M e g v a l ó s í t h a t ó    u t ó p i a

Yona Friedman-nal beszélget Cserba Júlia

A szobában, ahol fogad, egy centiméternyi szabad hely sincs, a falakat rajzok, kollázsok borítják, körös-körül pedig érdekes tárgyak, makettek.

Cs.J.: Valahol azt olvastam, hogy Jean Dubuffet-re is nagy hatást gyakorolt lakásának berendezése.

Y.F.: Ezek most csak helyettesítik az eredetit, ugyanis az egészet összepakolták, még a szõnyegeimet is, és elvitték a Ville spatiale-t, (Térbeli város) bemutató rotterdami kiállításomra. Lakásunk berendezésének az a lényege, hogy teljesen személyes: minden készített, vásárolt vagy átalakított tárgynak meg van a maga története, egyúttal részei az életem történetének. A dekorációt egyébként is mindig az élteti, aki kialakítja, és a szerkesztés fontosabb, mint maga a tárgy: változtassa meg az egyiknek a helyét, az egész összhatás megváltozik.

Cs.J.: Ön tagja a World Academic of Arts and Sciences-nak, tiszteletbeli tagja a holland Tudományos Akadémiának, tervei a Pompidou Központban állandó kiállításon láthatók, rajzfilmjeiért 1962-ben nagydíjat kapott a Velencei Filmfesztiválon, számos könyve jelent meg, elõadásokat tart a világ legrangosabb egyetemein, Cambridge-ben, Princetonban, Pittsburgh-ben, New Yorkban, legutóbb pedig Bécsben, Magyarországon mégis csak kevesen ismerik. Pedig 1923-ban Budapesten született, és a Mûszaki Egyetemen tanult több éven keresztül.

Y.F.: A numerus clausus miatt nem vettek fel az egyetemre, de egy jóindulatú professzoromnak, Kocsis Ivánnak köszönhetõen három éven keresztül, mint vendéghallgató, mégis tanulhattam a Mûszaki Egyetemen. A háború után hivatalosan igazolták az elvégzett éveimet. A nyilasok hatalomra kerülésekor, amikor hamis papírokkal bujkáltam, valaki feljelentett, és letartóztattak. Az ekkor átélt élmények miatt sokáig nyomasztó emlékeket õriztem Magyarországról, és a rossz véleményem csak akkor múlt el, amikor a hetvenes évek elején az Építész Szövetség meghívására sok-sok év után, újra visszatértem Budapestre. Az elõadásomat nem cenzúrázták, szabadon beszélhettem, sok emberrel volt alkalmam találkozni, és azt tapasztaltam, hogy a felnövõ új generációval megváltozott az emberek mentalitása.

Cs.J.: Mikor hagyta el Magyarországot?

Y.F.: 1945-ben. Izraelbe mentem, ahol felvettek a haifai egyetemre. Mivel elismerték a budapesti egyetemei éveimet, már csak két évet kellett elvégeznem. Tulajdonképpen már diákként felmerült bennem az a gondolat, ami a mai napig is foglalkoztat: hogyan lehetséges az, hogy nem azok a fontosak, akik használják az épületeket, akik benne dolgoznak, akik benne élnek, nem az õ kívánságaik érvényesülnek, hanem az építész határoz el mindent. 1945-tõl olyan technikai megoldásokat kezdtem kidolgozni, amelyek lehetõvé tették, hogy az emberek saját igényeik szerint át tudják alakítani a lakásukat. 1953-ban kaptam egy kormánymegbízást olcsóbérû lakások tervezésére, és szerettem volna megvalósítani ezt az elképzelésemet, de nem fogadták el. Az akkori lakásügyi miniszter, Golda Meir ellátogatott az építkezésre, rámutatott egy helyre, és megkérdezte, miért nincs ott ablak? A vállalkozó, a miniszter javaslata szerint, minden emeleten azonnal ablakot vágatott. Kellemetlen meglepetésként ért, hogy a miniszter kívánságát, aki nem fog a házban lakni, azonnal teljesítik, de a lakók véleményére senki sem kíváncsi. Amikor 1956-ban részt vettem Dubrovnikban a Le Corbusier által alapított CIAM (Congrès international d'architecture modern) tizedik kongresszusán, azt hittem, hogy olyan gondolattal állok elõ, ami minden építész számára magától értetõdõ, de meglepõ módon a résztvevõk úgy fogadták, mint valami új dolgot. Mivel Izraelben nem volt lehetõségem elképzeléseim megvalósítására és a megkezdett kísérleteim folytatására, Franciaországba költöztem. Döntésemben szerepet játszott az is, hogy mindazok, akiknek véleménye fontos volt számomra, mint Richard Fuller, Konrad Wachsmann és Le Corbusier, bátorítottak.

Cs.J.: Meglepõ, hogy Le Corbusier is támogatta, hiszen az ö építészeti elvei egészen mások voltak, azt is mondhatnánk teljesen ellentétesek.

Y.F.: Le Corbusier azt mondta az elméletemmel kapcsolatban: „Én másképpen gondolom, de magának meg kell csinálnia.” Tisztában volt a szerepével, tudta, hogy a fiatal építészek számára döntõ jelentõségû a véleménye, és valószínûleg azt sem felejtette el, hogy amikor fiatal volt, õ is hasonlóképpen gondolkodott. Ha megnézzük egy korai tervét, az 1914-ben készített Dom-ino-t, ami tulajdonképpen csak egy váz volt, kiderül, hogy õt is foglalkoztatta annak a kérdése, hogy a lakók miként alakíthatják át otthonaikat.

Cs.J.: Jónak bizonyult a döntése, hogy Franciaországba jött? Sikerült a gyakorlatban is megvalósítania elképzeléseit ?

Y.F.: Igen. Angers-ban egy gimnáziumot kellett tervezni. A tanárok, a diákok és a szülök, munkacsoportokat alakítva csinálták meg egy-egy épületrész sematikus tervét. Ehhez tõlem csak olyan formában kaptak segítséget, hogy készítettem egy kis füzetet, amiben az építészet alapvetõ fogalmait, a képregényhez hasonlóan, kísérõszöveggel ellátott rajzokkal magyaráztam el, de az összejöveteleiken soha nem voltam jelen, mert még véletlenül sem akartam befolyásolni õket. Az õ elképzeléseik alapján kezdtem dolgozni. Olyan az épületegyüttes struktúrája, mintha egy falu vagy kisváros lenne, nem egyenes, rideg folyosókon kell végigmenni, hogy az osztályokba jussunk, hanem a különbözõ „városrészekhez” egymást keresztezõ, belsõ udvarokba, üveggel fedett patiokba torkolló utcák vezetnek. A gimnázium 1980-ban épült meg, és az azóta eltelt húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy ebben a gimnáziumban az országos átlaghoz képest sokkal kevesebb a verekedés. Az osztályoknak és különbözõ diákcsoportoknak állandó találkozóhelyükké válik egy-egy utcasarok vagy tér, kialakítják a maguk „lakónegyedét”, és azt sajátjuknak érzik. Számomra azért is van nagy jelentõsége ennek a munkának, mert ezzel bebizonyosodott, hogy az az elméletem, miszerint a „használók” nemcsak egy lakásnak, de egy bonyolult épületegyüttesnek a tervezésében is képesek részt venni, nem utópia. Hasonló módon, a dolgozók közremûködésével készült el a Dubonnet-Cinzano cég irodaház-terve Ivry-ben is.

Cs.J.: A Ville spatiale vagy a La Manche-csatorna fölé tervezett Ville-pont (Hídváros) sem utópia? Azok is megvalósíthatók lennének?

Y.F.: Igen. A térbeli szerkezetek technikai kivitelezése minden gond nélkül megoldható. A nehézség csak abban áll, hogy meg kell teremteni hozzá a pénzügyi feltételeket. Olyan emberre lenne szükség , aki meg tudja gyõzni az üzletembereket, hogy érdemes ebbe fektetni a pénzüket. Én erre nem vagyok alkalmas, és nem is kívánok ezzel foglalkozni. A Ville Spatiale olyannyira megvalósítható lett volna, hogy néhány évvel ezelõtt, amikor Vancouverben sétáltam az utcán, meglepve fedeztem fel egy épülettömböt, amire azt mondhatnám, hogy ezt én csináltam: pontosan ugyanannak az elvnek alapján, ugyanolyan típusú szerkezetben épült. 1970-ben az osakai világkiállításra Kenzo Tange készített egy olyan épületet, ahol a tartóoszlopok között száz méter volt a távolság, és emberek sétáltak a szerkezetben. Tange az újságíróknak azt nyilatkozta, hogy az én elméletem alapján dolgozott. Tehát ez is azt bizonyítja, hogy megvalósítható utópiáról van szó.

Cs.J.: És mi a helyzet a Ville-continent (Kontinens-város) esetében, ahol nem szorosan vett építészeti problémákat vetett fel?

Y.F.: Az elképzelésem az volt, hogy kontinensünk olyan rendszerben mûködjék, mint egy nagyváros. Tervemben, amelynek eredetijét a Pompidou Központban õrzik, Európa százhúsz városát jelöltem be, ezeket vasútvonalakkal kötöttem össze. A százhúsz vasúti csomópont ugyanazt a funkciót tölti be, mint a nagyvárosok metróállomásai, csak a távolságok nagyobbak. A hatvanas évek elején az angolok kicsit gúnyosan Friedman's Europe-nak nevezték a tervemet, de most már komolyan veszik, mert ma már ez történik. Németországban a Intercity-rendszerrel, Franciaországban a TGV-vel kezd valóság lenni, hogy nem egy-egy város nõ óriásivá, hanem hálószerûen helyezkednek el a középvárosok. És ami még fontos tanulsága ennek a példának, az az, hogy a változásokat mindig az emberek provokálják, nem a politika, és nem az állam.

Cs.J.: Jelenleg milyen terveken dolgozik ?

Y.F.: A jövõ század, a huszonegyedik század múzeumán gondolkodom. Most fog megjelenni a Le Carré Bleu címû építészeti folyóiratban egy errõl szóló tanulmányom. Õszintén bevallom, provokációnak szánom. A koromnál fogva arra már nem számíthatok, hogy meg is tudom valósítani, de amit még tudok, az a provokálás. A hagyományos múzeumok a múlt és a jelen dokumentumait, tárgyait õrzik, én olyat szeretnék létrehozni, amibe a jövõ tárgyai kerülnének. De hogyan lehet csinálni egy olyan múzeumot, aminek még nincs, nem létezik a tartalma? A javaslatom az, hogy a Szajna fölött, az egyik part és az Ile des Cignes között épüljön meg egy többszintes „hídváros”, amely száz éven át folyamatosan változni, bõvülni fog. Az élõ városnak egy-egy része, egy-egy darabja, például postaláda, telefonfülke, pad, szemétláda, egy üzlet kirakata, egy újságosbódé vagy éppen egy egész üzlet kerülne oda, egy mindenkori bizottság véleménye alapján kiválasztva. Lépésrõl lépésre kialakulna egy múzeum-város, amit kezdettõl használni is lehetne. A múzeum katalógusa persze csak száz év múlva készülhetne el.