<

Hannes Böhringer

Mindenki érez

Warhol és a Dollar Paintings*

Mûvészek és más híres emberek körül legendák keringenek. Ha nem is igazak, többnyire jó kitalációk és mitológikus modorban egy szikrányi igazságot rejtenek. Legendák teremnek és burjánzanak; egyre több díszt kapnak. Így annak a legendának is van egy rövidebb és egy bõvebb változata, hogy Andy Warhol miként jutott a Dollar Paintings gondolatára. A rövidebb állítólag magától Warholtól ered: „Egy barátnõm feltette nekem a kellõ kérdést: Tehát mit szeretsz Te a legjobban? Így kezdtem el pénzt rajzolni."1 A hosszabb változatot Victor Bockris hagyományozta2 ránk: Az év végén Andy megint ott volt, ahol kezdte. Egy idegösszeomlásból kikerülve (come out) attól tartott, hogy a következõbe esik. Miután december elején megnézte Claes Oldenburg The Store címû Lower-East-Side-i kiállítását, kedvenc motívumainak- fehérnemûk, jégkrémek és torták- harsányan megfestett puha szobrait, annyire fel volt dúlva attól, hogy nem õ jutott ezekre a gondolatokra, Ted Carey-nek, az aszisztensének azt mondta: túl rossz a kedve ahhoz, hogy enni menjen. Késõbb, az est folyamán Carey benézett hozzá Muriel Latow forma-tervezõnõvel együtt, aki eredménytelenül fáradozott azon, hogy saját galériáját mûködtesse. Andy rendszerint felélénkült Muriel erõs személyiségének közelségében, de ezen az estén mindketten azt láthatták, hogy pánikba esett.

Ted Carey szerint Andy azt mondta: a képregényekrõl lekéstem. Valami mást kell csinálnom, aminek lendülete van, valami mást, mint amit Lichtenstein és Rosenquist, valami nagyon személyeset, ami nem úgy néz ki, mintha pont úgy dolgoznék, mint õk. Nem tudom, mit tegyek! Muriel, neked csodálatos gondolataid vannak. Nem tudnál közülük egyet nekem adni?- Igen, tud, felelte Muriel, de ez Andynak pénzbe fog kerülni. - Mennyi, kérdezte õ.- Ötven dollár, felelte. Andy azonnal kitöltött neki egy csekket és azt mondta: rendben. Adj nekem egy kitûnõ gondolatot!

Mi a legkedvesebb számodra a világon?- kérdezte Muriel.- Nem tudom. Hogy mit szeretek a legjobban a világon?- A pénzt, válaszolta neki. A pénzrõl kellene képeket festened. Ember, bökött elõre Andy, ez tényleg õrült jó ötlet. - A beállott csendben Muriel kifejtette: valami olyat kellene festened, amit mindenki nap mint nap lát, amit mindenki felismer...mint amilyen egy leveskonzerv. - Elõször mosolyodott el Andy ezen az estén. Késõbb Robert Heide-nek elmondta: A Mama nagyon gyakran nyitott ebédre Campell-dobozos paradicsomlevest. Ez volt minden, amit megengedhettünk magunknak. Ma is nagyon szeretem."

A legenda elsõ változatából kimarad a mûvész kérdése: Semmi sem jut eszembe. Mit tegyek? Nem találok egy pontot, ahonnan elindulhatnék. - A barátnõ ellenkérdéssel felel: Mit szeretsz a legjobban? Ne csinálj semmi különöset, rajzold azt, ami számodra a legkedvesebb! - Warhol felel, de a válasz elmarad: Hogy mit bírok a legjobban? A pénzt! -
A második változat kifesti azt, amit az elsõ kihagy: a mûvész kétségbeesését, a fenyegetõ idegösszeroppanást, a rivális kiállítás-megnyitója utáni helyzetet.

Warhol egy galériásnõt kérdez, aki maga is pénzre szorul. A nõ gondolatokat árul. Warhol olcsón vásárol tõle. A gondolat maga is pénz. Warholnak nem pusztán csak egy gondolatot kell megvennie, a kérdést sem képes megválaszolni: Mit szeretsz a legjobban a világon? A barátnõ helyette válaszol. És neki van egy második, kiegészítõ ötlete: olyasvalamit festeni, amit mindenki nap mint nap lát, ami olyan mint egy leveskonzerv doboza. Õ az inspirátora a Dollar Paintings és a Campell Printings címû munkáinak.

A legenda halmozza azt, hogy a mûvész nem az a zseni, aki magától rátalál az ötletre. Meg kell vennie. Az ingeniuma, a tehetsége mûködésképtelennek látszik. Az invenciógépezet, a Whirlpool, melyben gondolatokra halászik, a baráti köre, késõbb a Factory- ami nem ritka formatervezõk, építészek és szórakoztatók között.

A gondolatokban, ötletekben nincs semmi különös, valami olyan, amit mindenki nap mint nap lát: valami, amit mindenki ismer, de figyelmesen nem néz meg, hacsak nem gyanakszik hamisításra; szinte semmi, de mégis értékes. Warhol ezt szereti: pénz. Éppen mert semmi különös, lehet vele minden különös dolgot elérni. A pénz a nothing special, amely tartalmazza a vétel és eladás, a csere lehetõségét.

Mindenek elõtt azonban Warhol válasza sokkoló. A kérdésre, hogy mi a legkedvesebb a számára, nem feleli: az Anyám, a barátom, vagy egy baba, amivel egykor elaludtam. Semmi szentimentalitás, pénz; nyoma sincs iróniának, merõ megerõsítés. A másik csapás: Warholnak nem a mûvészete mint olyan számára kell a jó ötlet, hanem csakis ahhoz, hogy kiszúrjon riválisaival a New Yorki mûvészeti szcénában.

A számító magatartás illik a pénz szeretetéhez. A saját munkájának tartalmával szembeni közömbösség, az indifferencia mint saját munkájának tartalma egy további vetületrõl árulkodik: egy mûködõ mûipar melankóliájáról, mely mindegyre kénytelen új ötleteket, stílusokat, divatokat és sztárokat termelni, fogyasztani és maga mögött hagyni- az unalmat folytonos változás révén. A mûvészi tehetség arra használatos, hogy elterelje a társadalom figyelmét önnön unalmáról, hogy szórakoztasson és egyúttal a mûvészetrõl és annak végsõ tudomisénmijérõl3 folyó- izgató, felizgató és egyben veszélytelen- csevelye révén mindegyre megújítsa.

A mûipar melankóliája (acedia), a más mûvészeken való felülkerekedés becsvágya (ambitio) és a pénz szeretete a keresztény bûnlajstromra utal. A régi keresztények számára a bûnök démoni kísértések voltak. Démonok suttognak a fülünkbe és beetetik képzeletünket azzal, hogy milyen szép is volna gazdagnak és híresnek lenni, és eltûnni arról a szomorú helyrõl, ahol éppen vagyunk. A szerzetesek a démonok elleni küzdelem harcosainak tekintették magukat. Fegyverük az ima és a képzelet fékentartása, az elszabaduló képzelõerõ feletti ellenõrzés volt. Így küzdöttek korábban már a filozófusok is a szenvedélyek ellen. A szenvedély ugyanis veszélyezteti a filozófus ama célját, hogy szabad, önmagával elégedett és elengedett legyen. A szenvedély azonban, a vágy vagy félelem miatt, függõséget jelent.

Erõs elképzelések hatására, melyek eluralkodnak az értelmen, a szenvedélyek fellángolnak- gondolták a régi filozófusok. A filozófia ezért a szenvedélyektõl való megszabadulást, de legalábbis mérséklésüket jelentette. Ez a szenvedélyekre vetett gyógyászati-filozófiai tekintet váltotta fel az antik tragédiák szemléletét, melyben az ember kiszolgáltatott az isteneknek, és szenvedélye- szerencséjére vagy szerencsétlenségére váló- isteni rendelés. A keresztény szerzetesek pedig a szenvedély filozófiai fogalmát és a bûnt, a megszokássá vált szenvedélyt összekötötték az Isten akaratától való függés religiózus tudatával. Így küzdöttek a démonokkal szemben, de nem akarták megnyerni a küzdelmet: azért, hogy Isten mentse meg õket a vereségtõl. Ugyanis nem akartak a gõg, minden bûnök legveszélyesebbikének áldozatául esni.

A szenvedélyt (passio, affectus) az ész határozza meg: a szenvedélyek alapjául racionális, jóllehet hamis ítélet szolgál. Például a bírvágy esetében az arany vagy a gazdagság feltétlenül törekvésre érdemes javak. Az újkor kezdetével csökken az ész erejébe, a belátásba mint a káros szenvedélyektõl való megszabadulásba vetett bizalom. Az észnek elméssé kell válnia, a szenvedélyeket kell igénybe vennie ahhoz, hogy küzdeni tudjon ellenük. A elmésség a szenvedélyek egymás elleni kijátszásában áll, hogy uralkodjék felettük. A felfedezéstõl való félelmet mindig is a titkos bûnök elleni hatékony gátlásnak tekintették. A szenvedélyeknek kölcsönösen meg kell szüntetniük káros hatásaikat, ám energiájukat a közjónak kell átadniuk. Igy képes az egyes ember bírvágya arra, hogy az általános jólétet növelje: „private vices- public benefit" (Mandeville).

Az ész érezte határait és minden erejét össze kellett szednie, elmésséggé kellett fokoznia, hogy a szenvedélyeket képes legyen fortéllyal félig-meddig megfékezni. Az elmésség az ész utolsó gyõzelme. Csillogásában már a gyengeség sejtelme rejlik, annak érzése, hogy a fortélyra és a rábeszélésre van ráutalva. Az elmésség átalakul érzéssé. A kiélezett pont folyékonnyá kezd válni, folt és vonal lesz. Az ész és az elmésség évszázadára az érzés százada, a tizennyolcadik következik. Ez szemére veti az elõzõnek, hogy arrogáns és arisztokratikus volt: az elmésség képzett közönséget feltételez. Az érzés mindenkit megszólít. Mindenki érez. Az érzés senkit sem rekeszt ki.

A modern képzõmûvészet érvényre jutott, de a filmtõl és a popzenétõl eltérõen sosem vált populárissá. „Bennünket nem hordoz nép", írja Klee. A modern mûvészet megmaradt a képzettek és mindazok számára, akik közéjük akarnak tartozni. Nagy kivétel a pop art: a képzõmûvészetnek az absztrakció magaslataiba való felemelkedése után ez a populáris belemerülés a lapályokba, a hétköznapi kultúra szépségeibe.

Az érzés fogalmának 18. századi felbukkanása többet jelez a filozófiai racionalizmusnak szenzualizmussal és empirizmussal való felváltásánál. Egy új, addig ismeretlen szó, az érzés forradalmasítja az ember önértelmezését, veszi át az uralmat és teszi az észt rabszolgájává (Hume). Ahogy a mûvészet és a történelem, úgy az érzés is felszabadít a fölérendelt egész kényszere alól. Korábban a történelem történelmek sokasága volt, a mûvészet a szépmûvészetek sokasága és az érzés affektusok többes száma. Miként a történelem mostantól minden történelmet átfog, úgy az érzés is minden egyes érzést. Egy új filozófiai diszciplina jön létre: az esztétika. A filozófia helyt ad a mûvészet saját megismerésmódjának, egy érzéki megismerésnek. A cartesiánus „gondolkodom" helyét átveszi az „érzek, tehát vagyok" (Herder). Az elmésség és esprit helyébe a szentiment, az érzület és az érzés kerül. Az ész érzésbõl keletkezik.

Az érzéseket megintcsak nem pusztán a kívülrõl jövõ benyomások határozzák meg, hanem belsõ tényezõktõl is függenek. Az észfogalom a szubjektumnak a változó jelenségekkel és benyomásokkal szembeni függetlenségét és autonómiáját húzza alá.
Az érzés fogalma- mondja Rousseau- a szubjektum függését, külvilágra utaltságát, a világgal való összetartozását, szimpátiáját, együttérzését, részvétét hangsúlyozza. Az érzés a szubjektum fogalmából az ész alá vetettségét (subiectum) hallja ki. Az érzés szubjektív. A független ponttal, az atommal, az elmésség hegyével az érzés folyama, hullámai állnak szemben, melyek átjárnak minden individuumot, összekötik és össze-vissza forgatják õket: konfúzió. Az esztétikai ismeret egy cognitio sensitiva confusa (Baumgarten). Az elmésség megszünteti a függõséget, az érzés felújítja. Vagy megfordítva: az elmésség szuszpenziója az érzéstõl való függõséget feltételezi. A létezésnek az elmésségben könnyûvé vált súlyát a szentiment megint erõsebben érezhetõvé teszi.

A szuszpenzió szabadsága az érzésben megõrzött dependencia függvénye. Csak pillanatokig, idõ-pontokig tart a függõség szünte, szempillantásnyi a tehermentesülés, mely ahhoz kell, hogy létünk dependenciáját fel tudjuk mérni: függését a levegõtõl, a fénytõl, a Naptól, a víztõl, a tápláléktól, a védettségtõl, a neveléstõl,
a bizalomtól, a szeretettõl, az elismeréstõl, a hangulattól és nem utolsó sorban a pénztõl. Az érzés függõ létünk kifejezõdése és érzülete. Érzi létünk gyengeségeit. Az érzés reflexív. Mint függõ létünk érzése, az érzés érzékeli saját elégtelenségét. Érzi saját gyengeségét. Nincs hatalma önmaga fölött. Az érzés érzi hullámzását és szûnését, avagy túláradását egy másik, ellentétes érzéssé. Érzi függését a körülményektõl, a benyomásoktól, az idõtõl és a tértõl. A szeretet átfordul utálattá, megvetéssé, gyûlöletté, izgatottsággá vagy közömbösséggé. Még a keserûség is eloszlik és elmúlik. Megkísérlünk egy érzést megtartani, azt akarjuk, hogy megmaradjon. De mégis nyoma vész. Az érzésekre utalva szerencsésnek kell lenni.

Változandó voltában az érzés az idõjáráshoz és a pénzhez hasonló. Akartam venni egy nadrágot. Helyette azonban egy inget veszek. Látom és megtetszik. Vágyam, az érzésre építve megváltoztatta az irányt. A pénz lehetõvé teszi, hogy kivánságaink céljait kicseréljük. A folytonos csere során azonban értéktelenné tesszük õket. A célok forgási sebessége növekszik. Egyre kevésbé akarunk valaminõ határozottat, egyre inkább valami határozotlant akarunk, de olyant, amit bármikor meghatározhatunk, a váltás lehetõségét- a pénzt. A pénz valamiképpen emancipálja az érzést és vágyait a dolgoktól és személyektõl, és engedi tévelyegni. Mindenfajta javat megfertõz a kicserélhetõség vírusával. Igy lendül mozgásba és tûnik el végül minden. Semmi sem marad meg, jobban mondva: szinte semmi, a pénz, amely céljainkat futólagos kivánsággá minimalizálja. Ahogy a pénz a külsõ javakat, úgy bensõnkben egy tudomisénmi a vágyakat, célokat és értékeket cseppfolyossá és hullámzóvá teszi, változékonnyá és olcsóvá, egy bizonyos valami, ami megragadja képzeletünket, egy démon, mondták volna a régiek, egy örvény, amely az érzések áramában mozog, mindent magába szív majd újra kivet. A modern gazdaság kizsákmányolja ezt a belsõ hullámzást, az érzéseknek ezt a változékonyságát, és a belõlük kinövõ vágyakat és kivánságokat. Warhol válasza a személyes kérdésre, hogy mit szeret a legjobban, ezért több mint pusztán személyes, emberi és embertelen, pont olyan, mint mi: semmi különös. A legintenzívebb érzést tudakoló kérdésre azt a száraz feleletet adja, hogy a pénzt. A puszta bírvágynál mélyebben mutatja a pénz képe létünk változékony, ingatag jellegét, az érzésnek a pénzhez hasonló, kiszámíthatatlanul áramló, tünékeny fluxusát.

A modern mûvészet küzd az érzéssel. A konceptuálishoz fûzõdõ vonzalma miatt inkább az értelemhez, mint a szívhez igazodik. A képzõmûvészet nem tud annyira felkavaró és magával ragadó lenni, mint a zene vagy a film. A posztmodern mûvészet a teatralitásra és a retorikusságra hajlik. Néha magával tud ragadni, de érzelmek nélkül. Kevés érzéke és kifejezése van életünk gyengesége, sérülékenysége, állhatatlansága és tûnékenysége, részvétet keltõ vonásai iránt.

Egy boldogtalan mûvésznek azt a tanácsot adni, hogy fesse meg kedvenc dolgát, már magában is elmés: gyûjtsd és használd legerõsebb benyomásaidat, kutass érzéseid vortexe után. És Warhol még túl is tesz a tanácson azzal, hogy erõs képet talál érzelemgyengeségére, az összeszedettségre és összpontosításra való képtelenségére; arra, hogy a kezdõpontra jusson: a pénz, a teljességgel átmeneti képét. Nem pénzérméket fest, amelyek túl nehezek és tömörek, hanem papírpénzt. Melyet egy fuvallat is elsöpör. Nem egzotikus pénzt fest, hanem a legegyszerûbbet, a legszokványosabbat, a legelterjedtebbet, a legismertebbet és legjobbat: dollárt.

Warhol a pénzt olyan finomsággal és egyszerûséggel rajzolja meg, ami Matisse-ra emlékeztet, de a dollár-rajzot nem színezi ki, noha a színek jól kifejezik az érzéseket. Az érzelem festõi. A színekrõl való lemondás azonban felerõsíti az eltûnõ érzés kifejezését. Szinte semmi sem marad, semmi más, csak pár körvonal és straffírozás. Warhol rajza figyelmünket az egydolláros bankjegy grafikai szépségére irányítja; olyasvalamire, amit egész idõ alatt látunk és mégsem látunk, mert a pénzre ügyelünk, arra, amit a papírdarab jelent, és nem arra, amit rajta látni lehet.

Az érzés saját gyengeségét táplálja, ezért próbálja szimulációval kiegyenlíteni- a célból, hogy megbízhatóbbá, tartósabbá váljék. De minél inkább felerõsödik, annál inkább kisiklik. Az érzés finomsága átfordul: sóvárgás és hidegség, a szív szárazságának nevezték a szerzetesek az acediát. Megint a bûnökhöz jutottunk, az általános, emberi nyomorúsághoz; semmi különös: az érzés érzéketlenséggé alakul, a finomság durvasággá válik. Az érzelmek változnak, a barátok változnak, az idõ változik: pénz.

„In God we trust" áll a bankjegy túloldalán. A modern mûvészet rejtett hátoldala mindig is vallásos volt: tele okkultizmusokkal (alkémia, kabbala, teozófia). Az a bizonyos vallási valami illatosítja a pénzt is. Benne is bíznunk kell. Az értéke a bizalmunktól függ. E bizalom híján semmi. A bizalom, hangulatok, ingatag érzések alkotják konstrukcióink alapját.

Az érzés létünk függõ voltát tükrözi. A vallás, mondja Schleiermacher, nem más mint „a feltétlen függés érzése". Warhol utolsó munkái Leonardo Utolsó vacsorájának régi reprodukcióiról készült óriási lenyomatok voltak. A görög-ortodox katolicizmus, melyben Warhol felnõtt, kiélesítette figyelmét a hétköznapi élet, a popkultúra ikonjai iránt. Warhol Last Supperje reprodukciók reprodukciója, másolatok másolata. A pénz inflációs jellégéhez a hamis pénz blaszfémiája társul: csodálatos kenyérszaporítás a leveseskonzervbõl.

Visszatekintve a Dollar Paintings szekularizált vallási szimbólumnak, a kapitalista világ szent ostyájának tûnik. A nemzetközi mûvész a világtengerek tõkeáramlataiban és -forgatagaiban vitorlázik. E tekintetben sincs semmi különös Warhol mûvészetében: a pénzáram objektivációja.

A piactól és az ipartól való függés közepette a mûvészetnek mégis tudnia kell megszüntetni ezt a függést. Warhol függése eventjét a Dollar Paintings inventjévé címletezi át. Ahogy a tökéletesség és szépség, úgy a pénz is azzal fenyeget, hogy ketté hasítja a világot: szegénnyé és gazdaggá. A gazdaság világában a pénz- mint semmi különös minden különössel szemben, amit meg lehet venni- még mindig megmarad valami kitüntetettnek. Ahhoz, hogy valóban semmi különös váljék belõle, még mindig szükség van vallásra, filozófiára vagy mûvészetre.
A mûvészet szemszögébõl nézve egy bankjegy nem különbözik egy telefon csengésétõl, egy darab sajttól vagy egy kitört ablaküvegtõl. A mûvészet elmésségének ugyanis sikerül a szegénységben gazdagságot támasztania. Less is more: arte povera.

Tillmann J.A. fordítása

 

* Megjelent a szerzõ Auf der Suche nach Einfachheit. Eine Poetik (Berlin, 2000.) címû könyvében

1 Dieter Kopplin: Andy Warhols Zeichnungen nach der Photonatur. In: A. Warhol- Zeichnungen. 55.o.

2 The Life and Death of andy Warhol. 104.o.

3 A barokkban bukkan fel a „le presque rien" kifejezés: a szinte semmi, az a bizonyos valami (le je-ne-sais-quoi /tudomisénmi/): egy fogalom a megfoghatatlan felfogása érdekében. Ezt észre lehet venni és meg lehet nevezni, de a felfogás alól kivonja magát.