|
Zaj Farkas Andrással Király Zsolt beszélget Farkas András fényfestményeinek kiállítása Tölgyfa Galéria 2000. szeptember 20--29.
K.Zs.: Milyen érzés a New York-i Albert List Center után itthon, a Tölgyfa Galériában kiállítani? F.A.: Ambivalens. Örültem a lehetõségnek és a pozitív fogadtatásnak. Ugyanakkor zavart a vélemények egyöntetûsége. Felmerült bennem, hogy talán az egész a kellemesség kategóriájába tartozik és nem a mûvészetébe... Ha egyáltalán volt a kiállításnak alapkoncepciója, az a kétértelmûség. Felállítasz egy hipotézist a látványról, majd valami ezt hirtelen felborítja. Megpróbálom egy példával illusztrálni. A Tengerparti interferencia sorozat képei elsõ ránézésre egy korallzátony mûholdfényképei. És akkor ott van a szem alakú kép, hasonló árnyalatokkal és rétegekkel, mint a sorozat többi tagja. Ez megsemmisíti az elõbbi értelmezési lehetõséget. Vagy vegyük a Zaj címû képet. Látszólag komplementer színek, de ha tovább vizsgáljuk, a zöld felületen elmosódott kék foltokat veszünk észre, a piroson meg barnákat. Összeomlott a komplementerszínek harmóniájára vonatkozó elképzelésünk. K.Zs.: Ezekkel a játékokkal a befogadó toleranciájának határait tapogatod? F.A.: Igen. És ehhez inkább a provokáció más módját választottam, mint mondjuk a Balkon címlapjának balerinája az önmagára fogott pisztollyal vagy Stuart Prisley saját vízbefulladásának levideózásával. K.Zs.: Szóval a mûvészet határainál tartunk... F.A.: Nem érdekelnek senkit a mûvészet határai.
A mûvek érdeklik a befogadót... K.Zs.: Ne haragudj, inkább arról beszélj, minek tulajdonítod a visszautasítás nélküli sikert? F.A.: Szóval térjünk vissza a „mit esznek rajta" kérdésre. Egyes mûvészettörténészek szerint vége annak a korszaknak, amit posztmodernnek tartanak. A hagyományos értelemben vett modern avantgárd csillaga pedig nem térhet vissza, legfeljebb a Földtõl gyorsan eltávolodó üstökösként. Nem fog becsapódni és kataklizmát okozni, azaz feléleszteni a halottat. Hogy egy példával tegyem érzékletessé az elõbbieket, Erdély Miklós Gyök mínusz 1 címû táblaképe nem lesz többé imaginárius. Ahogy Robert Hughes fogalmaz: „Nem hiszem, hogy még egyszer kénytelenek leszünk egy farostládát vagy egy sor téglát csodálni, vagy egy tökfej videófelvételét a Középparanoiai Egyetemrõl, amint gombostût döf magába. Miközben azt kell gondolnunk: ez korunk mûvészete; ezt tisztelni kell. Mert nem az, és nem kell!". Nos, én ezzel nem feltétlenül értek egyet. Hiszek a modern mûvészet fogalmának átértékelhetõségében, pontosabban az értékek átrendezõdésében. A modern médiumok, beleértve a még ismeretlen, nem feltétlenül elektronikus médiumokat is, maguk kínálják a technikát a megújuláshoz. Gábor Dénes elõtt ki gondolkozhatott volna hologramban. Így válhatnak a makro- és mikrokozmosz megismerésére szolgáló képalkotó eljárások képzõmûvészeti technikákká. De gondolhatunk itt mindenféle vizuális információhordozóra, ha pusztán a hagyományos értelemben vett képzõmûvészet körére korlátozzuk gondolatainkat. A mûvészet „hordozóinak" megújulása természetesen nem vonja maga után automatikusan a mûvészet fogalmának átértékelését. De talán hozzájárulhat ahhoz. K.Zs.: Furcsák ezek a megfogalmazások, hogy „hagyományos értelemben vett képzõmûvészet" meg ilyesmi. Végül is nem tudom eldönteni, hogy nem ultrakonzervatív nézeteket bújtatsz-e ezekbe a jövendölésekbe. De azt hiszem, kissé eltértél a tárgytól. Mintha arról akartál volna beszélni, hogy mit esznek a mûveiden. F.A.: Hát épp ez az. A nézõk látnak valamit, amit nem tudnak kategorizálni. Az elsõ princípium, hogy látják. Ez olyan vizuális mûvészet, ami látható. A második princípium, hogy ha visszamennek a kiválasztott kedvenc képükhöz, akkor is láthatják. Nem a látvány önmegsemmisítésének lesznek tanúi, mint számos, a képzõmûvészet körébe az idõ dimenzióját is bevonó, ma elegánsan intermediálisnak nevezett vizuális megnyilvánulási formánál ez tapasztalható. A harmadik princípium, hogy -- tisztelet a kivételnek -- a nézõk a képeket a létrejöttüknél alkalmazott technika tekintetében nem tudják kategorizálni. New Yorkban legalább negyvenszer szegezték nekem a kérdést: „How did you prepare them?". Tudták, hogy nem komputergrafikákat látnak, ahhoz túl szabálytalanok, az is nyilvánvaló volt, hogy nem Moholy-Nagy-féle fotogramok, ahhoz túl rafináltak, és az is világos volt számukra, hogy nem lehet természeti jelenségeket ábrázoló (természetes vagy tudományos) fotók torzításával vagy ne adj isten retuspisztollyal ilyen forma- és színvilágot létrehozni... K.Zs.: Alábecsülöd a komputergrafika lehetõségeit... F.A.: Kifújt. Kész. Fraktál: adj egy tizeddel magasabb indexet a kitevõbe, és akkor mi van. Hol az ember, az alkotó? Cryptogram: változtass meg egy koordinátát, betakarja a frontsík az egész látványt. Igazad van, valóban alábecsülöm. Lehet még egy-két évtizedig eljátszadozni az õsi Monte-Carlo módszeren alapuló szimulációval, ha rendezetlenséget akarsz a komputergrafikák merev rendjébe belevinni. Matematikus koromban magam is végeztem számítógépes szimulációkat még az õskorban. Így van némi tapasztalatom a számítógépes véletlenrõl. A másik, ami ellenérzést vált ki bennem a komputergrafikával szemben, hogy a munkaigényessége igen nagy, ugyanakkor túl sok avatatlan kéz próbálkozik vele. Lejáratják. Hja, hogy Dubuffet szerint a mûvészet mindenkié, sõt az anonimitás is... K.Zs.: Ebrudaljuk ki a nem avatottakat a mûvészet szentélyébõl? F.A.: Remélem ezt csak viccnek szántad. A produkálás nem egyenlõ a mûvészettel. K.Zs.: A te mûveid semmivel sem szokatlanabbak, mint egy komputerprint... F.A.: Bizonyos vagy benne? Kérj meg egy pixelõt, csináljon hasonlókat. Tudod, mit fog mondani? Ez nem digitális folyamat eredménye. Nem tudom szimulálni. Vannak mûvészek vagy mûvészetideológusok, akik a világot bitekben látják. Persze, csak felbontás kérdése az egész. De van Gogh ecsetvonásai analóg jelek, vagy talán le kell mennünk atomi szintre, és akkor digitalizálhatóvá válnak? Csak kérdezd meg errõl Heisenberget, hogy én is tekintélyelvû érveket alkalmazzak! K.Zs.: Szóval te azt tapasztaltad, hogy a nézõket a kategorizálhatatlanság ragadja magával... F.A.: Remélem igen, bár nem abban az értelemben,
ahogy te gondolod. Az átlag tárlatlátogatónak
fogalma sincs a technikai háttérrõl. De látott
már néhány ezer képet, amit mûalkotásnak
szoktak tekinteni, vagy legalábbis kiállítják.
És most lát valamit, aminek nincs kódolva a kategóriája
az agyában, nem is beszélve a kategória prototípusáról
vagy jó példáiról. Ugyanakkor rendelkezik
a kép az elsõ két princípiummal, ami megnyugtatja.
Ez egy ambivalens állapot. A nézõ nem kell sokkolva
érezze magát, ugyanakkor bizonytalan a kép genezisét
tekintve, ami egy lebegõ állapotot hoz létre benne.
Ez lehet a hatásmechanizmus. A képek, mint a kiállítás
nyitótablóján informáltam a látogatókat,
képernyõn létrehozott analóg zaj fotódokumentációi.
A többi know-how. |
|
|
|
|
