Marina Grzinic-tyel,a 46.Oberhauseni Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál különmûsorának kurátorával beszélget Szombathy Bálint

Sz.B.: Elkötelezett szerepvállalásodnak köszönhetõen az idei rövidfilmszemle érezhetõ változásokat hozott. A médiaforradalom immár Európa egyik legrégibb filmrendezvényén is éreztette hatását: a videó is helyet kapott a vetítõtermekben. Hogyan került sor arra, hogy tevékeny szerepet vállalj Oberhausenben és milyen szempontok alapján alkottad meg a fesztivál különmûsorának alapkoncepcióját?

M.G.: Lars Gass fesztiváligazgató már két évvel ezelõtt megnyitotta Oberhausen kapuit azon keleti alkotók elõtt, akik a formalizmus és a szigorú történeti kötelékek béklyóitól elrugaszkodva egy szabadabb, korszerûbb magatartást képviseltek. Jómagam ennek elõtte jelentõs szakirodalmat publikáltam német és osztrák lapokban, tehát volt már kellõ személyes film-, illetve videómûvészeti történelmem. Mivel a nemzetközi mûvészeti életben a kelet-európai paradigma egyik fõ szakértõjeként vagyok ismert, a felkérést mondhatni magától értetõdõen kaptam 1999-ben, amikor tagja voltam a fesztiváli zsûrinek.

Úgy vélem, Gass úr igazán bátran döntött, amikor méltányolta elképzeléseimet. Miért? Hát azért, mert a berlini fal ledöntése után tíz esztendõvel megváltoztak az erõviszonyok, a Nyugat és a Kelet kapcsolatát boncolgatni immár nem túl népszerû dolog, vagyis nem „trendy”, hiszen egy erõteljes amnéziás folyamatnak vagyunk tanúi, amely arra irányul, hogy minél elõbb elfeledjük a kommunista uralom ötven esztendejét. A Nyugat egyre hangsúlyozottabban el kíván feledni mindent, ami másmilyen volt, mivel egyszerûen képtelen a másságot megismerni és értelmezni. Nyugat-Európában ugyanis szilárd megismerési kódexek és interpretációs módszerek léteznek, és ha eltávolodunk ezektõl a szabályoktól, egyszeriben minden összekuszálódik.

Másrészt koncepciójavaslatom sem nevezhetõ szabványosnak, hiszen már címében – A szex, a rock'n'roll és a történelem – is perverz hangzásúnak minõsíthetõ. A hagyományos felfogás szerint ugyanis ha akadémikus vagy, akkor nemzeti bemutatókat szervezel, s a hivatalos történeleminterpretációhoz tartod magad, nem pedig az alternatív mûvészet, a rock-zene vagy a szex kérdéscsoportján belül bóklászol. Én viszont pont erre tettem kísérletet, mert módfelett érdekelt a mentális és a testiség paradigmája, vagyis az, hogy a szex, a vér, a hús és a többi folyadék hogyan tükrözi a szellemet és a történelmet, s hol van a határ megszállottság és pornográfia között.

Sz.B.: Azt sem lenne szabad elhallgatni, hogy jelentõs elméleti tevékenységedet kiegészítendõ legalább annyira értékes gyakorlati teljesítménynek vagy a birtokosa…

M.G.: Igen, magam is videomûvész vagyok. Leginkább Aina <middel dolgozom, akivel több díjat kaptunk, többszáz fesztiválon vettünk részt, rengeteg filmet néztünk meg. Mert el kell hogy mondjam, mindketten megszállott mozinézõk vagyunk, minden szemle produkcióját elejétõl végéig megnézzük. Ha francia, kanadai vagy észak-amerikai vagy, akkor eleve szaktekintélyként viszonyulnak hozzád, interjúkat kérnek tõled, ám ha keletrõl jöttél, csupán úgy tekintenek rád, mint egy lökött megszállottra, egy marginális valakire, aki mást sem csinál, csak filmeket néz, végignézi az egész fesztivált, naponta tíz órát tölt a vetítõteremben. Na most, a dolog másik oldala, hogy folytonosan töltõdsz és idõvel egyfajta élõ archívummá válsz. Ennek természetszerû következményeként pedig véleményt formálsz, írsz és publikálsz.

A nyolcvanas években jelentõs számú kritikám és beszámolóm látott napvilágot a szlovéniai sajtóban és a televízióban. Számos általam idézett autoritás ugyan semmit sem jelentett az ottani közönségnek, de részét képezte egyfajta mentális archívumnak. Hálószobám úgyszintén része ennek az archívumnak, amelyben a könyvek és a katalógusok szó szerint az ágyamig türemlenek. (Nevetve teszi hozzá: Nehogy azt gondold, hogy a különmûsor címébe véletlenül került a szex. A szex valóban ott van a mûvekben, de a házi nemi életemben is, melyet videó- és filmkiadványokkal folytatok.)

S ha már itt tartunk: az elméletnek kulcsszerepe van munkásságomban, ezirányú tevékenységemet leginkább a pszichoanalízishez és a politikai filozófiához köthetném. Balos-marxista nézetûként fõként az interpretáció kérdése foglalkoztat, vagyis a produkció helye, megnevezése, kapitalizációja, illetve a láthatóság határai. Az általam összeállított oberhauseni különmûsor is ezt tükrözi, amelyben egy koncipiált teret kívántam létrehozni, nem pedig nemzeti különbségekre alapozódó mozaikot. A program által azt kívántam szemléltetni, hogy Kelet-Európa a végsõ határokig vitte a videorewind használatát, vagyis az idõbeli elõre- és hátraugrást, azt a lehetõséget, hogy a kép elõre- és visszatekerhetõ, mozgatható és leállítható. Ebbõl a szempontból a legjobb munkák azok, amelyek a történelmet és annak alakjait – például Lenint – értelmezik ennek a belsõ videómechanizmusnak a segítségével. Lenin így hát nem más, mint egy technológiai momentum, vagyis a képmagnó történetének egyik fáziseleme. Itt tehát nem szociális olvasatról van szó, hanem technológiai sûrítésrõl, amely a legmagasabb fokú empátiát eredményezi.

Sz.B.: Tekinthetõ-e a szex és a rock'n'roll egyben Kelet-Európa sajátos metaforájaként is? Vagy, pontosabban fogalmazva, köthetõ azon terminusokhoz, amelyek Kelet-Európa traumatikus valóságát hivatottak meghatározni?

M.G.: A szex ezesetben tiltott terület, ellenõrzött és cenzúrázott jelenség. A szexet a heteroszexualitás ellenpozíciójaként értelmezem, amely a szocializmus és a kommunizmus idején az egyedüli igazhitû gyakorlat és amellett szociális kategória volt, míg a homoszexualitás – úgy a nemi gyakorlat, mint a szubkultúra síkján – az egyik legcenzúrázottabb, ugyanakkor legproduktívabb területnek számított. Elég, ha csak a ljubljanai és a szentpétervári színre utalok.

Vitathatatlan, hogy a legproduktívabb underground és szubkultúra a rock'n'roll volt. Az orosz szoc-art, a ljubljanai alternatív szcéna, a moszkvai cinephantom és a szentpétervári nekrorealizmus kulcsfontosságú szerepet játszott Kelet-Európa új médiaarculatának megformálásában.

Sz.B.: Az általad összeállított mûsorban mely mûvekrõl mondható el az, hogy a leghitelesebben tükrözik Kelet-Európa esszenciális lelkületét?

M.G.: A rangsorolás nagyon nehéz, mert mindegyik mû jelenléte precízen indokolt, mivel korrespondeál az adott térrel és médiastratégiával. De nem is annyira ez tûnik számomra lényegesnek. Inkább az, hogy a megszokott és jól bevált gyakorlattal, vagyis a nemzeti és történeti válogatás szellemiségével szakítva egy olyan koncepciót dolgoztam ki, amely a kelet-európai radikális mûvészeti gyakorlat egyik területének, a filmnek és a videónak a mentális terére újszerû rálátást tesz lehetõvé. Legalább is amikor a nemiségrõl és a testiségrõl van szó. Ennek értelmében a produkció olyan új formáit vontam be, amelyek kiszélesítik a film és a videó fogalmát. Többek között bemutattam Olia Lialina oroszországi internetmûvész alkotásait, aki a nyolcvanas években az ottani undergroundban, valamint a cinephantom kötelékeiben létrehozott produkcióját most az interneten fejleszti tovább, oly módon, hogy a narráció és a vizuális megjelenítés a filmes mesélés jellegzetességeit veszi fel. Aztán a te performanszodat is ebbe a konceptuális vonulatba sorolom, amelynek kifejezetten filmes szerkezete van. Nagyon érdekes, hogy egy a nyugati videómûvészet címszavaiból összeállított válogatás elõtt tisztelegve iszol vodkát és hányod azt ki a televíziós képernyõbe. E gesztus által a kelet-európai emlékezetben keletkezett ûrt tiszteled meg, de egyben annak a lehetetlenségét is tudatosítod, hogy mi is megcsináljuk a magunk hasonló történetét. Nyugaton mindent leírnak és katalogizálnak, Keleten sivárság és amnézia honol. Az oberhauseni válogatás az egyik elsõ szakasza annak a próbálkozásnak, hogy elkezdjünk foglalkozni saját film- és videótermésünkkel.

Sz.B.: Az elmúlt egy-két esztendõben több történeti jellegû kelet-európai kiállításra került sor (Body and the East, After the Wall stb.). Milyen mértékben járultak hozzá ezek a nagyszabású rendezvények annak a képnek a teljesebbé tételéhez, melyet a nyugat-európai ember alkothat rólunk?

M.G.: Ezek a kiállítások mindenképpen szükségesek, de csak akkor van értelmük, ha világos, precíz a koncepciójuk. Nyugat számára megengedett a hibázás és a javítás lehetõsége, Kelet lehetõségei viszont egyszeriek. Itt minden csak egyszer történik, nincs rá mód, hogy kijavítsuk az elkövetett hibát. Ezért mélyre hatoló felmérések szükségeltetnek, s a dolgok nem állhatnak meg az átlagos manifesztálódás vagy a puszta archeológia szintjén. Jómagam mindig pontos térmeghatározásra törekszem. Nem felfedezni kívánok valamit, hanem a már meglevõt újraartikulálni. Mint ahogy Jacques Lacan mondja: nem kutatok, hanem megelégszem a már meglevõvel. Ebben van a posztszocializmus kulcskoncepciója.

Az After the Wall pont azért kapott néhány precíz és könyörtelen kritikát, mert nem volt tisztában a koncepcióval.

Az elkövetett hibákból mindenképpen tanulni kell, ám jó lenne, ha minél kevesebb lenne belõlük, mert Kelet-Európa csak egy pillanatig lesz „trendy”, a mûvészet és a kultúra kódolásának elszalasztott alkalma pedig megbocsáthatatlan vétek.

Sz.B.: Lehetséges-e, hogy a Nyugat a Keletre úgy tekint, mint saját, tükörben eltorzult arcára?

M.G.: A kérdést legszívesebben a feje tetejére állítanám, azt válaszolva, bár néz, a Nyugat nem lát. Azért nem lát, mert a globalizáció szintjén gondolkodik és figyelmen kívül szeretné hagyni az összes lényeges különbséget. Kelet pedig kis hisztérikus patkányként viselkedik. A legjobb kelet-európai mûvek azok, amelyekben minden benne van, a kicsapongástól a romantikáig. Vagy túlságosan elpolitizáltak, vagy túlontúl szexualizáltak, esetleg túlzottan romantikusak. Abortált tüneteknek nevezem õket, melyek eleve egy nem létezõ mátrix szimptómáiként jönnek létre.

A Kelet és a Nyugat közötti legkirívóbb különbségek mindenképpen a tér és az identitás produkciójának szempontjából mutatkoznak. Nyugaton mindenki a saját identitásával van elkeveredve, olyannyira, hogy már a tömeg is individuumként szólal meg. Az identitás kreálása Nyugaton tulajdonképpen gyártási folyamat. Keleten pedig csak a tétlen tömeg adott, nincsenek erõs egyedi egyéniségek, a gépezet, a mechanizmus képezi az egyéniséget. Itt az individuum erõtlen rakás szar a fehér vetítõvásznon. Paradoxon, hogy Kelet-Európa történelme forradalmak sorából áll, ám ezeket a forradalmakat nem egyedek csinálják, az egyedek tárgyakká degradálódnak és a szemét szintjén egzisztálnak. De – hogy szót értsünk – ebben a tétlen gesztusban, ebben a tárgyszerepben több az individualizmus, mint Nyugat-Európa összes nagy forradalmában.

Sz.B.: Szlovénia jelenleg különleges helyzetben van, valahol Kelet és Nyugat között. Hogyan nyilvánul ez meg az idõszerû mûvészeti produkció tekintetében, lévén hogy egyre több jelentõs nemzetközi rendezvénynek vagyunk szemtanúi az ottani kultúrközegben (Body and the East, Manifesta 2000 stb.)?

M.G.: Az általad aposztrofált különleges helyzet a nyolcvanas években volt kitapintható. A jelen pillanat a tíz évvel ezelõttinek a halvány mása. Szlovénia most perfektül civilizált hölgyként viselkedik, aki hivatalos intézményei révén – civilizációs emberevõként – elfogyasztotta mindazt, ami az undergroundban és az alternatív színen létezett. Most csak emészt és cicomázza magát, tele van megszámlálhatatlan csillogó gépkocsival, melyekben még véletlenül sem menekültek, emigránsok vagy déliek ülnek.

A kiállítások száma valóban irígylésre méltó, ám ezek rendre rossz interpretációk, igazán felületes megoldások. Mint ahogy a Manifesta 2000 címû kiadványba írott szövegemben is mondtam, ma már nem elég láthatóvá válni, mindez nem ér semmit diskurzív mezõ, interpretáció és a mûvek hiteles olvasata híján.

Nem szeretném magam erkölcsösként feltüntetni, hiszen meglehetõsen amorális lény vagyok, de e helyütt csatlakoznom kell Mladen Stilinovic horvát mûvész magatartásához, aki úgy tesz, mintha amorálisan viselkedne, ám teszi mindezt erkölcsös és tisztességes dolgokért. Lényeges különbség van azonban aközött, hogy én a koncepció érdekében viselkedek emberevõként, s nem azért, mert elvesztettem mindenfajta koncepciót, ami a jelenlegi politikai-kulturális viselkedésre jellemzõ Szlovéniában.

Való igaz, hogy kannibalizálom munkáimat és szövegeimet, lopok, ollózok, törlök ha kell, ám teszem mindezt a (szent) koncepció érdekében. Az ismétlés módszerét és az idea szétszórásának stratégiáját alkalmazom, ezért néha a kelleténél többet idézek, máskor viszont szándékosan kitörlöm az idézeteket. Magyarán: úgy viselkedem, mint a vírusok és a hibák a különféle rendszerekben.

2000. június