<

Demeter Nóra – Zoboki Gábor

Sztori-építészet

Adalékok az V. Jeruzsálemi Építészeti Szemináriumhoz
(avagy Nyuszi barátai és üzletfelei...)

Két nemzetközi jelentõségû kortárs építészeti seregszemle követte egymást június közepén: az V. Jeruzsálemi Építészeti Szeminárium és a VII. Velencei Építészeti Biennale nyitó eseménysorozata. Az ország összetett történelme- vallási, kulturális és politikai környezete- érdekes és elgondolkodtató hátteret adott a június 10 és 14-e között Izraelben megrendezett találkozónak. Sokat ígérõ volt a konferencia mottójául választott gondolat is- Reinventing Space: Beyond the Boundaries of the Twentieth Century (A tér újrafeltalálása: A huszadik század határain túl).

A jeruzsálemi építészeti szemináriumot 1992-ben rendezték meg elõször, a Ram Karmi- és Ada Karmi-Melamede tervei szerint épült izraeli Legfelsõbb Bíróság új épületének felavatása után. Ez az épület mintaadó lett az elmúlt évek izraeli építészetében, Ada Karmi-Melamed pedig szerénysége és kiemelkedõ alkotásai révén, méltán vált a késõbbi szemináriumok meghatározó és kedvelt egyéniségévé. (Ada Karmi-Melamed, aki Louis I. Kahn tanítványaként kezdte pályáját 1969 óta fõként New York-i és tel-avivi irodákban dolgozik, a Columbia Egyetem építész tanára, s mindemellett a tel-avivi modern építészet kiváló ismerõje.) A Legfelsõbb Bíróság épületét a ugyanaz a Rothschild család által támogatott Yad Hanadiv Alapítvány építette, amely 1992-vel kezdõdõen útjára indította a kétévenkénti szemináriumok sorozatát. Ez a szervezet az aktív párbeszéd és információcsere támogatására kötelezte el magát a kortárs építészet világában, s elképzelései megvalósításához igazán nagy neveket sikerült megnyernie. A meghívott vendégek között olyan építészek szerepeltek, mint Renzo Piano, Kenneth Frampton, Alvaro Siza, Arata Isozaki vagy a közelmútban elhunyt Enric Miralles. Az idei szemináriumon végig résztvevõ Beatrice Rosenberg de Rothschild, így fogalmazta meg a konferencia céljait: „a szeminárium értékes lehetõséget nyújt az építészek közösségének az elgondolkodásra, mérlegelésre, új felismerések és elméletek kifejlesztésére. Reméljük, hogy ami itt megszületik, az inspirálni fogja az építészeket arra, hogy meghaladják a múlt konvencióit." Az alapítvány minden dicséretet megérdemel egy ilyen értékes dialógus támogatásáért, különösen egy olyan szakmai közösségben, amelynek ritkán van lehetõsége arra, hogy tapasztalatcserére gyûljön össze. Ugyanakkor azonban kérdéses, hogy az ezévi szemináriumnak, amelynek vendéglistáján Daniel Libeskind, Cecil Balmond, Thom Mayne, Enrique Norten, Carme Pinos, Wolf Prix, Robert A.M. Stern, Bernard Tschumi, Ken Yeang és Charles Jenks- a mai építészet kiemelkedõ és népszerû „sztárjai"- szerepeltek, sikerült-e keresztülvinnie Beatrice de Rothschild szándékát, hogy az összejövetelt a kívánt szintre emelje.

A konferencia elnöki tisztségét Daniel Libeskind töltötte be. Õ annak a típusú építészetnek az egyik központi alakja, amely az elmélet és a felépített világ között igyekszik hidat verni. Bár megépült terveinek portfoliója viszonylag karcsú, világos, hogy az õ küldetése az, hogy három dimenzióban is megvalósítsa azokat az elméleteket, amelyeket már évtizedek óta érlel. Ennélfogva érthetõ Libeskind kísérlete a modernizmus kategóriájának újraértelmezésére, hiszen munkája a hagyományostól meglehetõsen eltérõ célkitûzésekben gyökerezik. Joggal támadva a városképeinket meghatározó semmitmondó és arányosságot nélkülözõ építmények könyörtelen terjedését, azzal érvel, hogy a minõségi építészet kulcsa a „humanisztikus és kreatív hagyomány" újraélesztése, amely révén az építészet újra visszanyerhetné fantáziateli hangját és jelenlétét. Posztmodern elõdeitõl eltérõen, azonban nem a történelembõl merít inspirációt. Az építészetet szinte szobrászati kifejezésmóddá változtatta: látszólag figyelmen kívül hagyja a nehézségi erõ és a fizika összes kartéziánus szabályát, épületei saját szerkezeti bravúrjaikra támaszkodva válnak egyedülálló objektumokká, kiemelkedve adott kontextusukból. Libeskind egy sor- mind megépült, mind „folyamatban lévõ"- tervet mutatott be példaképpen erre az új építészeti irányra. E munkái közül talán a legjelentõsebb a nemrég befejezett és megnyílt Zsidó Múzeum Berlinben, valamint a londoni Victoria és Albert Múzeum bõvítésére benyújtott tervjavaslata, amely a Spirálépület nevet viseli. Mindkét múzeum rendkívül érzékeny és komplex kérdéskörhöz kapcsolódó területet képvisel. A berlini Zsidó Múzeum az elmúlt huszadik század történelmének egyik legkényesebb témáját testesíti meg, míg a V&A, mind építészeti, mind kulturális szempontból a brit hagyományok szimbóluma. Libeskind mindkét esetben a konvencióktól eltérõ megoldást választott. A berlini Zsidó Múzeum (amely már nyitva van ugyan, de még nincs benne „kiállítás"), hét, különbözõ rámpákkal, lépcsõkkel és fasorokkal egymáshoz kapcsolódó épületbõl és udvarból áll. „Ez olyan épület, amely- Libeskind saját szavaival élve- létrehoz egy történetet." Valóban, az egyik nem derékszögû térbõl a másikba nyíló homályos látvány, a furcsa cikk-cakkos ablakok különleges tapasztalati élményben kell, hogy részesítsék a látogatót. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az épület, amelynek ennyire saját, domináns hangja van, mennyire tud hozzájárulni a múzeum elszomorító és komor témájához. Bár Libeskind elsõsorban intellektuális kiindulópontot vett fel az önkényes formák és alakok igazolására, úgy tûnik, hogy ezek a kapcsolatok teljesen függetlenek magának a holokausztnak a tematikájától.

A V&A bõvítés- amely sok vitához és párbeszédhez szolgáltatott muníciót a brit sajtóban és bulvárlapokban, amióta Libeskind 1998-ban megnyerte a pályázatot- szintén az épített környezetétõl elütõ alkotás. A V&A a brit tradíciókat, kultúrát, a „felsõ tízezret" jelképezi. A komor, barátságtalan kõhomlokzat minden értelemben ezt a szerepet erõsíti. Az új épületnél Libeskind elhagyta a tradicionális megoldásokat, szoborszerû kompozíciót illesztett a régi épületek közé a belsejében egy spirállal, amelyre felfûzte a használható tereket. Az embert lenyûgözi a- valószínûleg a múzeum legalapvetõbb funkcionális követelményeinek kontójára kibontakozó- térbeli virtuozitás. Libeskind azonban, éleselméjû intellektusával és arrogáns retorikával igazolja azon meggyõzõdését, hogy az építészeti kifejezés új nyelve felé vezetõ utat kövezi ki munkáival.

Az idei szeminárium végül is a Daniel Libeskind és barátai közötti belsõ dialógussá vált, mivel, egy-két meghívott kivételével, a legtöbb építész hozzá hasonló ideológiát és felfedezési irányt képviselt: nevezetesen a kartéziánus rendtõl való elszakadást illetve egy új, szoborszerû nyelv megteremtésére irányuló próbálkozást az építészetben. Ezen építészek legtöbbje viszonylag kevés megépült munkával rendelkezik, kutatásaik intellektuális és akadémikus berkekben, elszigetelten folynak. „Elit" megbízóik vannak, olyanok, akiket érdekelnek ezek a tervek és akik képesek szponzorálni is ezeket a némiképpen frivol felfedezéseket. A bemutatott épületek közül soknak nem is volt tervezési programja, vagy ha volt is, az teljesen elszakadt az idõtõl, a költségvetéstõl és... a valóságtól. Bár ez a kis és bizonyos értelemben belterjes építész-kör igen szûk perspektívát mutatott be az új trendekbõl és irányzatokból, néhány elõadás mégis igazán inspiráló élményt nyújtott. Cecil Balmond, egy Londonban dolgozó szerkezettervezõ mérnök betekintést engedett néhány, a legnagyobbak közé tartozó, kortárs építésszel- köztük Daniel Libeskinddel is- folytatott együttmûködésébe. Balmond sorra mutatott be olyan terveket, amelyekben kreatív és invenciózus gondolkodása nemcsak „támogatta" az építész elgondolásait, hanem valóban alapvetõ befolyást gyakorolt az épületek alakjára és formájára. A statikus mérnök hagyományos szerepével szemben- amely szerint annak az a feladata, hogy biztosítsa azt a „csontvázat", amely az építész vízióját támogatja- Balmond feltaláló, tervezõ és esztéta egyszemélyben, aki örömét leli abban hogyha formai kérdésekben párbeszédet folytathat az építészekkel. A hagyományokkal szakító formák részleteit példaképpen véve, bonyolult számítógépes modellezõprogramok segítségével szemléltette, hogy a fizika és az épületszerkezetek legtöbb hagyományos modellje másképpen is újragondolható.

A „poszt-kortárs" teoretikusok palettájáról a hagyományokat egyedül képviselõ, tudatos lázadóként meghívott Robert A. M. Stern tartotta az egyik legjobban szerkesztett és legátfogóbb elõadást. Robert Stern, olyan építészekkel együtt mint Charles Moore és Robert Venturi, az „amerikai" hagyományokhoz, gyökerekhez való visszatérés egyik legnevesebb propagálója. Jeruzsálem kétezer éves falai alatt egy ilyen kétszáz éves hagyomány talán groteszknek tûnik. A történelmi formák Stern általi tántoríthatatlan alkalmazásának stilisztikai eredményei sem- feltétlenül- rokonszenvesek. Mégis, a Jeruzsálemi Szeminárium összefüggésrendszerében Stern intellektuális kiindulópontja, kollégáinak némileg felszínes ideológiáival összehasonlítva, érdemes a figyelemre. Stern, aki építészeti praxisában elsõsorban nagyvállalati és intézményi megbízóknak dolgozik, a közelmúltban több száz épületet hozott létre egyetemektõl kezdve a Disney Corporation-tól kapott számos megbízásig. Miközben érzékelhetõ a stílusbeli változatosság, állandóan jelen van munkáiban egy bizonyos „historizáló íz". Egy egész amerikai város megtervezését és annak felépítését célzó projektje egyszerre inspiráló és zavarba ejtõ. Ami az amerikai értékek és életmódminták továbbadását illeti, Stern néhány amerikai kortársával együtt (és a Disney Corporation-tõl kapott támogatás segítségével) egy új, elõre megtervezett amerikai város modelljét hozta létre, paradox módon mintegy 50 évvel visszaforgatva az idõ kerekét. Celebration- így hívják a várost- az amerikaiság minden jegyével rendelkezik, beleértve az almáspitét is. Nosztalgia és utánzat. Stern szerint a lakók olyan büszkék rá, hogy ott lakhatnak, még tévét sem néznek...

Enrique Norten, egy fiatal mexikói építész, szintén frissítõ hatású elõadást tartott. Bár a Libeskind-féle szellemi iskola tanítványa, megõrizte közelebbi kapcsolatát a megépített világ hagyományaival. Norten, saját bevallása szerint, „szeret építeni", és épületei is jobban mutatják az anyagok és a forma iránti szenvedélyét, mint az elméletekkel és szónoklatokkal való manipulációkat. Norten munkája hidat próbál verni az elegáns, modern hagyomány és a helyi, mexikói kultúra között. Elõdeihez, például Barragan-hoz hasonlóan munkái tiszteletben tartják a helyi anyagok által szabott határokat és korlátokat, miközben magáénak vallja a nemzetközi kifejezésmód összetettségét. Talán Norten foglalta össze a legjobban saját felfedezéseinek eredményét a többi építésszel szemben: „a jó építészethez nincs szükség jó sztorira."

A jeruzsálemi konferenciát a világ bármely pontján megrendezhették volna. Az elõadó építész-világhírességek szinte kivétel nélkül „önmagukat adták"- egymással, a hallgatósággal, vagy a találkozót körülvevõ várossal való kommunikáció nélkül. Különösen kiábrándító volt az, amikor két nap múlva Velencében szinte ugyanezek a sztárok, ugyanazt a „mûsort" adták: ugyanabban az öltönyben, ugyanazokkal a „színjátéki" fordulatokkal- a velencei építészeti kiállítás Massimiliano Fuksas által megfogalmazott hívó szólamára: „Több etikát, kevesebb esztétikát".

Érdemes eltöprengeni azon, hogy milyen tanulságot kínált az ötödik Jeruzsálemi Építészeti Szeminárium. A sebesség, az új technológiák és médiumok, a kép- és a techno-kommunikáció korában világos, hogy az építészeti szakmát is „megfertõzték" ezek a jelenségek, diagnosztizálhatóak az általuk kiváltott „tünetek". Bernard Tschumi egy teljes elõadást áldozott egyetlen, a közelmúltban megvalósult terve bemutatására (a New York-i Columbia Egyetem egyik épületének egy meglehetõsen jelentéktelen bõvítése), tette pedig mindezt egy rap video formájában. Miközben Libeskind azt állítja, hogy a humanisztikus hagyományhoz való visszatérést keresi, munkája olyannyira egy önmagába szédült és szûklátókörû felfogást tükröz, hogy kétségeink vannak afelõl, hogy egyáltalán létrejöhet-e ilyen hagyomány. Valóban, úgy tûnt, hogy az építész szakma két táborra szakadt. Egy olyanra, amelyben az „ötlet" vagy sztori szükségessége fontosabb, mint a funkcionális premisszáé, és egy olyanra, amelyben a gyakorlatias illetve funkcionális célkitûzés megõrzése verseng a formai elképzelésekkel. Valószínûleg sok látogató hagyta el a szemináriumot a szoborszerû formák építészetben való új megjelenése által inspirálva, de mégis azon töprengve, hogyan lehet ezt a nyelvezetet a pragmatikus valósághoz adaptálni Jeruzsálemben, Párizsban vagy éppen Budapesten...