<

Kollár József

Sárgamezes Zombi

Who's afraid of yellow

Gál András kiállítása

2000. szeptember 16--október 15.

„A játékos nekifutott. A kapus, akin világossárga pulóver volt, teljesen moccanatlan maradt, és a tizenegyes végrehajtója egyenesen a keze közé lõtte a labdát." (Peter Handke) A focista félt a sárgától, pedig Goethe szerint „végsõ tisztaságában mindig a világosság természetét hordozza, és derûs, lendületes, enyhén izgató tulajdonság jellemzi".

Gál András kiállításának címe is azt sugallja, hogy minket, nem-focistákat is arra kényszeríthet egy nálunk hatalmasabb, ismeretlen erõ, hogy olykor tizenegyest rúgjunk a metafizikai mélységû kapuba, mely elõtt egy sárga mezben feszítõ, halál-nyugodt hálóõr rugózik. Zombi -- állapítja meg a Haiti varázsmágián és ezredvégi robotikán edzõdött álcsatár. Miközben a tizenegyes pontra ragasztja az indítékok diskurzusában formálódó bõrt, többször elismétli: Who's afraid of yellow, Who's afraid of yellow stb. Rendben van, ne féljünk a sárgától, de egyáltalán mért kellene tartanunk tõle? A következõkben egy-két totótippemet szeretném megosztani a befogadókkal, úgy hogy (meglehetõsen informálisan), néhány filozófiai analógiát dobok be az interpretáció terébe.

A van-t a kell-rõl leválasztó eszközt szelíden Hume-guillotinnak nevezik a filozófiatörténetben. A tényítéletekbõl (pl. Itt állok a kapussal szemben) nem vezethetõk le normatív ítéletek (pl. Itt állok, másként nem tehetek, azaz itt kell állnom a sárgamezes Zombival szemben.) Hume szavaival: „…a szokásos állítások -- valami így van, más meg nem így van -- egyszer csak hirtelen megszakadnak, és csupa ilyen kijelentést találok: ennek így kell lennie, annak meg nem szabad így lennie."

Clement Greenberg 1939-ben Az avantgárd és a giccs címû mûvében azt írja, hogy „a tartalomnak olyannyira fel kell oldódnia a formában, hogy a képzõmûvészeti és az irodalmi mûvet sem egészében, sem valamely részében ne lehessen semmi másra redukálni, csak önmagára". Rothko, Gottliebe és Newman 1943. június 7-én közzé tettek egy manifesztumot, melyben rögzítették az általuk preferált mûvészet normáit: szerintük a festészet kaland, mely ismeretlen világot tár fel és erõszakosan szemben áll a józan ésszel. Elkötelezték magukat a sík formák mellett, mert általuk lerombolható az illúzió és láthatóvá válik az igazság. Greenberg az 1960-ban megjelent Modernista festészetben kifejti, hogy a mûvészet tisztasága a minõség egyedüli mércéje, a tisztaság pedig nem más, mint öndefiníció.

Az efféle alkotásoktól tehát azért félhetnénk, mert nem a képei valaminek, hanem a tényképek logikai terét megrajzoló analitikus állításokhoz hasonló képzõdmények, tautológiák: 5+5=10, a sárga az sárga, a félelem az félelem és punktum. Az efféle alkotások univerzuma távoli hasonmása a logikai szintaxis szabályrendszerének, amely a logikai analízis révén a nyelv felszíne alatt megbúvó jelek korrekt használatát tárja elénk. Az ezoterikus technikai kérdések vizuális modelljei gyakran félelemmel töltik el a gyanútlan látogatót.

Moore a Principia Ethicában az állítja, hogy a „Mi a Jó?" kérdésre csupán az lehet válaszolni, hogy a jó az jó, vagyis szigorú értelemben definiálhatatlan. „Nézetem szerint a `jó' ugyanúgy egyszerû fogalom, ahogy a sárga is egyszerû fogalom, és ugyanúgy ahogy annak, aki eleve nem tudja, hogy mi a sárga, semmiképpen sem tudjuk megmagyarázni ezt, nem tudjuk megmagyarázni azt sem, hogy mi a jó."

A jó és a sárga olyan szimpla fogalmak, melyekbõl lapos tautológiák révén alkothatók definíciók, de az analízis során feltárt efféle építõelemek tovább már nem redukálhatók. Aggodalommal töltheti el a képnézõt tehát az is, hogy a kiállított képek tovább már nem redukálható, minimalista alkotások.

A jó az jó, a sárga az sárga típusú kijelentések tehát tautológiák, mégpedig látszólag kevésbé izgalmasak, mint pl. az agglegények nõtlenek fajtájú nyelvi zárványok.

A kiállítás eredetisége abban rejlik, hogy Gál András miközben tudatosan kapcsolódik az elõdök munkáihoz, zárójelbe is teszi õket.

Az indigók (melyek a hasonlósági reprezentáció banális eszközei), valamint az indigók formáját leképezõ sárga monokrómok azt sugallják, hogy nem a logikai szintaxis modelljei, azaz nem normatívak, hanem az indigók olyan képei, melyek egyúttal azt az illúziót keltik, hogy tautológiák. Aki tehát félnek az önnön definíciójukat (szó szerint) lapos tautológiákként létrehozó minimalistáktól, azok megnyugodhatnak.

Handke A kapus félelme tizenegyesnél címû írásának hõse azt meséli egy nõnek, hogy „egy kis ideje azon kapja magát mindig, hogy kettõnél kezdi a számolást." A regénybeli beszélgetõtárs erre egy közmondással felelt, azaz konstatálta, hogy a sárga az sárga. Gál András két indigója és két sárga monokrómja révén, olyan teret hoz létre, melyben mûvészi formát ölt a sárga az sárga, az indigó az indigó. Ha valaki megkérdezi az egyik képre mutatva, hogy mi ez, és mi a másik felé biccentünk, akkor meg lesz lepve. Ha nem tudja, hogy miféle dolog egy sárga monokróm festmény, akkor ezt abban az esetben sem fogja megérteni, ha ikerdarabjára mutatunk, vagy azt válaszoljuk: a monokróm az monokróm.

A kiállítási térben ugyanis nem az agglegények nõtlenek típusú tautológiák képi modelljei láthatók, hanem a jó az jó, a sárga az sárga elsõre még banálisabbnak tõnõ definíciói.

Gál látszólag a minimalista hõsök szerepébe bújva világossá teszi, hogy az efféle laposnak tûnõ tautológiák valójában pimasz metaforák. Ha az „5+5 az mennyi?" kérdésre azt válaszoljuk, hogy 10, akkor nem tettünk mást, mint közöltünk egy tautológiát, azaz köznapi módon jártunk el. Ha „az 5+5 az mennyi?" kérdésre azt feleljük, hogy 5+5, akkor sem hazudunk, viszont abnormálisan, metaforikusan használjuk a jeleket. Aki eddig nem volt a megoldás birtokában, az ezután sem lesz, ellenben meglepõdik válaszunk szokatlanságán. Aki tudja a megoldást, az viszont elgondolkodik azon, hogy miféle indítékok láncolta eredményezte a számára vonzó vagy taszító, de mindenképpen furcsa jelhasználatunkat.

Gál kiállítása azt sugallja, hogy a tautológiák egy része metafora, azaz nem kell félni sárgához hasonló redukálhatatlan jelektõl, hanem meg kell fejteni õket. A befogadó intellektuális feladata, hogy aktívan részt vegyen, „a sárga az sárga", „az indigó az indigó", valamint a rejtett szemantika és a látszólag csupán szintaktikai alapon nyugvó gáli kvázi-minimalizmus metaforái által megnyitott univerzum létrehozásában. Nem kell reszketni a sárga mezbe bújt Zombitól, hiszen „a kapusnak körülbelül annyi esélye van, mintha szalmaszállal próbálna kinyitni egy ajtót".