Haba Péter

Z á r v á n y v i l á g

A Richter Gedeon Vegyészeti Rt. új épületszárnyáról

Amikor alkalmam nyílott arra, hogy minden részletében megnézhessem a Richter Gedeon Rt. épületcsoportjának új, az Archikon iroda két építésze, Horváth Dénes és Nagy Csaba tervei szerint készült épületszárnyait, egy régóta bennem lakozó bizonytalanság szertefoszlására láttam esélyt. A rejtély nem kimondottan a gyógyszergyárat övezte, hanem általában a gyárat, mint mûfajt. A gyár a háború elõtt a modernizmus leghûségesebb társa volt, bátran kísérletezhetett rajta bármelyik szakmarengetõ architektus – a gyár nemhogy nem tiltakozott, de egyenesen igényelte tevékenységüket, hisz nem bírt olyan asszociatív-tartalmi kötelezettségekkel, mint a többi épülettípus. Ennek ellenére az építészettörténeti interpretációk többsége megelégszik a külsõ megjelenés vizsgálatával; belsõ rendszerüket már nem tekintik az épület „mûvészi” részének, mondván, hogy az már csakis a funkciónak alávetett szféra. Ezt persze részben igaznak is kell tekintenünk, csakhogy a két „rész” kapcsolódása – amit más építészeti feladatok esetében az építészet egyik legfõbb feladatának tartanak – az egyszeri érdeklõdõ számára örökre ismeretlen marad. A gyár mutatja tehát a legszemléletesebben azt az evidenciát, hogy az építészet kétpólusú, „egyidejûen … média – eszköz, közeg – jellegû …, ugyanakkor mûvészeti, azaz önmagán túli, megformált jelentést hordozó jelenség”¹.

A gyógyszergyár taglalásával azonban nem egyszerûen ezt az összetettséget szeretném bemutatni, hanem azokat az általános kérdéseket is felvezetném, amelyeket ennek az épületnek speciális és egyben tipikus gyár volta keltett bennem.

Az idén elkészült traktus lényegében négy régebbi épülettömb közötti, nagyjából U alakú teret tölti ki, s nagy komplexummá egyesíti az épületeket – mint öntvény az öntõformához, úgy illeszkedik a rendelkezésre álló teret határoló falakhoz. A körülzárt épület csupán egyetlen helyen bír „feltárulással”: a félkör alakú, látványosan kialakított belsõ udvar nagy, lendületesen ívelõ sötétkék függönyfala elementáris erejû meglepetés a kívülrõl igen nyomasztónak ígérkezõ épületben. Méreteivel, reprezentativitásával, saját teret körülíró ívelésével fõhomlokzatszerû. A bonyolult, szûk tereket rejtõ komplexumban bolyongó embernek azt a képzetét erõsíti ez, hogy az új traktus végsõ soron épület az épületben. Ez a „zárványlét” többszörözõdik a függönyfal mögött: a dinamikus, de megnyugtató térérzetet nyújtó íves folyosók valójában újabb épületet határolnak – a hermetikusan lezárt laboratóriumok és üvegszobák sorait. A gyógyszergyártás logisztikájából következõen mind mélyebbre hatol a látogató az épületben, úgy kerül szembe újabb elkülönítõ körfolyosókkal, térhéjakkal. Éppen ennek tudatában érzünk feszültséget, amikor a létesítmény közepén az udvarral találkozunk, mintha ez is egyfajta zárvány volna; a teljesen elszeparált külvilág egy töredéke. Az új homlokzat – mivel fõhomlokzatot asszociál – nem a hagyományos építészeti játékszabályok szerint kapcsolódik az egészbe, nem kelt igazán intim, udvarszerû hatást. Egész megjelenésében sem vállalja a komplexum alig palástolható áttekinthetetlenségét – itt ugye minden a gyártási folyamat logikáját követi – hanem inkább lesöpri a „munkaasztal” közepét, lélegzetvételnyi friss levegõt, természetes fényt ad az ablaktalan helyiségekbõl kilépve, mégha ezzel a munkaterület értékes négyzetmétereket is veszít. Lényegében szimmetrikus, kiegyensúlyozott belsõ rendszert elhitetõ kulissza ez. Ugyanakkor egész rendszerét nem az adott építészeti szituáció határozza meg, hanem inkább egyfajta ízlés, amely a modern-neomodern standard, tipizált struktúráit részesíti elõnyben. Ezek nem, vagy alig „megtervezett”(vagyis nem csakis az adott épület számára tervezett, hanem a mai építõipar készletébõl válogatott), csak csekély modulációval ismétlõdõ média-elemek, amelyek nem adnak sajátos karaktert a homlokzatnak – az udvaron álló két különös térplasztika azonban annál inkább. A két bejárat elõtt – azokat mintegy megismételve – egy-egy megcsavarodó, megnyakló, hullámzó felületû, sárga és kék „fémkapu” áll önmagában. A vizuálisan alig érvényesülõ, a csupa üveg épületbe belesimuló ajtók kontrasztjaként ezek mint szobrok törnek a térbe, hasábjaik mozgalmas hajladozása megtöri a szigorú geometriát. Magukra veszik a valódi épületnyílásoknak azt az alaptulajdonságát, hogy a tömör fal megszakadásával egyértelmûen érzékelhetõk. A mögöttük álló homlokzat nem képes ilyen differenciálódásra. Az, ami a falazott építészetben a fal hiányaként létezik, itt csupán négyzetes vágás az üvegen. A tervezõk ezzel az érdekes játékkal nyilvánvalóan csak a gyár rideg, labirintusszerû világát igyekeztek oldani, de ezen túl, teljesen öntudatlanul egy olyan jelenségre irányították a figyelmemet, amelyet számos mai neomodern üvegcsoda magán visel. A homlokzat ugyanis egy építészeten kívüli eszközzel, képzõmûvészeti jellegû, semmilyen gyakorlati szerepet nem viselõ részlettel együtt válik „mûvészetivé/mûvészivé”, vagyis önnön anyagiságán, illetve funkcionalitásán túlmutatóvá. Ez a képzõmûvészeti momentum (amelyhez a mûvészet fogalma hagyományosan szorosabban kapcsolódik, mint egy függönyfalhoz), nem szokásos applikatív viszonyban áll az épülettel, hanem egyfajta „felelgetés” révén szerves kapcsolatban áll vele. Ez a kontaktus a kétféle ajtó közötti távolsággal a fizikai teret helyezi a középpontba – vagyis merõben építészeti jellegû is.

Az épület összes többi részlete az adottságoknak alávetett: nem lehet sem tömegformálásról, sem építészeti kompaktságról, sem belsõ térfûzésrõl beszélni. Az épület egyetlen látványosan, az üzemi funkciótól tehát nagyrészt függetlenül kidolgozott részlete ebben a helyzetben – ahogy már utaltam rá – szükségszerûen szervetlenül kapcsolódik az épület egészéhez – lényegében megoldhatatlan a feladat, amennyiben megoldásnak azt tekintjük, ha az épület összhatásában egyaránt megfelel a gyógyszergyár reprezentációs igényeinek, a kompozíciós elvárásoknak és érzékelteti az ipari mûfaj kettõs építészeti arculatát (ti. hogy média-jellegû és mûvészi egyaránt). Végsõ soron ennek a mûnek nem is célja, hogy „jó” legyen. Annál is inkább, mert az épületegyüttes belsejében járva igen nehezen tudja elkülöníteni az ember, hogy még a régebbi vagy már az új szárnyban jár-e, annyira átterjed egymásba a másik épület dizájnja. A gyárépület – mint általában – olyan közeg, amely nem tûr meg semmilyen idõbeliséget, semmilyen saját történetet. Valahogy Vadász György kijelentése jut eszembe, mely szerint „…nincsen jelen, nincsen jövendõ és nincsen múlt az építészetben, hanem van az ÉPÍTÉSZET”², s mint ilyen nyilvánvalóan elõször mindig a legeredetibb céljának, azaz az egyszerû közeg létrehozásának akar megfelelni. Azt hiszem többnyire ezért olyan nehézkes az építészet pólusait (média, mûvészeti) az egyes épületeken megkülönböztetni, mégha a Richter Gedeon épületénél oly szembetûnõen el is különülnek. Az építészet tehát a maga önmagában álló kompakt, tulajdonképpen a mûvészettõl is független világából³ indul ki, s tagozódik különbözõ jellegû (funkcionális, szimbolikus, stb.) megjelenési formákra – mûvészetisége ezért alapvetõen más minõségû, mint a többi mûvészeti ágé.

A Richter Gedeon gyár épületcsoportjának építészeti feszültségei is ebbõl az eltérésbõl származhatnak: a munkafolyamat igényei szerint növekvõ, áttekinthetetlen térsor egy ahhoz csak lazán kapcsolódó, erõsen koncepciózus homlokzat és egy képzõmûvészeti elem kontextusába került.

Az üzemépület tehát nemcsak a mûfaj jól ismert problematikájára mutatott rá, hanem összefüggéseivel önmagára – építészet, mint építészet és építészet, mint mûvészet – is rákérdezett.