<
Korányi Tamás
Négy világ szenvedése
Passió 2000
A Helmut Rilling vezette stuttgarti Nemezközi Bach
Akadémia rendezésében ünnepi játékokra
került sor Bach halálának 250. évfordulója
tiszteletére. Rilling elmondta, hogy sokáig gondolkozott,
mi lehetne a megfelelõ ünnepi megoldás. Gondolt arra,
hogy Bach összes kantátáját elõadják,
vagy a passiókat, ám arra jutott, hogy így csak
egyoldalú marad a kapcsolat a jelen és Bach között,
újra tolmácsolják azt az üzenetet, amelyet
Bach hagyott ránk a passióval, az evangéliumokkal,
Krisztus szenvedéstörténetével kapcsolatban.
Izgalmasabb megoldásnak ígérkezett, ha azt próbálja
ez az ünnep kideríteni, hogy a mai mûvész számára
mit jelent az evangélium, s milyen a viszonya Bach üzenetéhez.
Rilling számára tehát nyilvánvalóvá
lett: négy mai zeneszerzõ evangéliumok ihlette
mûvével kell az ünneplést megvalósítani.
Kérdés maradt, hogy milyen instrukciók kíséretében
kérje fel a komponistákat. Rilling- mint a koncertek során
aztán kifejtette- Bach passió-mûveit nem tekinti
kizárólagosan templomi zenének, mint például
korábban Furtwängler. Nézete szerint Bach passióinak
értelmezése korszerûen megoldható, hiszen
mondandójuk nem korlátozott, hanem egyetemes. Ha viszont
Bach mûveinek értelmezésében is ez a nyilvánvaló
lehetõség, akkor kézenfekvõ, hogy olyan
zeneszerzõket kell felkérni, akik nemcsak mûvészi
színvonaluk folytán méltók a feladatra,
hanem különbözõ kultúrkörökbõl
származnak, vagyis nemcsak keresztény hagyományok
folytatói. Ez felel meg Bach üzenetének, a passiók
egyetemes értelmének, és az ember szenvedéstörténetének
is.
Helmuth Rilling hasonlóan nagyívû
vállalkozása volt 1995-ben a Megbékélés
rekviemje. Akkor a korábban, a második világháborúban
egymással szembenálló nemzetek fiai, utódai
írták meg közösen a gyászmisét,
amelyet Rilling vezényletével mutattak be Stuttgartban.
A mostani vállalkozást még ennyi sem szorította
keretek közé, tehát- mint Rilling mondta- a nyilvánosságot
bizonyító vállalkozásról van szó.
Így került sor egy német, egy orosz, egy dél-amerikai
és egy kínai zeneszerzõ felkérésére.
A kész mûveket augusztus végén és
szeptember elején mutatták be Stuttgartban, és
a 3SAT televízió élõ közvetítésének
jóvoltából szinte az egész világ
láthatta.
Az elsõ mû, a Lukács-passió
Wolfgang Rihm alkotása. A szerzõ 1952-ben született,
a mai német zene egyik jelentõs alakja. A karmester ezúttal
maga Rilling, a vállalkozás elindítója volt.
Rihm arra a kérdésre, hogy vallásos-e így
válaszolt: Abban az értelemben, hogy a végsõ
kérdéseket élethosszant felteszi az ember és
sohasem tudja megválaszolni, hívõ vagyok".
Mûvének alcímet is adott: Deus passus- vagyis
a szenvedõ isten. Megkérdezték azt is, hogy miért
éppen a Lukács-passiót vállalta. Válasza
az volt, hogy Lukácsé a legkevésbé
antiszemita színezetû" evangélium, a többi
evangélium antijudaista szempontjaival õ, mint német
zeneszerzõ semmit sem tudott kezdeni. Másfelõl-
s ebbe már inkább Rilling avatta be a közvetítés
nézõit- a Lukács evangéliumban érezhetõ
a leginkább az anya jelenléte, s ezt érezte Rihm
magához legközelebb állónak. Az evangélium
szövegén kívül Rihm egyebek mellett a nagypénteki
Stabat mater szövegét használta fel, amivel az amúgyis
erõteljesen jelenlévõ Mária alakját
erõsítette, s végül meglepõ módon
Paul Celan ismert versének a Tenebrae-nek megzenésítésével
fejezte be a passiót: Imádkozz, Uram, imádkozz
hozzánk, közel vagyunk". Ezzel voltaképpen a
mû az ember szenvedéstörténetének leképezõjévé
vált, Celan versének teljes szövegébõl
következõen elsõsorban a huszadik század emberérõl
szól, s egyben mementót fogalmaz meg a holocausttal kapcsolatban
is. Ezt a gondolatot egyébként Rilling is felvetette.
Kétségtelen, hogy a zenei világ
nyelvét illetõen Rihm bizonyos elfogadható kompromisszumokat
kötött. Zenéje nem olyan meredeken" avantgárd,
mint a nekem eszembe jutó Hamletgépben. Ugyanakkor
markánsam észrevehetõk az ottani megoldások
itteni adaptációi is. Nyilván nem akart Rihm a
stuttgarti énekeseknek (akik Bach énekléséhez
szoktak, elsõsorban persze a kórusra gondolok) túlságosan
nehezen megoldható kortárs-énekesei feladatokat
adni. Az egész mûvet átlengi egyfajta puritán
szellemiség, alázatosság és erõteljes
meggyõzõdöttség. Az effektek és effektszerû
hangzások az elõadás drámaiságát
hangsúlyozzák. A mû tolmácsolása,
a karmesteri munka, az énekesek profizmusa (külön ki
kell emelni Cornelia Kallisch alt énekesnõ teljesítményét)
õszinte bámulatot keltett.
A második mû, a János-passió
Szofija Gubajdulina alkotása. Óriási apparátusra
komponált mû, több, mint kétszáz zenész
illetve kórustag, négy szólóénekes,
kitûnõ karmester: Valerij Gargijev. A pétervári
Marinszkij színház zenekara és énekkara
mûködött közre itt. A ma Németországban
élõ, Hamburgban tanító Gubajdulina 1931-ben
született az akkori szovjet tatár köztársaságban.
János passióján évek óta dolgozott,
élete fõmûvének nevezi. Az egyházi
ortodox szláv nyelven megszólaló mû valóban
átütõen hatásos, ám vitathatatlan,
hogy Gubajdulinának vannak jobb mûvei. Rihm passiójának
intellektuális kifejezõdésével szemben itt
mélyen érzelmes liturgikus szellem uralkodik, a kidolgozás
valóban tökéletes, a célt pontosan megközelíti,
s bár Gubajdulina hangsúlyozza, hogy nem templomi mû,
ez pusztán abban az értelemben igaz, hogy ortodox templomban
hangszer nem szólalhat meg. Szellemében mélyen
vallásos, templomi alkotást hallottunk, a legtökéletesebb
elõadók hangján, külön említeni
kell a basszus szólót: Gennegyij Bezzubenkovot, akinek
hangja szinte valószerûtlen erõvel és tisztasággal
szólt.
Az az igazság, hogy Gubajdulinának- ennek
az ízig-vérig modern kortárs muzsikusnak- a mûve
sokkal kevésbé modern, mint azok a vokális alkotásai,
amelyekben jóval kisebbnek látszik az akarás".
Csak példaként: szintén vallásos tartalmú
mûve az Alleluia, amely szinte ezzel az egyetlen szóval
dicséri az urat, formailag mégis sokkal feszesebb, mint
a passió. Arról már nem is szólva, hogy
az Érzékelés, amely az avantgarde Tanzer-szövegre
készült, jóval meggyõzõbb hangzású,
pedig szinte megszólalnak azok a részletek a passióban,
amelyek ebbõl a szürreális környezetbõl
kerültek át, hogy ott valamiféle ájtatossággá
szelídüljenek. És ott van a Napének,
Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának szövegére, ez
a teljesen pravoszláv liturgikus hangulatot árasztó
mû, ahol azonban olyan modern hangzásokat tûz a komponista
a régi szövetbe, hogy így egyedülálló
hangzás jön létre. Természetesen most csak
Gubajdulina vokális mûvei közül idéztem
néhányat. Az õsbemutatónak Stuttgartban
viharos sikere volt.
A harmadik mû, a Márk passió,
Osvaldo Golijov alkotása. A negyvenéves zeneszerzõ
Argetinában, La Plataban született, orosz-zsidó bevándorlók
gyermekeként. Fiatalságának jórészét
Jeruzsálemben töltötte, jelenleg az Egyesült Államokban
él. A spanyol nyelven megszólaló passiót
Maria Guinand vezényelte- kitûnõen. Ez a mû
teljesen más nyelven beszél, mint az elõbbi kettõ.
A hagyományosabb zenei részletek mellett dél-amerikai
és afrikai dallamok, ritmusok kapnak helyet benne. Ez a kitûnõ
zeneszerzõ persze a legédeskésebb dallamokat is
olyan szintre emeli, hogy meggyõzõnek halljuk. Golijovot
a hit kérdése foglalkoztatja, azé a hité,
amely az emberi szörnyûségek nyomása alatt
sem törik meg, maradandó és újratermelõdõ.
Ezt a passiót lenyûgözõ látvány
is kiséri. Táncosok és mímesek, dél-amerikai
és afrikai táncokból és modern akrobatikus
elemeket tartalmazó rap-mozgásból összerótt
mozgással kísérik a zene egyes részleteit.
Mindenki mozog, mindenki játszik, minden zenész, minden
énekese stilizált keleti, afrikai vagy éppen bibliai
idõkre utaló ruhákat, jelmezeket visel. Talán
nem véletlen, hogy Golijov éppen Márk evangéliumát
zenésítette meg. Valószínûsítik,
hogy ez az evangélium nincsen, illetve nem volt befejezve, s
Jézus halála utáni megjelenését utólag
tették az evangélium végére. Golijov mindenesetre
befejezi a történetet Jézus kereszthalálával,
ezután egy zsidó kaddis, gyászima hangzik a keresztrõl
levett Jézus holtteste fölött.
A negyedik mû, a Máté passió,
Tan Dun alkotása. A negyvenhárom éves, ma az Egyesült
Államokban élõ kínai zeneszerzõ eddig
különös operáival tette ismertté a nevét.
Zenéjében ugyanakkor mindig él a kínai hagyomány,
ám ez a legmodernebb zenei nyelven szólal meg. A stuttgarti
zenei ünnepnek valószínûleg ez a nagy meglepetése.
Tan Dun elmondta, hogy az európai zenével éppen
Bach révén ismerkedett meg, s Bach Máté
passiója értette meg vele a nyugati, vagy akár
a keresztény gondolkodást. Ugyanakkor a négy komponista
közül érezhetõen Tan Dun maradt meg leginkább
eredeti kifejezésmódjánál, noha õ
is, akár a másik három zeneszerzõ, zenében
kifejezi tiszteletét Bach iránt, ahogyan mondani szokták:
átköszön a nagy példaképhez... Két
vonós hangszer- egy hegedû és egy cselló
(a nagyszerû Maya Beiser kezében)- ütõsök
és a víz meg a kõ. E két természeti
anyag zenei funkciót kap a mûben. A víz az ige õshelye,
a születés hangjait kíséri: amikor fiú
születik, hogy beteljesítse az igét, s amikor a kövek
halálhangja után bekövetkezik a feltámadás,
az újjászületés, gazdag csobogásával
zárja a mûvet. Ez a mû úgy átszellemült,
úgy képes szinte földöntúli lenni, hogy
közben tökéletesen a földön marad, egyetlen
pillanatra sem profanizálja az igét, megszólítja
a hallgató érzelmeit, anélkül, hogy téríteni
akarná. Nem elhitet, hanem meggyõz! Halál, örökkévalóság
és szenvedés teljesen mást jelent az ázsiai
ember számára... Tan Dun mûvében az idõtlen
archaikum és a modern hangnyelv közötti úton
jár. Tökéletes pontossággal vezényelte
mûvét. A születés líráját
õsi zsidó dallamokra emlékeztetõ zene kelti
életre, hogy végül eljusson a Bach magaslatain befejezõdõ
feltámadáshoz.
A négy modern passió Bach két passiójának
elõadásával került keretbe. Valóban
élõ híd" épült Bach és
a mi korunk közé. Mindegyik mû megszólaltatására
a legkisebb megalkuvást sem tûrõ, tökéletes
kivitelezés volt jellemzõ, a nagyszerû színvonal,
az egyszerûség, a természetesség, a nyitottság,
a tolerancia, a humánum, és a külön-különféle
hit, amely a hallgatóra is átsugárzott, hogy talán-talán
mégis érdemes...
|
|