millet-nek adott nyilatkozatában Hegyi is „több identitással küzdõ” multikulturális régióról beszél, amelyben az etnikai és vallási kisebbségek léthelyzete egyrészt konfliktusok forrását képezi, másrészt sajátságos kreativitásban nyilvánul meg. Ha elfogadjuk, hogy Közép-Európa elsõsorban kulturális-szellemi kategória, akkor meglehetõsen problematikussá válik néhány ország részvétele ezen a kiállításon. Arról nem szólva, hogy az egyes országokon belüli összetétel néhány esetben enyhén szólva katasztrofális.

Mire is gondolok? Budapesttõl kétszáz kilométerre, Vajdaságban, mindig is az a történelmi felfogás uralkodott, hogy Európa déli peremét a Száva és a Duna alkotta természetes határ képezi, s ami attól is délebbre van, immár a Balkánhoz tartozik. Ismerve azon kultúrák és mentalitások jellemrajzát, valamint történelmét, amelyek ennek a természetes határnak az alsó (déli) és felsõ (északi) részén figyelhetõk meg, az iménti felfogás kétségtelenül valósnak mondható. Ha nem a központ, vagyis Belgrád politikai és kulturális hegemóniájának a szemszögébõl tekintünk a dolgokra, akkor nyilvánvaló, hogy Szerbia csak szerencsés vajdasági kapcsolódása révén sorolható a Közép-Európai régióba, Montenegro és Macedónia pedig csakis a Vajdaságra támaszkodó Szerbiára csatolódva. Így hát a délszláv kultúra aspektusából vitathatatlan a multinacionális és multikulturális identitású Vajdaság sajátságos híd-pozíciója és húzó-szerepe, melyet napjaink-ban az aktuális szerb politika homogenizációs törekvése módszeres megsemmisítéssel fenyeget. Lehangoló, hogy ez a politikai irányvonal a Nézõpontok/pozíciók címû kiállításon mûvészettörténetileg is érvényesül.

A kiállítás katalógusa Vajdaságot a következõ lábjegyzetszerû megállapítással „írja le”, a szó pejoratív értelmében: „Az új nemzedék elõbb 1969-ben a Vajdaságban (a szabadkai Bosch+Bosch csoport és az 1970-ben Újvidéken alapított KOD csoport), késõbb pedig Belgrádban hívta fel magára a figyelmet”. A sérelmem ezzel kapcsolatban az, hogy a Belgrád-centrikus gondolkodás folytán a kiállításról kimaradt egy olyan jellegzetesen közép-európai szegmens, amely az adott kontextusban hiteles értékekkel tudott volna funkcionálni és meglepetést is tudott volna okozni a favorizált és a rendezvény szándékát tekintve kevésbé avatott szerbiai alkotók mezõnyében, méghozzá nem kizárólag földrajzi meghatározottsága, hanem konkrét mûvészeti teljesítménye, valamint a belõle áradó közép-európai szellemiség és lelkület folytán. (Az 1993-ban Újvidéken létrejött és a kiállításon jelzésszerûen szereplõ Apsolutno szellemisége sajnos híján van a sajátos közép-európai szemléletnek és szenzibilitásnak, arról nem szólva, hogy a csoportnak még nincs akkora történelme, ami kiszoríthatná a releváns mûvészeti teljesítményeket.) Így hát joggal merül fel a kérdés, hogy milyen szempontok is érvényesültek a rendezvényen, földrajzi-politikaiak vagy szellemi-kulturálisak? Kiderült ugyanis, hogy Belgrád közelebb van Közép-Európához, mint Szabadka, és Macedónia is közelebb van, mint mondjuk Erdély. Ami biztos: a sokat hangoztatott többnemzetiségûség és multikulturalizmus a mai Jugoszlávia kiállítóanyagában még szándékszerûen sem érvényesült, ellentétben a szlovákiaival. Hegyi nagy mulasztása, hogy ezt megengedte, hiszen ezáltal óhatatlanul kiszolgálta az etnikai tisztaság elvén alapuló aktuális szerb politikát. Pedig ha valakinek tudnia kellett arról, ami harminc évvel ezelõtt Vajdaságban történt, akkor neki mindenképpen igen. Nyilvánvaló, hogy bizonyos történelmi tények elsikkadtak ezen az összefoglaló szándékú kiállításon. Magyarán: a mai Jugoszlávia területén jelentkezõ elsõ releváns produkciót egy mindössze egymondatos tényszerû megállapítással méltányolták.

Azon kellene elgondolkodni tehát, hogy egy olyan kissé viszonylagos földrajzi-politikai-kulturális egység esetében, mint amilyen Közép-Európa, mekkora jelentõsége van az érvényben levõ országhatároknak, és mekkora az olyan régióknak, mint amilyen Vajdaság és Erdély, amelyek történelmüket, szellemiségüket, kultúrájukat tekintve mindig is (Közép-) Európához tartoztak. Sõt: az elõbbit mindig is a multinacionalizmus és a multikulturalizmus ékes európai példájaként tartották számon.

A közép-európai mûvészetet semmiképpen sem lehet országhatárokba skatulyázni, ezt azonban ezúttal az illetékesek nem ismerték fel.

Nem igazán mentség, hogy az értelmi szerzõk többször is hangsúlyozzák: a retrospekció nem törekszik teljességre. Kiállítói szinten ez valóban szembeötlõ, hiszen elképzelhetõ-e egy hiteles lengyel válogatás Józef Robakowski, Riszard Wasko, Adam Klimczak vagy Andrzej Janasewski nélkül? Vagy, hogy irányzatokban gondolkodjunk: hol vannak a pop art, az akciómûvészet, a Fluxus vagy a konceptualizmus magyarországi képviselõi? Hasonló hézagok tapasztalhatók azonban a cseh anyagban is. De ami valóban elmarasztalandó, hogy a katalógusban olvasható összefoglalók sem nevezhetõk teljességre törekvõknek, mert majdnem kizárólag a hiányos kiállításanyagra reflektálnak.

Kétségtelen, hogy a közép-európai korszerû mûvészet utóbbi fél évszázadának torz képe állt ezúttal össze. Ennek láttán pedig az is nyilvánvaló, hogy egyes szakemberek mûvészetpolitikai manipulációi még inkább elodázzák annak a pillanatnak az eljövetelét, amikor az itt tapasztalt számtalan fogyatékosság orvoslásra kerülhet.

Vagy akkor már nem is lesz Közép-Európa?