|
Kelényi Béla Hol vannak G. P.-nek az élõk? Mert a halottak itt vannak: velünk. Hozzánk legközelebb, és elérhetetlenül (elviselhetetlenül) távol. Valahol ott fenn vagy lesüllyedve valahová? Bennünk vagy kívülünk? Ugyanúgy, mint „akkor”, vagy mindörökre láthatatlanul? Már csak éjszaka, az álmainkban, vagy kitöltik minden nappalunk? Minden napot, amikor felébredünk? És ki az, aki az ébrenlévõk világában igazán felébredett? Ki az, aki ott szétnézni merészel? Ki látja meg a vakító napfényben a sötétség mélyére vezetõ ösvényt, ki nyitja meg a sötét ház kapuját, ki lép be oda, ahová nem vezet út, ahonnan nincs visszatérés? Ki nyitja-zárja az álmokat fényképezõ gépet, ki hívja elõ a fényképeket, és azután ki aggatja ki, a sötét ház falára fel? Ki szólítja meg a képek izzásában derengõ sötét testeket? Kicsoda nyeli, nyeldekli velük azt a mindent eltömítõ, mindenütt szitáló finom port, amely súlyos, mint az agyag? Ki látja magát is a sötétben imbolygó vértelen árnyként, és ki láthatja meg az árnyék-testben a feltámadást? |
 |