Tolvaly Ernő

A  h ú s  f é n y e

Nagyon nehéz különválasztani az üres állításokat a megválaszolatlan kérdésektõl és a megdönthetetlen tényektõl, melyek mind a mûvészet mai válságára vonatkoznak. Arra kérdeznek rá és azt magyarázzák. Egy azonban kétségtelen, nincs napjainkban olyan mûvészet, ami kiegyensúlyozott és az önmaga által elõre megtervezett utat követné... vagy választaná. Hiszen nincs terv és nincs kigondolt út!

Egy általános emancipációs közérzet mûködik, a dolgok egyenlõvé tételének feltételezése, ha kell, kényszerû végrehajtása. Egyenlõvé tenni márpedig csak azt lehet, ami éppen van – nagyon is jelen idõben –, mert a jövõ vagy túl homályos vagy túl fényes, a múlt pedig egy másik szempontból alig látható és olyannyira tiszteletreméltó, hogy mindazzal, ami ma és velünk történik, nemigen egyeztethetõ. Ezért tehát marad a jelen egybevetése, a jelen dolgainak és eseményeinek egyensúlyba hozása, egyenjogúsítása: vagyis egymás mellérendelése.

Nem más ez – innen is lehet nézni –, mint a montázs.

Gyenis Tibor mûvészetét ez a szempont is irányíthatja, mi nézõk, így is értelmezhetjük.

Ettõl kezdve a szöveg is legyen az egymásmellé rendelt elemek összemûködésre hajlamos elegye, ugyanakkor egysége, idézetek egymásutánisága, legyen montázs, ami megpróbálja majd a tudást, az érzékenységet, a szépséget és trivialitást együtt kezelni, úgy, ahogy ez a mûvész munkáiban is megjelenik.

Ki tudná megmondani, hogy a tudás – istenbocsá' –, a mûveltség vagy az érzékenység vezet-e valakit és, ki tudja megmondani, hogy melyik az a mûveltség, melyik az az érzékenység, amelyik fontosabb és közöttük mi is a különbség?

Szentkuthy Miklós a következõt írja: „Nagyon jó úton leszünk, ha rögtön tekintetbe vesszük minden ember azon állandó és banális megkülönböztetését, amely egy rossz »mûveltséget« és egy »igazi mûveltséget« szokott ismerni és itt a rossz abban különbözik az igazi mûveltségtõl, hogy a rossz csak a tudás halmozásig jut el, míg az igazi annál tovább megy: fölényesen dolgozik a mûveltségével, válogat, ítélkezik, formál, minden cselekedetét átitatja, vagyis – a szintén nagyon üdvös, triviális hasonlatot felhasználva – a különbözõ elfogyasztott tápanyagokból nem egy vegytani múzeum, hanem az eleven testet tápláló vér, sejt, mirigy és izom lesz”.

A „hobbimûvészet”, írja Gyenis Tibor egy szövegében és éppen ez a szöveg adott alkalmat Szentkuthy Miklós Mûveltség és irodalom címû esszéjének idézésére, tehát: „a hobbimûvészet az igazi mûvészet... A hobbimûvészet elsõsorban alkotóinak mentális egyensúly igényébõl születik... A hobbimûvészet nemes szabadidõs tevékenység, mert a személyiség kiteljesítését segíti”.

Szentkuthy különbséget tesz az entellektuel és az igaz intellektus között: „...éppen ez különbözteti meg az ún. »entellektüelt« az igazi intellektustól: az elõbbi számára a szellem dolgai, az irodalom és a mûvészet: elszigetelt, vérszegény játékok, melyeket babonás tisztelettel övez és gyáván nem mer beléjük avatkozni, mintha Mars-béli tabuk volnának – szemben az intellektussal, akinek édesen mindegy, hogy egy rákosodó vese, vagy egy Oscar Wilde hasonlat van a kezében. Azért itt is megjegyezve rögtön: noha Konfucius államelmélete »ugyanaz«, mint egy szú élettörténete egy fában, okvetlenül jó és csak jó, ha minél több ilyen Konfuciust ismer meg az író. Talán, túlélezve a dolgot: nem a »fennkölt kultúrát« kell megismerni (a spontán életmûködésekkel, állatokkal szemben), hanem – több állatot. És minél, de minél többet, mert – az általános emberibõl már a mûvészetibe megyünk át – ez a gazdagság mûvészileg is csak tiszta hasznot jelenthet.”

Visszatérve az elõbbi gondolathoz: a montázs nem csupán egymás mellé rendelt elemek együttese, hanem rendezõelv, sõt állapot. Olyan állapot, melynek tekintete nem magába mélyed, de vizsgálja és ellenõrzi a külsõ tényezõket, a radikálisan egymás mellé rendelt résztvevõket, ugyanakkor „látását” szigorúan korlátozza, nem néz és nem lát sem jobbra, sem balra., mintegy „kivetkõzve magából”, felülrõl nézve a „boldog” szétesést és a dolgok kényszerû összekerülését. Olyasmi ez, mint amikor az ember már nem érez, szervi és nemi érzékenysége sivár emlékként lebeg, csupán csak lát, rehabilitálva minden sérelmét az idõ és a tér folyosóin, melyek lassan egybekerülnek, megfigyeli saját magát és külön-külön „repkedõ” testrészeit, húsának tüzelõ s egyre halványodó fényében.

„Jó vagyok, mint a kenyér! Mint a ciklon szeme!” – írta Marcel Broothaears. Ilyen hát a tekintet!

A hangsúly, a reflex s az arány a fontos! Az, hogy mikor kell erõsíteni, mikor kell elcsöndesedni, mikor kell tombolni, vagy akár hisztériázni! És mindezt úgy, hogy csak nézünk magunk elé, csöndben vagyunk, nem látunk és nem tudunk igazán semmit, csak létezünk. Sem esztétikai, sem etikai kötõdés nincs többé. Aki így jár, felülrõl lebegve, mint „húsdarab” figyeli magát: nárcisz, akinek már tükörre sincs szüksége.

Bár így is lehet mondani: „... az egyetlen, aki túllépett a kifinomult utalásrendszerek, óvatos megidézések hazai tradícióján és explicit módon használja az ezredvég ezen domináns mûvészeti és szimbólumrendszerét, egy férfi mûvész: Gyenis Tibor.”

Utalhatunk egy korábbi szövegre is: „... Gyenis Tibor munkája egy térbe lógatott plasztika fotósorozattal kiegészítve. A szecesszió, Bosch, Botticelli festészete és Ceico Leidmann fotói egyszerre idézõdnek fel. Finoman és frissen dekadens. Egy bizonyos manapság kedvelt zenére utal, ami kellõképpen letompult, ám erõteljes, belülrõl fakad, mégis játékos: inkább mosolygós, mint vérfagyasztó! Mintha valaki magát pukedlizné körbe egy kacskaringós sipkában, gyönyörködve önmagában és bizonyos lenne egy olyan fájdalomban (hiszen õ érzékeli egyedül), amit nemigen lehet elmondani. Leheletfinom erotika és mazochizmus fényli be a fotókat, melyekkel makulátlanul idézi a festészetet, fõleg a reneszánsz festészetet, feloldódva a játékban, a kifinomultságban, a gyönyörûségesre hangolt camp-ben.”

Végül pedig Telki Jobbágy László Morg címû novellájának részletére hivatkoznék, egy idevágó – húsbavágó – részletére, amelyet fel is idéznék: „...Morg, amikor felkelt a porból, feltápászkodott a sikátor köveirõl, elõre indult, büszkén, legalábbis õ így érezte – visszaindult a városból, fel a hegyek közé, ahol lakott. Tudta, hogy baj lesz, csak azt nem tudhatta, mi lesz az. Ment ki a sikátorból, ki a városból, felért a hegyek közé, rátért az ösvényre, ami a szakadékok között vezetett el, tántorogni kezdett, majd lezuhant! Hoppá! Kiáltotta, miközben esett lefelé, óriási ütést érezvén bordáin, a bal vállán, majd mindenén. Szépen elterült a poros sziklák között, miközben nem érzékelte, hogy a nap süt vagy nem, csak azon kapta magát, hogy fájdalmai ellenére boldogan veszi tudomásul, lelke még szabad és összevissza gravitáló testrészei rózsaszínû mosollyal, szépséggel és valami magyarázhatatlan egyértelmûséggel – miközben hullanak le, felette, és így nyugodtan nézhette õket, olyannak tûntek, mint felnagyított húsdarabok, mint hússzínû protézisek. Mikor leesett és összetörte magát, csak mosolygott, nézvén szárnyaló és egyre lejjebb zuhanó testrészeit, egy különös, eddig még nem látott enterieur elõtt, és akkor rájött, hogy mindent elveszített: nincs mértan, nincs idea, nincs értelem és érzelem, színes gondolat, csak olyasmi van, amit úgysem tudunk felfogni: rájött, nincs több lehetõség... ekkor mindenrõl lemondott.

...Morg abban a pillanatban nem tudhatta, de Morg akkor meghalt. Miközben még látott és érzékelt, finom halk zenéket hallott, azonosíthatatlan dallamokat, melyeket félálmában is szokott hallani a folyóparton éjszaka. Valami ilyenkor kikergette a házból, szinte rohant, le egészen a vízig, míg térdig lucskos nem lett a harmattól, s rá kellett jönnie az éjszakai neszezés, az alvó állatok csöndbesüppedõ halk motozása idézi fel benne a szép zenét, amit már hallhatott, de soha nem tudja meg, hogy mikor. Morg utolsó pillanatában „felnagyította magát, »fokozta« a ritmust... aztán csönd lett, és soha többé nem tudta, hol van. A sziklák elnyelték, a por befedte.”

Nagyon nehéz különválasztani az üres állításokat a megválaszolatlan kérdésektõl és a megdönthetetlen tényektõl, melyek mind a mûvészet mai válságára vonatkoznak. Arra kérdeznek rá és azt magyarázzák. Egy azonban kétségtelen, nincs napjainkban olyan mûvészet, ami kiegyensúlyozott és az önmaga által elõre megtervezett utat követné... vagy választaná. Hiszen nincs terv és nincs kigondolt út!

Egy általános emancipációs közérzet mûködik, a dolgok egyenlõvé tételének feltételezése, ha kell, kényszerû végrehajtása. Egyenlõvé tenni márpedig csak azt lehet, ami éppen van – nagyon is jelen idõben –, mert a jövõ vagy túl homályos vagy túl fényes, a múlt pedig egy másik szempontból alig látható és olyannyira tiszteletreméltó, hogy mindazzal, ami ma és velünk történik, nemigen egyeztethetõ. Ezért tehát marad a jelen egybevetése, a jelen dolgainak és eseményeinek egyensúlyba hozása, egyenjogúsítása: vagyis egymás mellérendelése.

Nem más ez – innen is lehet nézni –, mint a montázs.

Gyenis Tibor mûvészetét ez a szempont is irányíthatja, mi nézõk, így is értelmezhetjük.

Ettõl kezdve a szöveg is legyen az egymásmellé rendelt elemek összemûködésre hajlamos elegye, ugyanakkor egysége, idézetek egymásutánisága, legyen montázs, ami megpróbálja majd a tudást, az érzékenységet, a szépséget és trivialitást együtt kezelni, úgy, ahogy ez a mûvész munkáiban is megjelenik.

Ki tudná megmondani, hogy a tudás – istenbocsá' –, a mûveltség vagy az érzékenység vezet-e valakit és, ki tudja megmondani, hogy melyik az a mûveltség, melyik az az érzékenység, amelyik fontosabb és közöttük mi is a különbség?

Szentkuthy Miklós a következõt írja: „Nagyon jó úton leszünk, ha rögtön tekintetbe vesszük minden ember azon állandó és banális megkülönböztetését, amely egy rossz »mûveltséget« és egy »igazi mûveltséget« szokott ismerni és itt a rossz abban különbözik az igazi mûveltségtõl, hogy a rossz csak a tudás halmozásig jut el, míg az igazi annál tovább megy: fölényesen dolgozik a mûveltségével, válogat, ítélkezik, formál, minden cselekedetét átitatja, vagyis – a szintén nagyon üdvös, triviális hasonlatot felhasználva – a különbözõ elfogyasztott tápanyagokból nem egy vegytani múzeum, hanem az eleven testet tápláló vér, sejt, mirigy és izom lesz”.

A „hobbimûvészet”, írja Gyenis Tibor egy szövegében és éppen ez a szöveg adott alkalmat Szentkuthy Miklós Mûveltség és irodalom címû esszéjének idézésére, tehát: „a hobbimûvészet az igazi mûvészet... A hobbimûvészet elsõsorban alkotóinak mentális egyensúly igényébõl születik... A hobbimûvészet nemes szabadidõs tevékenység, mert a személyiség kiteljesítését segíti”.

Szentkuthy különbséget tesz az entellektuel és az igaz intellektus között: „...éppen ez különbözteti meg az ún. »entellektüelt« az igazi intellektustól: az elõbbi számára a szellem dolgai, az irodalom és a mûvészet: elszigetelt, vérszegény játékok, melyeket babonás tisztelettel övez és gyáván nem mer beléjük avatkozni, mintha Mars-béli tabuk volnának – szemben az intellektussal, akinek édesen mindegy, hogy egy rákosodó vese, vagy egy Oscar Wilde hasonlat van a kezében. Azért itt is megjegyezve rögtön: noha Konfucius államelmélete »ugyanaz«, mint egy szú élettörténete egy fában, okvetlenül jó és csak jó, ha minél több ilyen Konfuciust ismer meg az író. Talán, túlélezve a dolgot: nem a »fennkölt kultúrát« kell megismerni (a spontán életmûködésekkel, állatokkal szemben), hanem – több állatot. És minél, de minél többet, mert – az általános emberibõl már a mûvészetibe megyünk át – ez a gazdagság mûvészileg is csak tiszta hasznot jelenthet.”

Visszatérve az elõbbi gondolathoz: a montázs nem csupán egymás mellé rendelt elemek együttese, hanem rendezõelv, sõt állapot. Olyan állapot, melynek tekintete nem magába mélyed, de vizsgálja és ellenõrzi a külsõ tényezõket, a radikálisan egymás mellé rendelt résztvevõket, ugyanakkor „látását” szigorúan korlátozza, nem néz és nem lát sem jobbra, sem balra., mintegy „kivetkõzve magából”, felülrõl nézve a „boldog” szétesést és a dolgok kényszerû összekerülését. Olyasmi ez, mint amikor az ember már nem érez, szervi és nemi érzékenysége sivár emlékként lebeg, csupán csak lát, rehabilitálva minden sérelmét az idõ és a tér folyosóin, melyek lassan egybekerülnek, megfigyeli saját magát és külön-külön „repkedõ” testrészeit, húsának tüzelõ s egyre halványodó fényében.

„Jó vagyok, mint a kenyér! Mint a ciklon szeme!” – írta Marcel Broothaears. Ilyen hát a tekintet!

A hangsúly, a reflex s az arány a fontos! Az, hogy mikor kell erõsíteni, mikor kell elcsöndesedni, mikor kell tombolni, vagy akár hisztériázni! És mindezt úgy, hogy csak nézünk magunk elé, csöndben vagyunk, nem látunk és nem tudunk igazán semmit, csak létezünk. Sem esztétikai, sem etikai kötõdés nincs többé. Aki így jár, felülrõl lebegve, mint „húsdarab” figyeli magát: nárcisz, akinek már tükörre sincs szüksége.

Bár így is lehet mondani: „... az egyetlen, aki túllépett a kifinomult utalásrendszerek, óvatos megidézések hazai tradícióján és explicit módon használja az ezredvég ezen domináns mûvészeti és szimbólumrendszerét, egy férfi mûvész: Gyenis Tibor.”

Utalhatunk egy korábbi szövegre is: „... Gyenis Tibor munkája egy térbe lógatott plasztika fotósorozattal kiegészítve. A szecesszió, Bosch, Botticelli festészete és Ceico Leidmann fotói egyszerre idézõdnek fel. Finoman és frissen dekadens. Egy bizonyos manapság kedvelt zenére utal, ami kellõképpen letompult, ám erõteljes, belülrõl fakad, mégis játékos: inkább mosolygós, mint vérfagyasztó! Mintha valaki magát pukedlizné körbe egy kacskaringós sipkában, gyönyörködve önmagában és bizonyos lenne egy olyan fájdalomban (hiszen õ érzékeli egyedül), amit nemigen lehet elmondani. Leheletfinom erotika és mazochizmus fényli be a fotókat, melyekkel makulátlanul idézi a festészetet, fõleg a reneszánsz festészetet, feloldódva a játékban, a kifinomultságban, a gyönyörûségesre hangolt camp-ben.”

Végül pedig Telki Jobbágy László Morg címû novellájának részletére hivatkoznék, egy idevágó – húsbavágó – részletére, amelyet fel is idéznék: „...Morg, amikor felkelt a porból, feltápászkodott a sikátor köveirõl, elõre indult, büszkén, legalábbis õ így érezte – visszaindult a városból, fel a hegyek közé, ahol lakott. Tudta, hogy baj lesz, csak azt nem tudhatta, mi lesz az. Ment ki a sikátorból, ki a városból, felért a hegyek közé, rátért az ösvényre, ami a szakadékok között vezetett el, tántorogni kezdett, majd lezuhant! Hoppá! Kiáltotta, miközben esett lefelé, óriási ütést érezvén bordáin, a bal vállán, majd mindenén. Szépen elterült a poros sziklák között, miközben nem érzékelte, hogy a nap süt vagy nem, csak azon kapta magát, hogy fájdalmai ellenére boldogan veszi tudomásul, lelke még szabad és összevissza gravitáló testrészei rózsaszínû mosollyal, szépséggel és valami magyarázhatatlan egyértelmûséggel – miközben hullanak le, felette, és így nyugodtan nézhette õket, olyannak tûntek, mint felnagyított húsdarabok, mint hússzínû protézisek. Mikor leesett és összetörte magát, csak mosolygott, nézvén szárnyaló és egyre lejjebb zuhanó testrészeit, egy különös, eddig még nem látott enterieur elõtt, és akkor rájött, hogy mindent elveszített: nincs mértan, nincs idea, nincs értelem és érzelem, színes gondolat, csak olyasmi van, amit úgysem tudunk felfogni: rájött, nincs több lehetõség... ekkor mindenrõl lemondott.

...Morg abban a pillanatban nem tudhatta, de Morg akkor meghalt. Miközben még látott és érzékelt, finom halk zenéket hallott, azonosíthatatlan dallamokat, melyeket félálmában is szokott hallani a folyóparton éjszaka. Valami ilyenkor kikergette a házból, szinte rohant, le egészen a vízig, míg térdig lucskos nem lett a harmattól, s rá kellett jönnie az éjszakai neszezés, az alvó állatok csöndbesüppedõ halk motozása idézi fel benne a szép zenét, amit már hallhatott, de soha nem tudja meg, hogy mikor. Morg utolsó pillanatában „felnagyította magát, »fokozta« a ritmust... aztán csönd lett, és soha többé nem tudta, hol van. A sziklák elnyelték, a por befedte.”