E g y  f u r c s a   f ö l d r é s z

Stephan Kunz-cal beszélget Vámos Éva

Vámos Éva: New York és Krakkó után a Kiscelli Múzeumba hozták a svájci Aargauer Kunsthaus kiállítását Louise Bourgeois, Meret Oppenheim és Ilse Weber rajzaiból és papírmunkáiból. A kiállítás történetérõl és arról kérdeztem a svájci kurátort, hogy miért éppen e három mûvész közös kiállítását rendezték meg.

Stephan Kunz: Mindhárman Párizsban éltek, tanultak a harmincas években, akár találkozhattak volna is –, de errõl nem tudunk. Fontosabb ennél, hogy egyazon nemzedék tagjai, és valami mélyebb rokonság fûzi össze õket. Ezzel a kiállítással lehetõséget akartunk adni a képek párbeszédére, és nem titkolom, hogy a külföldön alig ismert Ilse Webert is szerettük volna végre nagyobb közönségnek bemutatni. Tudom, hogy Meret Oppenheim képeit a budapesti Ludwig Múzeumbeli kiállításon már láthatta a magyar közönség.
Az Aargau-i Kunsthaus kis nemzeti galéria – az egyetlen olyan svájci mûvészeti múzeum, amely kimondottan hazai mûvészetre szakosodott –, mégis úgy véltük, hogy ezeken a kereteken túllépve a francia-amerikai Louise Bourgeois mûveivel közösen valami izgalmas új anyaggal tudunk megjelenni. Az itt bemutatott mûvekbõl Meret Oppenheimtõl néhány, Ilse Webertõl több kép is saját gyûjteményünkbõl való. A többit galériáktól és magángyûjtõktõl kölcsönöztük. Aargauból eredetileg csak New Yorkba akartuk elvinni a kiállítást, azután a Pro Helvetia javaslatára hoztuk Krakkóba és Budapestre.

V.É.: E mûvészek mindvégig nagyon is különbözõ utakon jártak. Mi az, ami mégis közös bennük?

S.K.: Más és más helyzetbõl indultak, de mindannyiuknak sokáig kellett várnia az elismertségre. A nõnek, mint mûvésznek az elismerése ugyancsak nehézséget okozott mindhármuk életében – így volt ez a konzervatív svájci vidéken alkotó Ilse Weber életében, de a szürrealisták múzsájaként ismert Meret Oppenheim esetében is. Igaz, Meret Oppenheim küzdelmes korszakát, alkotói válságát megelõzte a gyors siker. André Breton és a párizsi szürrealisták körével kialakított szoros viszonya híressé tette, de egyoldalúan. Már 1936-ban megvette a Prémteríték címû képét a New York-i Museum of Modern Art, viszont egészen a hetvenes évekig kellett várnia arra, hogy párizsi évei után önálló egyéni megoldásokat választó, Svájcban született mûveit is értékeljék. Amíg Meret Oppenheim a szürrealisták körében élt, addig Ilse Weber a leghagyományosabb festészeti tanulmányokat folytatta Párizsban, majd Rómában. Igen érdekes személyiség. Konvencionális festészetében a hatvanas évek végére egyszerre csak óriási változás következett be. A külsõ valóságtól a megálmodott dolgok, emlékképek felé fordult, és olyan kifejezõ nyelvet alakított ki, amelyet éppen a hetvenes évektõl rendkívüli elismeréssel fogadtak a mûkritikusok. Érdekes, hogy ez a visszavonultan élõ asszony élete vége felé, 1982-ben Amerikába költözött, és ott még egy nagyszerû sorozatot alkotott Americana címen. Különös fintora a sorsnak, hogy e két mûvész – ha személyesen nem is, de mûveivel ugyanabban az országban – ezúttal Amerikában találkozhat a már régóta ott élõ – és ugyancsak lassan, de a nyolcvanas évekre végére ott is elismertté lett – Louise Bourgeois-val. Mindhárman jelentõs rajzmûvészek, de ennél is fontosabbak mûvészetüknek azok a közös mélyrétegei, amelyek legbensõbb világukhoz, az álmokhoz kötõdnek.

V.É.: Elsõsorban Meret Oppenheim mûveivel kapcsolatban emlegetik Jung hatását.

S.K.: Mindhárom mûvészt erõsen foglalkoztatták az álmok. Meret Oppenheimrõl tudjuk, hogy jól ismerte C. G. Jung írásait. Oppenheim mûveiben gyakoriak az utalások az archetípusokra, a mitológiára és más kultúrákra. Képein a férfi és a nõ, álom és valóság kapcsolatát kutatja. Álmait rendszeresen lejegyezte – bizonyos visszatérõ álmaival meghitt viszonyban élt. Ehhez a kiállításhoz is válogattunk néhány olyan rajzot, amely kötetbe fûzve meg is jelent 1986-ban Feljegyzések – álmok címen. De Louise Bourgeois is nagyon sokat foglalkozott álmokkal, gyerekkori szorongásainak „továbbélõ színhelyével”. Rajzai az emlékezetet hozzák felszínre, s annyira belsõ világához tartozónak, személyes ügyének érezte ezeket, hogy sokáig be sem mutatta. A nyolcvanas évek óta azonban rajzai már szerepeltek kiállításokon, és érdekesen egészítik ki szobrász-oeuvre-jét. Ilse Webernél, ahogyan nõni kezdett a rajz jelentõsége, úgy kapcsolódtak össze tájképei egyre inkább az álmokkal és emlékekkel. Egészen más, új világot tárt fel ettõl kezdõdõen, amelyet – legalábbis Svájcban – nagy elismeréssel fogadtak.