|
Francisca van Vloten Kegyetlenül szép örökség* Góth Sárika, egy magyar-holland mûvészcsalád sarja Marie Tak van Poortvliet Múzeum, Domburg 2000. július--november
A hollandiai fürdõhely múzeuma egy olyan kiállításnak ad otthont, mely az osztrák-magyar származású Góth mûvészcsalád munkásságát mutatja be. Mind a kiállítás, mind a hozzá tartozó kiadvány Kassák Lajos egy verssora nyomán viseli címét, s nagy sikert arat Hollandiában. A holland állampolgárságúvá lett, de gyökereiket soha elfelejteni nem tudó mûvészcsalád iránt élénk az érdeklõdés. Az Erdélybõl származó Góth Móric (1873-1944) és a csehországi Ada Löwith (1877-1950) Hollósy Simon müncheni festõiskolájában ismerkedtek meg. Hollósyval Nagybányára, Vajdahunyadra és Técsõre utaztak. 1899-ben Bécsben telepedtek le, itt született meg leányuk, Sárika (1900-1992). Góthék élettörténete több mint egy évszázadon ível ál. Góth híres példaképétõl, Mednyánszkytól vezet a tizenkilencedik század nyolcvanas éveitõl Münchenen és Nagybányán át Bécsbe és Párizsba, Budapesten és Szolnokon átsuhanva Firenzéig és New Yorkig is elér, érinti Bretagne-t, Belgiumot és Hollandiát, aztán megállapodik Domburgban, hogy azután -- az olyan elágazásokat mint Dél-Franciaország, Olaszország, Lengyelország és Románia ne is említsük -- mágneses teret alkosson Magyarország és Hollandia között, majd végül Amszterdamban és Veerében fejezõdjék be, a huszadik század kilencvenes éveiben. Góth Sárika utolsó tárlatára 1990-ben került sor a hollandiai Barneveldben, ahol apja és saját mûveit állította ki.
A Domburgi Kiállítások Az elsõ világháború kitörésekor
Góthék a De Panne nevû belgiumi fürdõhelyen
nyaraltak éppen. Hollandiában kerestek biztos menedéket,
s a zeelandi fürdõvároskában, Domburgban kötöttek
ki. Itt Jan Toorop (1858-1928), a sokoldalú mûvész
köré mûvésztelep szervezõdött.
Nemcsak festõk, hanem írók, költõk,
A kiállításokon részt vevõ festõkre sokféle stílus volt jellemzõ. Megtalálható volt itt a naturalizmuson kívül az impresszionizmus, a luminizmus, a kubizmus és az expresszionizmus is. Az 1911-es és 1912-es kiállítások újító jellegûek voltak az ott kiállító Jan Toorop és Piet Mondriaan (1872-944) részvétele folytán is. Közvetlenül követték õket az olyan festõnõk, mint Toorop leánya, Charley (1891-1955) és Jacoba van Heemskerck (1876-1923), aki a berlini expresszionista csoporttal, a Der Sturmmal való kapcsolatai révén szerez majd nevet magának. Az elsõ, fényben fürdõ évek után Domburgban nyugodtabb mederbe terelõdött a mûvészet, s valójában visszatükrözõdése lett mindannak, ami máshol Európában történt. Kivételt képeznek az utolsó, 1921-es kiállítások, amelyeken számos, a korszellem által meghatározott grafikát -- sok flamand expresszionista mûvet és fametszetet -- mutattak be. Mind Móric, mind Ada részt vettek a Domburgi Kiállításokon; Móric öt, Ada két, Sárika egyetlen alkalommal, 1919-ben.
Fejlõdés Góthék az elsõ domburgi naplementét 1914 augusztusában a Fürdõpavilon magasságából nézték végig, mégpedig egy olyan férfiú mellett, aki családjával néhány éve rendszeresen látogatta a fürdõhelyet: a holland íróról, Arthur van Schendelrõl (1874-1946) van szó. Hamarosan összebarátkoztak: Van Schendelék Sárika pótszülei lettek. Móric Domburgban egy bizonyos idõ elteltével ismét ceruzát és ecsetet ragadott, mialatt Ada és Sárika elsõsorban azzal foglalkoztak, hogy fadobozokon és írómappákon magyar motívumokat ábrázoltak, melyeket azután egy domburgi üzletben árultak. Sárika kezdetben írónõ szeretett volna lenni. Arthur van Schendelnek köszönhetõen holland nyelvtudása rövid idõ alatt igen magas színvonalat ért el, mégis éppen az író volt az, aki Móriccal és Tooroppal egyetértésben meggyõzte, hogy a festészet az õ igazi útja. Toorop a vonal és a szín fontosságára hívta fel a figyelmét, s mindenekelõtt a fantáziáéra. A fiatal Sári számára az iparmûvészeti pálya tûnt a legmegfelelõbbnek. Az ezen a területen eltöltött néhány tanulóév
után Sárika 1918-ban végleg a szabad festészet
mellett döntött. Beiratkozott a Hágai Képzõmûvészeti
Akadémiára. Késõbbi éveiben gyakran
idézte Cézanne mondását, aki szerint az
egyetlen hely, ahol tanulni lehet valamit, a múzeum. Az 1921-22-es
év telén Sárika szüleivel együtt beutazta
a Kárpátokat, hóna alatt természetesen vázlatfüzettel.
Ezt követõen 1923-ban Hans Hofmannál tanult Münchenben,
1924-ben pedig André Lhote-nál Párizsban. Mindezek
fontos fázisai voltak fejlõdésének. Az elõbbitõl
megtanulta, hogy a jó festmény tárgyának
ritmusát adja vissza, az utóbbitól pedig azt, hogy
a mû tárgyát alá kell rendelni Portrék és csendéletek A londoni tartózkodása alatt készített gyermekportréi élénk érdeklõdést váltottak ki az amszterdami Stedelijk Múzeum 1925-ös kiállításán, s egy sor olyan megrendeléshez vezettek, melyek megalapozták Sárika hírnevét. Ha elsõ gyermekportréi még Toorop mûveire emlékeztettek, Önarckép macskával címû olajképe 1934-bõl már egyértelmûen önálló stílusról árulkodik. A ceruzarajzokról Sárika a pasztellre tért át; lassanként egyre több színt vitt fel portréira. Az 1934-bõl való önarckép, melyet a visszafogott színek és az egyszerûbb struktúra keresése tesz olyan széppé, elõfutára volt az ötvenes években festett portréknak, amelyeken Sárika a „szabad" festés módszerére tért át. Az 1953-ból származó Önarckép Sárikát egy átmeneti korszakban láttatja: az akadémiai tanulmányok és az élettörténeti háttér „kényszerítõ elemei" át kellett hogy adják helyüket a „szabad ötleteknek". Õ maga is azon a véleményen volt, hogy csupán nyolcvanéves kora körül sikerült eltávolodnia mindattól, amit hivatalos keretek között tanult. A húszas évek végétõl Sárika csendéletek festésével is foglalkozni kezdett. „Csodálatos dolog festeni", mondta õ maga errõl, „mert a világ -- az élet -- tele van szépséggel, a mindennapok legegyszerûbb dolgaiban is ott van: a kenyérben, amit eszünk, a konyhában heverõ tojásokban, a körtékben és az almákban az asztalon." Góth Móric 1944-ben halt meg Amszterdamban, felesége 1950-ben, a zeelandi Veere városában. Ettõl az évtõl kezdve Sárika a teleket Amszterdamban, a nyarakat Veerében töltötte. Hogy a szabad munkához való átmenetet megkönnyítse, régiség-boltot nyitott veerei házában; édesapja mûvei -- anyja ugyanis házasságkötése után gyakorlatilag felhagyott a festéssel -- állandó helyet kaptak az üzletben.
Kísérletek Az ötvenes évek végétõl Sárika monotípiákkal, nyomatokkal és kollázsokkal kezdett kísérletezni. A technikák vegyítése olyan mûveket eredményezett, amelyek egyfelõl középkori freskókra és miniatúrákra emlékeztettek, másfelõl a kubizmusra jellemzõ absztrakt kifejezésmódokra. Ha kezdetben Sárikára olyan festõk hatottak, mint Holbein, Dürer és Botticelli, késõbb a hangsúly mindinkább Klee, Miró és Schwitters irányába tolódott el. Cézanne-t mindig is csodálta. Színhasználata felszabadultabb lett, kompozíciói merészebbek, absztraktabbak és ritmikusabbak. Mindez árnyaltabb stílust eredményezett; önálló stílust, mely a tapasztalatok harmonikus feldolgozásában nyert kifejezést, és amely extenzivitásban gazdagabb lett azáltal, hogy a mûvésznõ képes volt az újrakezdésre, s mélyebb is a mind nagyobb mértékû befelé fordulás követ-kezményeképpen. Munkáiban gyakorta feltalálhatóak a magyar népmûvészet nyomai, akárcsak külön-leges grafikai és kolorista tehetsége. 1985-ben Sárika egy olyan monotípia- és kollázs- sorozatot mutatott be, amelyben az absztrakció volt a meg-határozó elem. A magyar mellett természetes módon német, olasz és holland hatások is felfedezhetõek a munkákban. A bécsi születésû Sárika ifjúságát részben Magyarországon, részben Nyugat-Európa legkülönbözõbb országaiban töltötte. Felnõtt korát Hollandiában érte meg, így Magyarország gazdag emlékek forrása maradt számára, olyan inspirációs forrás, amelybõl anélkül meríthetett, hogy életfeltételnek kellett volna tekintenie azt. Apja a nagyobb mûvész, de Sárika is külön helyet érdemel. Gera Judit fordítása
* |
|
|
|
|
