<

„Csillaggyökerek”

Josep Miquel Garciával beszélget Vámos Éva

Josep Miquel Garcia: Atlantába, az Olimpiára hívták meg elõször ezt a kiállítást. Az amerikaiak tulajdonképpen a barcelonai Olimpia idején fedezték fel a katalán mûvészetet, annak ellenére, hogy a New York-i Modern Mûvészeti Múzeumban láthatóak Gaudi, Miró, Salvador Dali, Juli González és Picasso mûvei. Úgy gondoltuk, hogy a kiállításon bemutatjuk, hogy például Miro és Dali, jóval párizsi útjuk elõtt, már sikeres avantgárd mûvészek voltak Barcelonában. A kultúrának, önkifejezésnek különlegesen fontos szerepe van nálunk. A Gaudit Tapies-szel összekötõ vonulat olyan mûvészek sorát jelenti, akik a katalán Modernisme-tõl kezdve a Noucentisme mozgalmán át az avantgárd irányzatokig hozzájárultak a mai kollektív identitás kialakulásához.

Amerikában négy múzeumban mutattuk be ezt az anyagot: Atlantában, azután a floridai Dali múzeumban, majd a texasi San-Antonio-ban, és végül Washingtonban. Azután mediterrán körútra vittük a kiállítást, és végül innen, Budapestrõl visszük végleg haza a mûveket, amelyeket részben barcelonai múzeumokból, részben magángyûjtõktõl, illetve
a mûvészektõl kölcsönöztünk.

V.É.: Miben különbözik a katalán avantgárd a többitõl?

J.M.G.: Természetesen hatott a katalán mûvészekre mindaz, ami Franciaországban történt, de hangsúlyozom, hogy például Joan Miró és Salvador Dali már Párizs elõtt is szürrealista stílusban dolgoztak. Talán a részletek megfigyelése, az erõs kötõdés a földhöz és a hazai tájakhoz, mindez erõteljesebb náluk, mint másoknál. A katalán tengerpart ihlette Dalit elsõ szürrealista képeire -- amelyek nagyon is valóságosak. Miró is nagyon erõs szálakkal kötõdött a földhöz. Azt vallotta, hogy minél közelebb van a gyökerekhez, annál egyetemesebb lesz mûvészete.

V.É.: Mivel magyarázza, hogy olyan különleges szerepe volt a szürrealizmusnak a festészetben, filmekben, irodalmi mûvekben?

J.M.G.: Amikor egyszer meglátogattam Dalit kastélyában, és megkérdeztem tõle, hogy mi is a szürrealizmus, azt válaszolta: „Ecoute, le surréalisme c'est moi". Így mondta, franciául és nem katalánul. De ami ebben fontos, hogy általában a szürrealizmust Bretonhoz és Franciaországhoz kötik, holott Katalóniában is vannak gyökerei. A mûvészetben régi hagyománya van az õrületnek és annak kényes kiegyensúlyozásának. Nem véletlenül szól például Foix verse is arról, hogy hogyan békíthetné ki az észt és mámort, az észt és az õrületet. Gaudi ugyan nem volt szürrealista, de mûvei igenis hatottak a szürrealistákra. Érdemes lenne tehát ilyen hatásokról is beszélnünk, hogy például Breton, Marcel Duchamp és Man Ray azért is mentek el Barcelonába, hogy lássák Gaudi mûveit.

V.É.: Sok szállal kötõdik az utóbbi évtizedek katalán mûvészete a színházhoz is -- ezt fejezi ki az itt látható Zöld maszk, Joan Ponç képe is.

J.M.G.: Igen Joan Ponç különleges alakja a háború utáni poszt-szürrealista nemzedéknek. Erõs egyéniségével, mûvészetével igyekezett kitörni a háború utáni elzártságból. Nagyon nehéz helyzetük volt akkoriban a katalán mûvészeknek. Az álmok,
a szürrealizmus segítségével, a nemzetközi mûvészeti mozgalmakhoz kötõdve igyekeztek kiszabadulni elszigeteltségükbõl. Így volt ez Tapiès-szel is. Õ a mágia és a misztérium felõl indulva kezdett kísérletezni az anyag esztétikájával. Ponç képe azért is érdekes, mert ez az erõs hideg zöld szín egyáltalán nem jellemzõ és nem kedvelt a katalánoknál -- csak ez az erõs egyéniség tudta hitelessé tenni.

Képe azt a kötõdést is mutatja, amely ugyancsak jellemzõ a század katalán mûvészetre -- igen sok szállal fonódik egymásba festészet és irodalom. Miró és Dali is készített színházi díszleteket. Filmeztek is. Bunuel Dalival közösen írta az Andalúziai kutya és az Aranykor címû filmek forgatókönyvét.

A költõ J.V. Foix köszöntötte Joan Mirót elsõ barcelonai kiállításán, és a késõbbiekben
sok közös publikációjuk volt. Foix Mirót a „csillaggyökerek szakértõjének" nevezte, és írt Miró színpadtervérõl is, amely látható volt a „Jeux d'Enfants" bemutatóján a Liceu-ban.
Miró egyébként két nagy folyóirat körül csoportosuló mûvészkörre is nagy hatást gyakorolt, a brüsszeli COBRA-ra, ahol Max Ernst-tel és Paul Klee-vel együtt jelent meg, és természetesen a barcelonai Dau al Set (Hétoldalú kocka) címû, az ottani körökben igen nevezetes folyóiratra.

V.É.: Milyen elképzelései vannak a jövõrõl?

J.M.G.: Szeretnék egy látszólagos ellentmondást feloldani: mindannyian tudjuk, hogy
a mûvészet a mában és a jövõben is csak a globális világban képzelhetõ el -- mi is azt szeretnénk, ha festõink Londontól New Yorkig mindenfelé kiállíthatnának. Mégis el kell mondanom, hogy a világban talán legismertebb mûvészünk, Gaudi, ki sem mozdult Barcelonából. Megszállottan és röghöz kötötten dolgozott. Elég érdekes kérdés ez, de
talán megteremthetõ majd az egyensúly a lokális és a jövõ globális világa között. A katalán mûvészek esetében ez fokozottan érvényes. Ugyanis most, az utolsó negyedszázadban szabadultak csak fel igazán, csak most alkothatnak demokratikus viszonyok között, és anélkül, hogy rejtegetniük kellene identitásukat.