Barna Róbert

A z  e l m e n t e t t  k é p

(Mennyire lehet mentesíteni a képet a Pillanatnyiságtól)

Kiss Mihály „mostani képek” címû kiállítása

Nádor Galéria

2000.

Sorozat-évek, sorozat-kiállítások. A sorozatszerûség az évezred végén természetes gondolkozási forma. Az egymást ismétlõ alakzatok variációi, a másolatok, a gesztus-szériák eluralkodása nem tûnik különlegesnek. Kiss Mihály munkái nem kerülik meg a tendenciát. Képei ugyancsak képváltozatok, melyek nüansznyi eltérésekkel ismétlõdnek újra és újra. Ráadásul képein a gesztusok sokszor egymást tükrözik. A szimmetria itt nem a rend megtestesítõje, hanem a jel oly módon való tükrözése, hogy a megjelenõ jelek egyike kitörölje a másikat. A széria az egyedit, a sorozatot a sorozat.

Nyilvánvaló, hogy Kiss Mihály azt is érzi, hogy az ezredvégi Kép-Orgia közepette a redukció elkerülhetetlen lépés egy Képkészítõ számára. Ezek a képek nem képek, inkább jelképek, melyek az információ nyelv elõtti állapotát idézik, szinte részletezés nélkül izolálva az alapsémákat. A festõ-grafikus számítógépre vált át. Ha fest vagy rajzol, mint gép gyártja le a sorozatot, az emberi formát idézõ „jel-sémákat”. Ez a munka így felvállalt önsorsrontó gesztus. A mûvész úgy fogja fel a sorsát, mintha õ maga is sorozat, egy végtelenített válaszkeresés lenne, egy ki nem mondott, de feltehetõen újra és újra megfogalmazódó kérdésre, amely így hangzik: mi van egy széria mögött? Hogyan lehet több egy kép, mint egy termék? Hogyan haladható meg ez a képeket gyártó speciális tömegtermelés? Hogyan telíthetõ a kép újra feszültséggel? Az a kép, amelybõl a gyorsaság és a mennyiség kiürítette az élettelit, az emberit.

És Kiss Mihály – úgy tûnik – megtalálta a megoldást. A kor sebességhez való vonzódása villanásszerû benyomásokat követel. Kiss képein emblémák villannak fel. A kor tempójához alkalmazkodva szinte beégetik a bélyeget a tudatba. Érzékileg minimalizált, sematikus jel-együttesek ismétlõdnek. Az ismétlés, mint a bevésés eszköze eleinte hidegnek és szabványosnak hat, ám hamarosan rájön, ráérez a nézõ a jelek mögötti világra és ez a világ áthevíti a jelképeket.

A grafikus kilenc éves kihagyás után jelentkezik újra. Filozofikus hajlama, racionális lét-megközelítés-módja, képeinek egyszerûsége, sõt aszketizmusa változatlan. A felvilágosodásra – mint tudjuk – nemcsak a tiszta ész primátusa jellemzõ, hanem a kivárás, az érlelés követelménye is, amely néha épp kilenc éves pihentetést parancsol. A kihagyott majdnem-évtized Kissnél is jelentõs érést és elmélyülést eredményezett.

Kiss Mihály változatlanul nem akar drapériát. Változatlanul mentesíteni akarja a figurákat mindentõl, ami a korszakhoz köthetné õket. Változatlanul a legalapvetõbb kontrasztokkal dolgozik. Ma is egyetlen dolog érdekli, hogy mennyire lehet mentesíteni a képet a pillanatnyiságtól. Az alapforma megragadásának nehézsége izgatja. A legegyszerûbb eszközökkel akar dolgozni, olyanokkal, amelyek akár számítógépre is alkalmas sémák, alapelemek, tárgy-körvonalak. A konstruktivitás, arány és iránykülönbségek izgatják. Jelek, bizonyos szimbólumrendszerek határán. Ám most a legfontosabb a számára egy cselekvés nélküli, idõ nélküli állapot felidézése. Minden kép ezt a cselekvés elõtti állapotot idézi. A felkészülést a cselekvésre. A konkrét világ, az emberi létezés kezdetét.

Mert emberi figurákról akar „beszélni” a képeken. Az emberi létezés sémái, a kapcsolat és kapcsolatnélküliség, az elválás, az egymásnak feszülés ideogrammjai jelennek, testesülnek meg a szó szoros értelmében. Mert az emberi figurák teste bármennyire is esszenciális, bármennyire is csak a tömegember sziluettjei – vagy mondjuk ki bátran – piktogramjai jutnak el az érintésig, mégis igazi feszültség keletkezik találkozásuk és elválásuk erõterében. Ha az ingerek változatlanok is, vagyis sorozatszerûek, ismételtek, a hatás mégis katartikus. A mereven stabil állapotba jutott ember idézõdik fel a képeken. Ám a nézõt e konstans, statikus ingerek érzékelése közben meglepetés éri. A jelenség és jel e nagymértékû kettéválása szinte hallucinatív állapotot hoz létre. Az automatikában ismert, hogy a monotónia, illetve az aszketikus tendencia alól mindig berobban hirtelen a látomás. Itt is tetten érhetõ a célzatosság: az érzékiséget felkeltõ, az érzékiségre hatni akaró, a nemiséget szemérmetlenül megjelenítõ mágikus törekvés. A kép a szexuális inger afféle stimulálója lesz. Az emberi viselkedés alapformái, az õs-primitív rajzok vagy a brutális városi falfirkák jelhelyzetét idézik. Ezen az õsi fokon a kép tervrajzot és viselkedési mintát ad. A leegyszerûsödés optikai jelre, egyszer csak pornográffá lesz. A mágia tárgya a Nézõ-ember.

Mintha a gátlások alól, a sorozatszerû magányosság mértani alakzatai mögül elõtörne a vágyakozás. Bennünk. Mintha a szögeiben egyenlõ, oldalaiban arányos háromszögek geometriáját áthevítené egy õsi, szemérmetlen, de szeméremre nem is szoruló nemiség. És egy egyenlõ oldalú háromszögbõl fan szõrzet képzete lesz. És a hegyesszögek helyén mellek csúcsosodnak, falloszok kúpos hengerei merednek elõ a képzeletben. A nemi szervek szimbólumai felszólítások. Az elõtérbe kerülõ sémák olyan absztrakt jelekké válnak, mint õsi jelképtársaik, melyek történelmileg nyilván megelõzték a képalkotás képességét. A képeken megjelenõ kék és vörös alapszínek a beavatás emblematikus telítettségét sugározzák . A kép kultikus helyzetbe kerül. Elvont ideálok és ideák bennünk, a vágyainkban testesülnek meg. A képeken visszaköszön az emberi létezés korai szakaszából valami archaikus egyszerûség, célszerûség, információ és szépség. A puritán festõi eszközök, a konstrukció és a forma alatt egymásnak feszül és elõbukkan egy õsi rítus ahogy és ahol – a barlang falán – felidézték, lejátszották és elõre rögzítették a mintát. A grafikus tudatosan rájátszik az õs-múltra. Az alakok „fej nélküliek”. Testük nemi jellege kihangsúlyozott. A nemi jellegzetességek képletszerûségük ellenére rendkívül erõteljesek. Óriás falloszok, nyíló ölek, a mellek hegyes, elõremeredõ pengéi, behódolási helyzetek, de akár a hímnõs, kétnemû egyedek képe, melyeken mindkét nem nemi jellegzetessége kiemelten jelen van. Egy pénisz méretének, egy hímveszõ aránytalan hosszúságának, egy nõi öl szõrzet nélküli meztelenségének, egy fityma leegyszerûsített hegyesszögének, a vulvák sematikus trigonometriájának vagy a rombusz vágatainak szinte hihetetlenül erõs felidézõ ereje van. A képek a kommunikáció lassan feledésbe merült, mágikus vonulatát hozzák hozzánk nagyon „közel.”

És Kiss Mihálynak sikerül a képet kivonnia a változás, a mulandóság uralma alól. Egy ilyen nézõponthoz, mint amilyen az övé, természetesen meghatározott világszemlélet, pszichikus jelentés tartozik. De ezek az elméleti és formai tényezõk, amelyekkel õ dolgozik, kód jellegûek. Ezek a kódok önmagukban és egymással fenntartott viszonyaikban is rendkívül izgalmas õsi feszültséget fókuszálnak. Képek és jelképek egyszerre, ahogy errõl Thomas Merton ír: „A valódi jelkép nem pusztán rámutat valamire. Szerkezete olyan, hogy tudatunkat az élet és a valóság belsõ jelentéseinek újfajta átélésére ébreszti. A (megtisztított ) jelképnek köszönhetõen az ember teljes átéléssel és tiszta tudattal léphet kapcsolatba önnön legmélyebb énjével, más emberekkel vagy éppen Istennel. Isten halott (írják-gondolják mostanában)… Ez voltaképp azt jelenti, hogy jelképeink halottak.” …És úgy tûnik, életre is lehet kelteni, át lehet hevíteni és talán el lehet menteni õket, mint ahogy ez Kiss Mihálynak is sikerült.