|
Ewa Kuryluk
Hitler bécsi háttere
A nácizmus olyan mozgalom, melyben az osztrák téboly forgatta a porosz szablyát. August Maria Knoll A századfordulós Bécset, akárcsak a Mediciek Firenzéjét, az európai kultúra ékkövének tartják: nosztalgiával emlegetik a várost mind írói, mûvészei, zenészei és tudósai, mind mecénásai miatt, akik közül jó néhányan a zsidó értelmiségbõl és burzsoáziából kerültek ki. Ugyanakkor túl könnyedén feledkezünk meg e kultúra másik arculatáról, az archaikus hagyományokra és XIX. századi ideológiákra épülõ protonácizmusról, melyet félmûvelt kispolgárok hoztak létre. Köztudott, hogy Hitler, a linzi osztrák abban a reményben érkezett 1907-ben Bécsbe, hogy mûvészi karriert fut be. 1913-ig lakott a városban. A Mein Kampf a bécsi idõszakról, a tanulás és a nyomor éveirõl szóló fejezettel kezdõdik. Errõl írta Hitler in Vienna, 1907-1913 címû könyvét egy amerikai újságíró, J. Sidney Jones. Az „alulról" látott, de túl felszínesen ábrázolt osztrák-magyar fõvárossal a háttérben vázolta föl a leendõ Führer, e félszeg, faragatlan és tehetségtelen, ugyanakkor eszelõsen ambíciózus fiatalember portréját. A késõbb megírandó történelmi munkáknak szerves része kell, hogy legyen a Hitler eszméit inspiráló és tápláló félvilág. Mert mind ez idáig csak két komoly munkában vizsgálták a hitlerizmus osztrák gyökereit. Mindkettõt alulértékelték, ha ugyan nem ignorálták. A régivágású történészeket talán feszélyezi az a tény, hogy ilyen komoly szerepet játszott a zavaros locsogás, a hülyeség és a bohózat egy ideológia megszületésében, amely a boltosok és iparosok, elemi iskolai tanítók és kishivatalnokok széles tömegeinek meg a társadalom söpredékének és a szellemi elit néhány képviselõjének szólt. A századfordulón jelent meg Ausztria-Magyarország fõvárosában és a monarchia más tájain a protonáci szubkultúra, melynek ismerete nélkül nem érthetõ az európai történelem e szakasza. Errõl a másik Bécsrõl ír a két kiváló osztrák kutató, Friedrich Heer történész és Wilfried Daim pszichológus. Az Adolf Hitler hite (Der Glaube des Adolf Hitler,
1968) szerzõje, Heer nem ortodox katolikus, a hatvanas években
arról ábrándozott, hogy párbeszédet
folytat a marxizmussal. Az értekezés helyenként
olyan magas hõfokú, hogy már-már az önvizsgálattal
határos. Heer leírja, hogyan hatott Hitlerre az osztrák
katolicizmus, és megmutatja, milyen mély válságba
jutott az osztrák egyház a századfordulón.
Bécsben nem csak az elit kultúra volt apokaliptikus, hanem a szubkultúra is. Míg az írók és mûvészek, filozófusok és pszichológusok a belülrõl várható veszélyekre összpontosították figyelmüket, a kispolgárság primitív szószólói kívül keresték a gonoszt: a zsidókban, a szlávokban, a bolsevikokban. Ebben az „alvilági Bécsben" nem elemezték az álmokat. Vágyképekkel és utópiákkal táplálkoztak, valóságnak vélték a lázálmok világát. Jó példa erre Scheicher 1900-ban kiadott Az 1920. év. A Landstag és a Reichsrat képviselõje, doktor Joseph Scheicher álma címû könyvecskéje. Az álom a népek olvasztótégelyeként, új Szodomaként ábrázolja Bécset. 1920-ban már a zsidók uralkodnak a városban, elõbb elterjesztették a paráznaságot és a szifiliszt, aztán megkezdték Bécs árja lakosságának kiirtását. Scheicher szövege hûen tükrözi a populista antiszemitizmust, ez volt Lueger, Schönerer vagy Guido von List specialitása. Adolf Lanz viszont sokkal abszurdabb, obszcénabb és patologikusabb rasszizmus híve volt. Daim Hitler tanítójának nevezi Der Mann, der Hitler die Ideen gab (1958) címû kiváló könyvében. Azt írja Hitler a Mein Kampfban, hogy amikor megérkezett Bécsbe, falta a liberális és nemzetközi lapokat, a Neue Freie Pressét és a Wiener Tagblattot. Megtalálta bennük az imádott nagyvárosi pompa visszfényét. De hamarosan megváltozott az ízlése. Kezdte idegesíteni a világsajtó objektív hangneme. Lecserélte hát újságait a Deutsches Volksblattra, egy kisebb és tisztább provinciális, reakciós és antiszemita lapra. Aztán, miután sokkhatást váltott ki belõle a bécsi utcákon megjelenõ haszidok egzotikus külleme, megvette „fillérekért az elsõ antiszemita brosúrákat életében". Ezt a Mein Kampfból vett idézetet Daim kiegészíti Lanz beszámolójával, akivel 1951-ben készített interjút. Lanz ekkor beszélt neki a fiatal Hitlerrõl, aki 1909-ben fölkereste õt, hogy beszerezze a Lanz kiadásában megjelenõ Ostara magazin hiányzó példányait. Daim ellenõrizte az információt: igaz volt, és arra ösztönözte, hogy hihetetlenül izgalmas kutatásokat folytasson, melyeket még August Maria Knoll kezdeményezett. A kiváló szociológus már a Bécsi Egyetemen, 1934 és 1938 között tartott elõadásain említette Lanzot, hogy így járassa le a sok hallgatót lelkesítõ hitlerista ideológiát és ráébressze õket arra, hogy a Führer tanítója csaló volt és idióta. Adolf Lanz 1874-ben született, apja elemi iskolában tanított. Amikor bejelentkezett és kitöltötte az osztrák csendõrség által elõírt ûrlapot, nemesi elõnevet adott magának és a következõ adatokat tüntette föl rajta: Georg Lancz von Liebenfels, született 1872. május 1-én Messinában, Olaszországban; apja neve: báró Johann Lancz de Liebenfels; anyja neve: Katharina, szül. Skala. Bár Lanz egyik barátja még 1955-ben is azt állította, hogy régi patrícius családból származott, melynek címerén ezüst sas látható vörös mezõben, valójában a Liebenfels nevet egyszerûen kölcsön vette a feleségétõl, aki egyáltalán nem volt arisztokrata. Az Adolf nevet Lanz Georgra vagy Jörgre cserélte (ez a György név ónémet változata), hogy kapcsolatba hozza magát a sárkányölõ szenttel. Nem sokat tudunk Lanz gyermek- és ifjúkoráról. Hitlerhez hasonlóan operarajongó és fantaszta volt. Marschner Templomosok címû operája hatására kezdett álmodozni arról, hogy lovagrendet alapít és várat vesz. Tizenkilenc éves korában belépett a cisztercita rendbe, bevonult a Heiligenkreuzba, a Bécsi Erdõben, festõi környezetben lévõ õsrégi kolostorba. 1894-ben groteszk értekezést publikált, melynek a Berthold von Treun címet adta és Fr. G., OC-ként írta alá (Frater Georg, Ordinis Cisterciensis). Témája a kolostorban kiásott sírkõ volt. Az egyik oldalán a Berthold von Treun név olvasható, a másikon egy különös állatra hágó férfi dombormûve látható. Népszerû motívum ez a középkori mûvészetben, rendszerint a sátánt eltipró Krisztus vagy egy szent ábrázolásaként interpretálják. Lanz viszont azt állította, hogy Berthold von Treunt, a nemes lovagot ábrázolja, amint leigázza a majom vagy szirén képében ábrázolt gonoszt. A Daimmal folytatott beszélgetésben Lanz elmagyarázta, hogy egy éjszaka, amikor még szerzetes volt, látomása támadt: Berthold von Treun a templomosok rendjéhez tartozott és gyõzelemre vezette a jót a sötétség erõi fölött. Az Ostara nyolcadik számában azt írja Lanz, hogy a sírkõ fölfedezésével kezdte árjozófiai tanulmányait. Ennek eredményeképpen Lanz az emberiséget két csoportra osztó, manicheista stílusú primitív rendszert hozott létre. Az egyikbe tartoztak a szõkék, akiket késõbb a nemes és felsõbbrendû fajból származó hõs ázingoknak- ez a név az ógermán istenek, az ázok nevébõl ered- és árja héroszoknak nevezett. A másik csoportba tartozták a csandalák (a csandala szó kevert fajokat jelent Indiában). A csandalákat Lanz más neveken is emlegette: majmok, makik (Äfflinge), Waninge, Schrättlinge és zsidókommuna. Theodor Czepl- leendõ „testvér" az Új Templomosok rendjében- azt állítja, hogy Lanz a sírkõ láttán föltárult igazság hatására hagyta el a kolostort. De a heiligenkreuzi latin nyelvû dokumentum, melyet az egyik helyi szerzetes fogalmazott, más okot nevez meg. Testi szerelemrõl, cinikus hazugságról és a katolikus hit elhagyásáról szól. Daim gyanúi szerint valami szerelmi kaland állhatott mögötte, ami botrányos véget ért és még inkább elmélyítette Lanz nõgyûlölõ érzelmeit. „Látomásai" kétségkívül egyre inkább ellentétbe kerültek a kolostori regulával és az elöljárók nézeteivel. Miután elhagyta Heiligenkreuzot Lanz munkához látott és kidolgozta az Új Egyház Reguláját (rövidítve: ONT). E célból elõször az arisztokratákhoz, az isteni faj legtisztábbjaihoz fordult, de csalódott bennük. Az elõkelõ, nemes családból származó embereket nem érdekelték az ötletei. Rögtön pártfogásba vették viszont az egyszerû kenyérpusztítók. 1907-re, mire Hitler Bécsbe érkezett Lanznak sikerült összegyûjteni annyi pénzt, hogy megvehesse a várat. Megvásárolta Warfensteint- festõi rom a Duna partján, egy meredek sziklán _, az omladékot megtette az Új Templomosok székhelyének és kiadta az ONT programot. 1905 körül az Ostarát is elindította. Ez az aranyhajú, égszínkék vagy acélszürke szemû, rózsaszín bõrû, hosszúkás koponyájú és keskeny arcú, ovális, fejhez simuló fülû, vékony, egyenes orrú, arányos szájú, egészséges, fehér fogú, telt orcájú, jó felépítésû, magas termetû, keskeny tenyerû és lábfejû férfiak lapja. Lanz javasolta, hogy indítsanak pályázatokat, alapítsanak díjakat és múzeumokat, melyek bemutatnák a szép ázoki faj vívmányait. Propagálta azt az elképzelést, hogy szervezzék meg a faji tisztaság telepeit (Reinzuchtkolonien). A szõke férfiak exkluzív kommunáit a degenerált városoktól jó messze képzelte el. Ezek a világos, aranyszín vér védelmét szolgálták volna. Lanz Árja kiáltványa dagályos, döcögõs írásmû, megspékelve vallási szimbolikával. A hõsies gyülekezet tagjai Krisztus tanítványai. De Jézus nem visel zsidó nevet, õk is Freyjának hívták, mint a gót püspök, Ulfila, aki ónémetre fordította az Új Testamentumot. Az Új Templomosoknak fehér habitusuk volt- ugyanolyan, mint a cisztereknek, és keresztet viseltek a mellkasukon. Lanz- Fra Jörg- volt a perjelük, és az Atya címet kapta. A vallási-katonai rend a következõ fokozatokra tagolódott: PONT (presbiter), NONT (novícius), MONT (magiszter), CONT (szerzetes) és FONT (beavatott). Minden templomos egy bizonyos várhoz tartozott (lásd Fra August ad Werfenstein példáját), az imádsághoz fölhasználták Lanz grafomán irományait. Fra Jörg „breviáriumot" állított össze szerzeteseinek, a mû legendariumból, evangeliariumból, visionariumból és hebdonariumból áll: reggeli, déli és esti imák egybegyûjtve a hét minden napjára. A Bibliát is újrafordította, mert titkos értelmû könyvnek tartotta. „Megfejtette" és arra a következtetésre jutott, hogy a kõ szó az alsóbbrendû faj képviselõjét jelöli, az angyal viszont valójában árja hérosz. Így az a mondat, hogy az angyal követ ragadott Lanznál eképp hangzik: az árja hérosz likvidálta a majmot. Lanz könyveket is kezdett írni. A katolicizmus szemben a jezsuitizmussal (Katholizismus wider Jesuitismus, 1903) címû könyvében kijelentette, hogy a jezsuiták teljesen elcsandalásodtak, vagyis a zsidók uralkodnak rajtuk. A teozoológia avagy A szodomai majmok és az Isteni Elektron tudománya (Theozoologie oder die Kunde von dem Sodoms-Äfflingen und den Götterelektron, 1904) címû opus magnumában azért keverte össze a mitológiát, a gnoszticizmust és Szent János Jelenéseit, hogy megmagyarázza az emberiség genezisét és az eredendõ bûn valódi jelentését. Lanz szerint az ember bukását a szodómia, az asszonyok és az állatok fajtalankodása okozta. Elcsábította az ördög, a démoni bestia Évát és nemzett vele korcs szörnyszülöttet, beszennyezve a vért és meggyalázva a hõs szõke férfiak faját, Isten gyermekeit. Összezagyválva a mitológia és a tudomány legalját Lanz a fény és a villamosság férfi istenségének tekintette Istent, Isteni Elektronnak nevezte és azt állította, hogy a Bukás elõtt az emberek mindenható elektromagnetikus lények voltak. A szodómia bûnébe esve az aranyhajú Ádám hitszegõ felesége kétféleképpen is ártott az õsi homo heroicusnak. Egyrészt a rossz vér gyengítette elektromos génjeit. Másrészt a majmok és más mocsári lények a sátán vezérlete alatt megerõsödtek a szõkék vérétõl és veszedelmesebbek lettek a Logosz minden leszármazottjára nézve, mint a teremtés elsõ napjaiban. Lanz rendszere a manicheizmusra emlékeztet annyiban, hogy a gonosz sötét és anyagi, animális és feminin. A kiugrott szerzetes gyûlöletet táplál a majmok és a nõk iránt, mert elcsábították. Hogy megõrizzék az eljövendõ nemzedékek tiszta vérét, kolostorba kell zárni az aranyhajú szüzeket, amíg meg nem termékenyítik õket az aranyhajú férfiak. A rasszistákra igen jellemzõ szegregációs vágy Lanz esetében a szexrõl és a nõi fiziológiáról alkotott nézetekre épül. Meg van gyõzõdve arról, hogy a nemi aktus során a férfi egyszer s mindenkorra megjelöli a nõt: a nõ vérével keveredve a férfi örökre beszennyezi spermájával. A nõi büntetõtelepeken át vezet az út vissza az aranyhajú és elektromagnetikus elveszett paradicsomba. Lanz zsidó uralom alá került intézménynek tekintette a katolikus egyházat, saját rendjét pedig Új Egyháznak tartotta, melynek története hosszabb, mint a kereszténységé. A korai keresztény templomok eredetileg Ostara, a tavasz és fény germán istennõje szentélyei voltak, alakját Lanz kapcsolatba hozta a Húsvéttal (Ostern), a keleti gótokkal (Ostrogoten) és Ausztriával (Österreich). Ezért nevezte el róla a lapját. Az Ostara Lanz Bibliája. Száz számból csak tizenötnek van más szerzõje, az összes többi az õ mûve. A húszas években Lanz újra kiadta az Ostara háború elõtti számait. Saját cikkeivel váltotta föl mások szövegeit, a mennyei istenségek és a mocsári szörnyek örök harcáról valamint a hõsies és a majom tulajdonságokról szóló szófosássá változtatta a lapot. Lanz praktikus tanácsokat adott az Ostara hasábjain és közölte azok címét, akik saját fajuk képviselõjével kívánnak házasságot kötni. Azt is követelte, hogy vezessenek be hadiállapotot, mert akkor eredményesebben harcolhatnának az alsóbbrendû fajokkal- a szocialistákkal, a bolsevikokkal, a feministákkal, a négerekkel, a mongolokkal, a zsidókkal és a lelkibetegekkel _, és változtassák meg a törvényeket. A jogot alá akarta rendelni a fajnak, származásuk alapján akart ítélkezni az emberekrõl: az árja héroszok enyhébb, az alsóbbrendû fajok szigorúbb elbírálást érdemelnek. Lanz javaslata értelmében rabszolgasággal és kasztrációval kell büntetni azokat, akik csak azért élnek, hogy a szõkéket szolgálják. Ez vezetne el a kívánatos végsõ megoldáshoz: megtisztítaná a földet a kevert fajtól. Hitler nyilván akkor látta elõször az Ostarát, amikor megjelentek a fajtudománnyal, a faj fiziognómiájával és szomatológiájával foglalkozó számai (26-30). Lanz hangsúlyozta, hogy az általános fajkeveredés miatt akkor is lehet hérosz az ember, ha nem magas szõke. Ez megoldotta azt a problémát, ami igencsak gyötörhette Hitlert, a sötéthajú seggdugaszt. A jó vér túlsúlyát tudományosan lehet bizonyítani. A 31. számban található azon kritériumok listája, melyek alapján azonosíthatók a nemes és nemtelen fajok. A szöveghez a héroszok és a makik ülepét ábrázoló vicces rajzokat mellékeltek. Az is jól látható, micsoda szakadék választja el a német arisztokrata kecses lábfejét a néger lúdtalpától. Más számokban is fekete-fehér világot ábrázolnak az illusztrációk: a fény harcol a sötétséggel, a hõs a szörnyeteggel, a férfi a nõvel. E primitív és amatõr mûvészet világosan fogalmazza meg a problémát. Az 1906. Évi 3. Szám borítóján az éjszakai égbolton tündöklõ üstökös ábrázolja az elektromos fajt. A 10. És a 13. Szám borítóján ocsmány majom vicsorog. A Teozoológia (1904) elsõ kiadásán ez a két motívum kerül szembe a borítón. Az elektromos fajt sugarak szimbolizálják, a majomfajt emberarcú, kiálló orrú, tenyeres-talpas, hosszú farkával és jelentékeny hímtagjával kitûnõ, csíkos bõrû szörnyszülött személyesíti meg. Ezt a szemita kinézetû majmot veszik célba a sugarak (a sávok a haszidok csíkos imasáljára emlékeztetnek). Az illusztrációk a kor stílusaival együtt változtak. Az absztrakt és a figuratív formák konfliktusa a szecessziós mûvészetre jellemzõ, ezt idõvel fölváltja az „expresszionista" bibliai szimbolikát imitáló ábrázolás. Az Utolsó Ítélet jeleneteiben Krisztus jobbjával üdvözli a mennyben az erényeseket, baljával pedig pokolra küldi a bûnösöket. Az Ostarában a germán lovag, jobbjában tõrrel, a hérosz klasszikus mellszobrára mutat, baljával pedig letaszítja a gusztustalan vén zsidó képmását. Lanz elméleteit nem csak saját rajzai és a munkatársak mûvei népszerûsítik. Az Ostarában ismert mûalkotásokról, például az alhambrai Királyi Terem középkori mennyezeti freskójáról készült gyatra reprodukciók és vázlatok is láthatók. A rajz lovagot ábrázol lóháton. Az ifjú hõs pajzsát három sas ékesíti, lándzsája pedig átdöf egy vadembert, aki épp kezet emelne a kisasszonyra. A lovag személyesíti meg a germán erotikát. Ha nem lép közbe a világos hajú hérosz, katasztrófa történik. Milyen katasztrófa? Ezt mutatja be Lanz kedvenc mûve, egy hitvány francia szobrász, Frémiet Az elrabolt nõ címû alkotása. Pucér hölgy a gorilla mancsaiban. Az Új Templomosok kisegítik a bajból a szõke nõket, akiket megerõszakolnak a szörnyek. A 37. Szám borítóján a hõs pajzsát horogkereszt ékesíti, a fegyverzetén még hét kisebb szvasztika látható. Az illusztrációt egy konkrét esemény kapcsán közölték: 1907 karácsonyán tûzte ki elõször Lanz a horogkeresztes zászlót werfensteini várára. Ki olvasta az Ostarát? Daim elismeri, hogy nem deríthetõ ki, milyen példányszámban jelent meg. Lanz szerint abban az idõben, amikor Hitler érdeklõdött a lap iránt, a példányszám elérte a százezret (ezt a számot adták meg az 1907 tavaszán megjelent ajándékszám borítóján). De még ha ez nem is felel meg a valóságnak, az tény, hogy nemcsak a monarchia, hanem Németország és Svájc területén is terjesztették a lapot. A bécsi értelmiség ismerte Lanzot. Die Fackel címû lapja 1913. X. 17-i számában Karl Kraus polemizált Lanz egyik cikkével (Ostara, 40, 1910), melyben a szõkék elszegényedésérõl és a barnák gazdagodásáról írt. Kraus éles nyelvérõl volt híres. Kegyetlenül kigúnyolta Klimtet és Hofmannsthalt. Lanzot viszont, bár nem értett egyet vele, nem nevette ki. Ellenkezõleg. Tudósnak, nem pedig demagógnak nevezte az Új Templomosok vezérét. Nincsenek bizonyítékok arra, hogy Lenin olvasta a Teozoológiát, osztotta Lanz nézeteit és találkozott vele Lausanne-ban- mint írja Lanz levelében egy barátjának 1934-ben. Azt sem tudjuk, hogy olvasta-e az Ostarát a fekete katonákkal folytatott kegyetlenkedésérõl és a koncentrációs táborok megszervezésérõl hírhedt angol marsall, Lord Kitchener, akit õszintén csodált Lanz. A kiadó mindenesetre azt állítja, hogy igen. Ugyanakkor volt egy illusztris tagja az Új Templomosok rendjének: August Strindberg alias August ad Werfenstein testvér. A századfordulón lenyûgözte az írót a gnoszticizmus, a miszticizmus és a manicheizmus. Miután feleségül vette az osztrák Frieda Uhlt (az õ családjáé volt a Duna menti Strudengau birtok, nem messze Werfensteintõl), Strindberg többször is ellátogatott Ausztria e tájára. Már 1896-ban megismerte Lanzot. Nyilván mély benyomást tett Strindbergre az excentrikus heiligenkreuzi szerzetes, már csak azért is, mert a werfensteini romok romantikus díszletei között került sor elsõ találkozásukra. Az egyik Új Templomos, Theodor Czepl szerint A damaszkuszi úton címû darabjában Strindberg Lanzról mintázta a szerzetesek alakjait. Lanz elküldte Strindbergnek a Teozoológiát és Die Psalmen teutsch címen kiadott zsoltárfordításait, válaszul kapott egy gyenge és hibás németséggel fogalmazott, 1906. július 10-én kelt levelet. Strindberg olyan szavakkal gratulált Lanznak, amelyek messze túllépnek az egyszerû udvariasságon: fényforrásnak nevezte az eszement irományt. Mivel ragadta meg Lanz Kraust és Strindberget? A Bécs legintelligensebb újságírójának tartott Kraustól nem volt idegen a zsidó öngyûlölet, ami gyakran válik antiszemitizmussá. Kraus ki nem állhatta az obskurantizmust, nem kevés fáradságába kerülhetett hát, hogy föllelje a „tudományosságot" Lanz szófosásában. Ezt talán azért tette, mert támogatni akarta a Lanzban rejlõ antiszemitát. August Strindberget, a megszállott dekadenst és nõgyûlölõ misztikust viszont a titok és a konspiráció, a fekete mise és az erotika, a szexus és a halál küzdelmének aurája vonzotta. Az író nem tudott jól németül, ezért nem idegesítette Lanz döcögõs stílusa. Õ maga is fantaszta volt. Tehát minden nehézség nélkül képes volt azonosulni az osztrák szerzetes abszurd teóriáival. Strindberget nyilván az is mulattatta, hogy ehhez az ezoterikus rendhez tartozik, amely vágyaikhoz illõ világot kínált az éretlen és frusztrált férfiaknak. Kraus jóindulata és Strindberg támogatása is azt mutatja, milyen veszélyes volt Lanz. Kiváló emberek is elfogadták, ez pedig arról tanúskodik, hogy nemcsak a kispolgárokra hatott. Lanz áltudományos baromságai vonzották a „modernség" tanulatlan híveit, akik belekóstoltak a természetes kiválasztódás darwini elméletébe, hallottak valamit a marxista osztályharcról, hittek a tudomány és a technika fejlõdésében. A reakciósokat elbûvölte Lanz középkori világa. Ideológiája eljutott azokhoz a katolikusokhoz, akik csalódtak a nehézkessé vált egyház tanításában. Az õ szemükben Lanz nem csak prédikátor, hanem bátor reformer is volt: felülvizsgálta az „anakronisztikus" szent könyveket, eszközöket kreált belõlük a konkrét ellenségekkel folytatott harchoz. Olvasóit és híveit az is lenyûgözte, hogy a bûn és a háború kategóriáival értelmezte a szexust. Fölajzotta õket a sátánnal szövetkezett, Ádám ellen forduló bûnös asszony, Éva õsrégi története. Ez az Éva a tiszta szûz és anya, a fény, a haza és a család szeplõtelen istennõjének teljes tagadása. Az Új Templomosok a keresztény hagyomány nyomába eredtek és a vérhez és a földhöz, ugyanahhoz a retorikához fordultak, amelyet a nacionalista mozgalmak használtak a XIX. század második felében. A fekete-fehér világkép nem Lanz privát perverziója volt. Összhangban állt a kor egyik jellegzetes tendenciájával: Lanz is vonzódott a szélsõséges nézetekhez és megoldásokhoz, melyek arra a tapasztalatra épülnek, hogy a jó és a rossz elválik egymástól, mint a fajok, a nemzetek és a nemek. Innen ered a keveredéstõl való beteges félelem: az minden rossz forrása. (Bécsi tanítója nyomán Hitler keveréknek nyilvánította Jézust, a zsidó asszony és Isten fiát.) Erre a XIX. század végére jellemzõ felosztási mániára rakódott rá az európai kultúra hagyományos dualizmusa. A Lanz formátumú demagógok Zarathustra és Platón, Mani és a gnosztikusok hulladékából dolgoztak. Újjáteremtették a Szent János Jelenéseit, a keresztes hadjáratokat és az inkvizíciót átható antagonizmust. Az antiszemitizmus és a rasszizmus náluk a máshitûek és a nõk gyûlöletével társult. A nárcizmusnak sokféle, történelmi és nemzeti, kulturális, gazdasági és vallási formái vannak. A századfordulós Bécs viszonylag toleráns politikájának köszönheti tündöklését, e türelem tette lehetõvé a zsidók emancipációját és asszimilációját. A protonácizmus reakció a monarchia kulturális és vallási sokszínûségére. A pluralizmussal harcba szálló Lanz fölhasználja a régi manicheizmusokat és messianizmusokat, emellett újakat teremt, a jó és a gonosz birodalmára osztja a földgolyót, szent háborút követel és elõkészíti a talajt a végsõ megoldáshoz, amelyet Hitler jelez elõre a Mein Kampfban és õ is valósítja meg. Az õ városa, a hitvány középszer és a gyalogjáró elme, a grafománok és a piktorok, a fantaszták és a fanatikusok rémes és giccses Traumlandja indította el a XX. századi apokalipszist. A csandala Freud, az álmok kiváló magyarázója pánikszerûen menekült Angliába. A császári palota erkélyérõl beszélt az ünneplõ tömegnek az árja hõs, Adolf Hitler, fényes jövõt ígért a III. Birodalomhoz csatolt alattvalóknak az alsóbbrendû elemektõl megtisztított planétán. A „szõke férfiak és nõk" kitörõ lelkesedéssel támogatták a mozgalmat, ami úgy söpört végig a világon, mint a leghatalmasabb erõ a történelemben, írta 1934-ben Lanz, és méltán érezte úgy, hogy õ a nemzeti szocializmus atyja. Az Anschluss után Hitler nem újította föl a kapcsolatot Lanzcal. Megtalálta viszont és megölette hû barátját, akivel megosztotta szobáját a bécsi hajléktalanok menhelyén. El akarta törölni a nyomot maga után, a tohonya, béna és beszari ember után, aki megbukott a Szépmûvészeti Akadémia vizsgáján és lecsúszott. Az ifjú Hitlert a zsidó filantrópok által alapított népkonyhák és hajléktalan menhelyek tartották életben. S miután behívták a hadseregbe, 1913-ban Németországba szökött, hogy „porosz szablyával" váltsa valóra „György testvér" lázálmát. A háború kellõs közepén, amikor irtották a majmokat, a Führer megvette Czernin gróf családjától a Mûtermi jelenetet. Ezt tartják Vermeer egyetlen önarcképének. Hitler úgy tervezte, hogy, miután életbe léptette az új rendet, visszatér a mûvészethez, megint festészettel, építészettel és zenével foglalkozik- abban a világban, amely a frissen alapozott vászonnál is tisztább. Álmaiban minden alkotó versenyre kel a Teremtõvel. Apokalipszis fenyeget, ha valamelyikük a mûvészeten kívül akarja megvalósítani ezeket az ambícióit. A „gonosz", a nagy bécsi mûvészek rémálma a mûvészet nímandja képében jött a világra. Pálfalvi Lajos fordítása |
 |