|
„Rájöttem, hogy lehet ezt könnyedebben is csinálni"
Nemes Csabával beszélget Kovács Ágnes Veronika
Nemes Csaba 1966-ban született Kisvárdán. 1990-ben szerzett diplomát a Magyar Képzõmûvészeti Fõiskolán, ahol 1997 óta tanít is. Kiállított többek között az 1996-os São Paulo-i Biennálén, 1997-ben a grazi Raum für Kunstban, a Budapesti Francia Intézetben és a tavalyi Isztambuli Biennálén. A hazai profit és nonprofit kisgalériákban is folyamatosan jelen van munkáival, aktív szerepelõje csoportos kiállításoknak és általában a hazai képzõmûvészeti életnek. Munkái magán- és közgyûjteményekben, például a budapesti Ludwig Múzeumban, vagy a grazi Neue Galerie-ben is megtalálhatók. Nemes Csaba év elején a Deák Erika Galériában mutatta be az Isztambuli Biennálén szerepeltetett anyagát.1 Ennek kapcsán indult el ez a beszélgetés.
Kovács Ágnes Veronika: Csoportos kiállításokban gyakran szerepelsz, de egyedül ritkán állítasz ki. Ha szabad így kérdeznem, miért „pazaroltál" el egy szólókiállítást egy évekkel ezelõtt már részben bemutatott anyagra? Nemes Csaba: Pazarlásról természetesen szó sincs. Többek között az adta az ötletet a kiállításhoz, hogy legalább utólag hírverést csapjak az Isztambuli Biennálénak. Számomra rendkívül fontos volt az itteni részvétel, ugyanis pályafutásom során ez volt a második nagy nemzetközi biennálé, amin résztvettem. Az elsõ a São Paulói Biennálé volt.2 Hadd meséljek elõször errõl, már csak azért is, mert annak is tanulságos volt a hazai fogadtatása. A Sãu Paulói Biennálét megelõzõen a C3-ban Mészöly Suzy rendezett az anyagból kiállítást, és a megnyitóra összehívott egy sajtótájékoztatót. Számos napilapnak, újságnak küldtünk szét meghívókat, süteményekkel, üdítõkkel vártuk a résztvevõket, de hiába készültünk, gyakorlatilag senki nem jött el, és nem is jelent meg az eseményrõl szinte semmi. Aztán eljött az Isztambuli Biennálé, amin immáron harmadszor vett részt magyar mûvész, de itt ugyanaz volt a helyzet: egy sort sem írtak ezalatt a három év alatt, pedig szerintem egy ilyen rangos eseményrõl automatikusan meg kellene jelentetni valamil. Azt persze meg lehet érteni, hogy csak kevesen engedhetik maguknak, hogy kiutazzanak ezekre az eseményekre, de ha mást nem, legalább egy rövid hírt össze lehet állítani a külföldi szaksajtóból, vagy kézenfekvõ megoldásként le kell ülni azzal a mûvésszel, aki ott volt és mindent látott. Az ilyesféle passzivitást én kicsit ijesztõnek tartom, és megmondom õszintén, el is keserít. Az Isztambuli Biennálé hasonló helyzetben van, mint bármelyik kelet-európai szervezõdés. Szeretnének nyugat felé nyitni, ezért mindenfélével próbálkoznak, és a biennálé egy kis helyi eseménybõl lassan nemzetközi rangú fesztivállá nõtte ki magát. A dolog úgy indult, hogy kiállításokat rendeztek, amelyekre sok neves külföldi mûvészt meghívtak, akiknek a fele nem jött el, de a másik fele azt mondta: jó, próbáljuk ki. Késõbb a szervezõk rájöttek, hogy sokkal nagyobb visszhangja van a biennálénak, ha nemzetközileg is elismert kurátort kérnek fel, olyan jól ismert nevet, aki vonzza a híres mûvészeket. A nagy nevekkel sokkal könnyebb odacsábítani a külföldi szaklapokat, és nemzetközi szinten is felkelteni a érdeklõdést. A hatodik biennálénak,3 melyen én is résztvettem, a genfi Kortárs Mûvészeti Központ igazgatója, Paolo Colombo volt a kurátora. A kiállítás a The Passion and the Wave címet viselte, és lényegében arról volt szó, hogy a technikai eszközöknek és a médiának a mûvészetre gyakorolt hatása ellenére sok alkotó kanyarodik vissza a technikai szempontól egyszerûnek és primérnek nevezhetõ festészeti, grafikai kifejezési eszközökhöz; illetve hogy ennek megfelelõen, mintegy lebutítva alakítja át az elektronikus technikai eszközöket. Nem feltétlenül romantikus megfontolásból, de a mûvészek egy részénél áttevõdött a hangsúly a személyes, az egyéni sorsot formáló eseményekre, érzelmekre, amit egyébként a kiállítás költõi címe is suggalt. A címben még ezenkívül egy szójáték is megbújt, ami számunkra nem derül ki, de a görögben és a törökben ez a két szó (passion, wave) majdnem egyformán hangzik. K.Á.V: Hogy kerültél ki az Iszambuli Biennáléra? N.Cs.: A már említett nemzetközi kurátor felelõssége, hogy kiket hív meg, õk válogatnak, de nyilván minden országban folyik lobbizás. Mióta nemzetközi szintû a biennálé, azóta mindig volt magyar mûvész kint, két éve Lakner Antal, elõtte Beöthy Balázs. K.Á.V.: Úgy tudom, hogy a Deák Erika Galériában bemutatott képek csak egy részét jelentik az ott bemutatott anyagnak. Pontosan mivel szerepeltél Isztambulban? N.Cs: 1998-ban a Ludwig Múzeumban volt
az Antológia címû kiállításunk,
melynek során A képek története egyébként még 1996-ban kezdõdött, amikor megkaptam a Római Akadémia ösztöndíját. Nekem is fura volt, de hirtelen kedvet kaptam ahhoz -- és erre is volt elsõsorban lehetõségem --, hogy kis méretben, gyorsan fessek. Itt-ott ki is állítottam belõlük, de nem nagyon figyeltek fel rájuk. A Ludwig Múzeumban szereplõ anyagnak volt a legnagyobb sikere, bár meg kell, hogy mondjam, nagyon felemás visszajelzések érkeztek, többektõl kaptam poztív reakciót, mások meg azt suttogták, hogy Nemes Csaba megõrült. Ezért is volt számomra megdöbbentõ, hogy Colombo ezt választotta ki. K.Á.V.: Menjünk vissza az idõben, és foglaljuk össsze, mi történt veled a Fõiskola után. N.Cs.: Festõ szakon végeztem, és utána még egy évet töltöttem a murális szakon az Epreskertben, de ezzel véget is ért a fõiskola, mert elnyertem a Derkovits Ösztöndíjat, és akkoriban ez a két dolog kizárta egymást. A fõiskolás korszakom nem határolható be egyértelmûen, volt idõ, amikor filmeket csináltam, amelyek jórészt kísérleti filmek, egyszerú történetek vázai voltak, képi dramaturgiára épülõ, intuitív módon készült, narratív alapokon nyugvó etûdök. Ekkoriban kezdtem Veress Zsolttal barátkozni, neki is volt egy ilyen irányú érdeklõdése, és együtt csináltunk dolgokat. A fõiskola után a festéssel is leálltam egy idõre. Ezt követte az a korszak, amikor -- ma már úgy mondanám, „szocio-jellegû" --, konceptuálisabb érdeklõdés vezetett, ennek talán elsõ darabja egy vidéki ház makettje volt, amit a Barcsay-teremben építettem fel. Aztán egy idõben óra nélküli templomokat fényképeztem, egyszer ugyanis észrevettem, hogy Magyarországon az átlagnál több olyan templom van, amelyiknek a tornyán megvan ugyan az óra helye, de maga az óra hiányzik. Nekem sem tûnt fel mindaddig, amíg nem kezdtem el nyugatra utazgatni, ahol Svájcban vagy Ausztriában azt láttam, hogy még a legkisebb faluban is ott van a tepmlomon az óra. Ezeket a templomképeket kezdtem el gyûjteni. A következõ nagy sorozatom plakátokból állt, saját képi ötleteimet, jegyzeteimet, filmterveimet, fiktív plakátötleteimet valósítottam meg ilyen formában. Felhasználtam pl. a kasseli dokumenta logóját, tiltott cigarettahirdetéseket alakítottam át, hétköznapi, az utcán látható dolgokat. Ez az érdeklõdés sem múlt el teljesen, de most egy idõre lezárult. K.Á.V.: A kívülálló számára feleségeddel, Szépfalvi Ágnessel készült közös munkáid is egy külön korszakot jeleznek. Mi vezetett arra, hogy felhagyj korábbi munkáiddal, és családi vállalkozásba kezdj? N.Cs.: Aki ismeri korábbi munkáimat, tudja, hogy mindig szívesen dolgoztam másokkal, szóval a névcsere ötlete Veress Zsolttal is ebbõl eredt. De az ember néha épp azt nem veszi észre, aki a legközelebb van hozzá... Azt persze tudtam (és talán ez is egy kicsit nevetsegésen hangzik, ha valaki ilyet állít a saját feleségérõl), hogy jól tudunk együtt dolgozni, különbözõ kirakatrendezõ, egyéb pénzszerzõ munkák alkalmával ez már kiderült, de arra nem gondoltunk, hogy ezt a megértést mûvészeti tevékenységünkben is kamatoztassuk. A dolog úgy kezdõdött, hogy az említett São Pauloi biennáléra eredetileg egy videóinstallációt készítettem, két, párhuzamosan futó videófilmbõl, ahol az egyik helyszín egy vidámpark, a másik pedig egy nagy nemzetközi médiafesztivál volt. Az utolsó pillanatban kaptuk a hírt, hogy a biennálén nem tudnak rendelkezésünkre bocsájtani projektort, így hirtelen új munkát kellett készíteni. Volt egy korábbi ötletem, ami addig soha nem valósult meg, mégpedig az, hogy szerettem volna elmesélni a történeteimet egy rajzolónak, aki storyboard-szerûen felvázolja õket. Ebben a kényszerú helyzetben kértem meg Ágit. Rögtön az elején kiderült, hogy nemcsak úgy mûködik a közös munka, hogy amit kérek, az megszületik a rajzban, hanem úgy is, hogy aktív résztvevõjévé vált az alkotásnak. Párbeszéd alakult ki közöttünk, rengeteg ötlete volt, ugyanazokat a dolgokat éreztük jónak és fölöslegesnek egyaránt. K.Á.V.: Én úgy látom, hogy ezek a képsorozatok elsõsorban érzelmekre ható, mindig aktuális kérdéssel foglalkozó, olykor banális történetek. Minek köszönhetõ ez a változás, hiszen korábbi munkáid sokkal „karakteresebbek" voltak, amelyekkel meglehetõsen éles társadalom- és mûvészetikritikákat fogalmaztál meg -- gondolok itt pl. a Veres Zsolttal történt névcserédre. Ráadásul te egy „hiányt is pótoltál": a fiatalabb képzõmûvész generációtól alig láthatók olyan mûvek, amelyek politikai, társadalmi poroblémákra komolyan reflektálnának. N.Cs.: Nem érzek már kihívást: a plakátsorozatom akkoriban például rendkívül intenzíven foglalkoztatott, de viszonylag kevés visszajelzés érkezett róla. Talán abban az idõben még nem volt elég érdekes, és lehet, hogy pont akkor vált azzá, amikor engem már nem annyira izgatott. Az ilyesféle mûvészeteknek az az éltetõje, ha folyamatosan jönnek a reakciók, a csöndes vállveregetések nem tudnak inspirálni. Mindegy, hogy negatív vagy pozítiv, de erõs impulzusokat kell kapnia az embernek ahhoz, hogy tovább csinálja, és persze azt is, hogy támogassák valamilyen módon a mûvek létrejöttét. Én mindent konyhapénzbõl csináltam, és elegem lett abból, hogy kihasználom a barátaimat, reakciót pedig alig kapok arról, hogy jó vagy érdekes-e, amit csinálok. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az érdeklõdésem más típusú munkák felé fordult. K.A.V: Nem szeretném elvinni ezt a beszélgetést a krikitusok kritizálása felé, de azért is érdekes, amit mondasz, mert más mûvészekkel is beszélgetve kiderül, hogy nem te vagy az egyetlen hazai képzõmûvész, akit ennyire érzékenyen foglalkoztat, hogy a hivatalos kritika hogyan fogadja a munkáit, írnak-e róla vagy sem. N.CS.: Természetesen az embert motiválja, ha érkezik valamilyen reakció. Nem csak ezért dolgozom, de aktuális problémákkal foglalkozom, ezért nagyon fontos, hogy visszajelzéseket kapjak, ami adott esetben tovább inspirál. Magyarországon ez valahogy nem mûködik, nem tudom pontosan miért, de elhallgatódnak dolgok. Elkeserítõ, ha legfeljebb kocsmaszinten beszélhetem meg a barátaimmal a kiállításaimat, vagy még úgy sem. Jó lenne, ha a kurátorokkal vagy kritikusokkal szakmailag is értékelni lehetne a dolgokat. Engem elbizonytalanított az érdektelenség, megbolygatta az egyensúlyomat, és azt tapasztalom, hogy nem csak én vagyok ebben a helyzetben, hanem sok mûvész érzi ugyanezt. K.A.V.: Az Ágival közös munkáid viszont sikeresnek mondhatók. Szinte minden kurátor szerepelteti a kiállításán ilyen vagy olyan kontextusban, de kritikák is jelentek meg róluk szép számmal. N.CS.: Valóban, ez az elsõ „vállalkozás", amit minden szempontból sikeresnek érzek. Hozzá kell tennem, hogy ebben az esetben is harsányabbak voltak a külföldi sikerek, illetve elsõsorban közönségsikert, nem szakmai sikert arattak. Szinte sosahem fordult elõ velem még olyan, mint São Pauloban, ahol a storyboardok elsõ verzióját bemutatva vadidegen látogatók szaladtak oda hozzám és érdeklõdtek, gratuláltak, elmondták, hogy mennyire tetszik nekik, amit kiállítottam. A következõ meglepetés Svájcban ért, az ottani kiállítás anyaga bekerült egy nagyon komoly gyûjteménybe, a Ringié-gyûjteménybe. Késõbb itthon is azt tapasztaltam, hogy a storyboardok feltûnõen tetszettek mindenkinek, amibõl számomra az volt a tanulság, hogy az olyan munkákat kedvelik elsõsorban az emberek, amelyek önmagukért beszélnek. Azt hiszem, az a siker titka, hogy vállaltuk azokat a problémákat, melyek nap mint nap izgatnak bennünket, ugyanakkor a történetek mégiscsak túlmutatnak az aktualitáson. K.Á.V.: Említetted, hogy már fõiskolás korodban is érdekelt a filmezés, és rövid filmetûdöket készítettél. A storyboardok nyilván összekapcsolhatók ezzel a korszakkal. N.CS.: Valóban látok egyfajta rokonságot a korai videóimmal, mintha oda kanyarodtam volna vissza. Amikor fõiskolára jártunk, nem is annyira a tanárok és a tanított tantárgyak hatottak ránk, hanem sokkal inkább a mozi. Budapest mindig jól állt filmklubok szempontjából, amelyekbe mi is rendszeresen jártunk. Mindkettõnk számára meghatározók voltak az akkor látott filmek, az újhullámos idõszak, a német, francia, olasz, japán rendezõk. Akkoriban ezek a filmek felértek egy utazással, hiszen ritkán jutottunk ki külföldre (vagy ha igen, az óriási megaláztatással járt), de ha beültünk egy Wim Wenders vagy Godard filmre, akkor éreztük, hogy kiszakadunk ebbõl a környezetbõl. A dologhoz hozzátartozik, hogy engem mindig is izgatott a történetmesélés, és sokszor szenvedtem a fõiskolán, mert egy képben olyasmit akartam elmesélni, amit inkább mozgó képsorban lehetett volna elmondani. Ekkor kezdtem el videózni. Miután bekerültem a filmesek közé (ilyen volt például a BBS), rádöbbentem, hogy ez az egész nem is olyan egyszerû. Megijedtem a filmezés hihetetlen bonyolultságától, és attól, hogy olyan sok komprosszimumra kényszerültem a munka során, ami már komolyan kockáztatta az alkotói szabadságomat. Ekkor inkább visszavonulót fújtam, mert úgy éreztem, mégiscsak jobb a jó meleg mûteremben, ahol az embert csak a saját technikai felszerelése és felkészültsége kényszerítheti kompromisszumra, ami egyfajta biztonságot is nyújt. Nem véletlen, hogy a storyboardok sem készülõ filmek forgatókönyvei, mert nem feltétlenül vágyunk arra, hogy megfilmesítsük a történeteket. Így vannak készen, így komplett egészek. Kicsit rajzosak, kicsit filmesek, vannak benne montázsok, most ebben pont jól érezzük magunkat. Ráadásul a manualitás elõnye, hogy sokkal könnyebben lehet tömöríteni a mondanivalót. Nyilván ez nem lehetetlen fotóval vagy mozgóképpel sem, de ott minden a technikai adottságok függvénye, ezzel szemben a rajzban, a festésben sokkal több a véletlenszerûség, könnyedebben lehet alkotni, és jóval kevesebb a kompromisszum, illetve ami akad, az mind benned zajlik, és nem a technikai eszközbõl fakad. Biztos vagyok benne, hogy a festészetnek még óriási tartalékai vannak, egyszerûen azért, mert nagyon emberi, és összehasonlítva más alkotómódszerekkel, rendkívül független. K.Á.V.: A Deák Erika Galériában az isztambuli anyagot kiegészítetted egy Rómában, eredetileg szupernyolcasra forgatott filmmel, amibõl késõbb készítettél videó-verziót. Ebbõl a videóból láthatók képek párhuzamosan a Knoll Galériában is.5 Õszintén megmondom, régen nem láttam már kiállításon ilyen vidám, felszabadult filmet. N.CS.: Korábbi mozgóképes munkáim eleve ilyenek voltak. Sokkal lazábbak és fesztelenebbek, és egy teljesen másfajta érzékenységet mutattak, amelyet csak most tudatosítottam magamban: Akkoriban nem voltam annyira fegyelmezett, mint más munkáknál, ahol viszont korlátokat találtam ki magamnak. Nyilván süt a filmmbõl, hogy a római
tatózkodás alatt nagyon jól éreztem magam.
Egy idõ után azért kezdtem filmet csinálni,
mert nagyon erõs lett az a benyomásom, hogy bárhová
megyek, mindig történik valami. Itthon már-már
hozzászoktam ahhoz, hogy K.Á.V.: Ez a könnyedség tükrözõdik az ott készült akvarelljeiden is. N.CS.: Be kell vallanom, soha ilyen felszabadultan nem csináltam még munkát. Korábban rendszerint mindenféle elvárásokat állítottam magam elé, de ezalatt az idõszak alatt ilyesmi fel sem merült. Így, saját örömömre utoljára talán gyerekként rajzoltam. Be kellett látnom, hogy ebben a helyzetben meglepõen jól érzem magam, és hogy eddig ezt a tulajdonságomat nem engedtem elõtérbe kerülni. Nem hiszem, hogy csak ez lenne jellemzõ rám, de az arányok talán kiegyensúlyozódtak. Azok az egyszerû tárgyak, jelenetek, melyeket lefestettem, ezt a könnyedebb szemléletet tükrözik, és a világ egyszerû, természetes dolgaira való odafigyelést. A másik nagy felfedezésem Rómában
az erotikus ábrázolások könnyedsége
volt. Itthon ezzel kapcsolatban is azt szoktam meg, hogy a szexualitás
szégyellni való, sok esetben egyenesen megalázó
dolog. Felszabadító erõvel hatott rám, hogy
ezt a témát lehet máshogy is, normálisan
kezelni. Amikor Rómában elkezdtem az akvarelleket festeni,
akkor nem a magyaros, macsós oldalról közelítettem
a témához, hanem mertem kicsit gyengének mutatkozni,
elérzékenyülni, ami itthon, úgy vettem észre,
olykor zavarja Amikor Budapesten állítottam ki a munkáimat, volt bennem egy kellemetlen szégyenérzés, amit idõvel megtanultam legyõzn. Még akkor is, ha nem tudom biztosan, vajon az emberek, akik megnézik, értik-e, hogy mirõl van szó. K.Á.V.: Most persze adódik a kérdés: miért, mirõl van szó ezeken az akvarelleken? N.Cs: Most muszáj elmesélnem egy másik élményemet Rómával kapcsolatban. Nemcsak az ókori festészet volt óriási hatással rám, hanem a középkori mozaikok is, illetve az a fajta tömörség, amiben megfogalmazták a mondanivalójukat. Nem feltétlenül látványközpontú festészetet mûveltek, hanem sokkal inkább egy-egy gondolatot jelenítettek meg redukált, tömörített formában. Talán nem véletlen, hogy ugyanazok a mozaikkészítõk rakták össze a templomok falainak díszitését, mint akik korábban a padlókat és fürdõket készítették a házakban. Utazásunk alatt az egyik kisvárosban nagyon megtetszett egy gyümölcsösbódé dekorációja. Néhány gyümölcsöt ábrázolt rendkívül egyszerûen, de ugyanakkor az is látszott, hogy a kép készítõje rendkívüli alaposságal tanulmányozhatta a gyümölcsöket, és csak azok lényegét próbálta megjeleníteni, hihetetlenül minimalista módon. Rájöttem, hogy az ilyesféle ábrázolás közel áll hozzám, hiszen én is így szeretnék festeni. K.A.V.: Akvarelljeid különálló képek, mégis, amikor csoportokat alkotsz belõlük, hol közelebb, hol távolabb helyezve õket egymástól, azt sugallod, hogy közük van egymáshoz, kiegészítik egymást. Mintha most is sztoriznál, szinte történetszerúen rakod össze õket. N.CS.: Errõl ismét egy római hatás jut eszembe, méghozzá az a fantasztikus építkezési módszer, amire mûvészettörténeti tanulmányaimból egyáltalán nem emlékeztem, de talán nem is volt errõl szó soha. Nagyon meglepõdtem, amikor felfigyeltem arra, hogy a középkorban épült templomok, házak falaihoz ókori épületek maradványait is felhasználták. Láttam például egy templomot, melynek falába egy római dombormú darabjai, ornamentika, szövegtöredék volt beépítve. Tipikus montázsjelenség, ki gondolta volna, hogy ezt a 20. századinak hitt találmányt már akkor alkalmazták. Az is nyilvánvaló volt számomra, hogy a beépítések, beillesztések nem véletlenszerûek, az építõmesterek gátlástalanul felhasználták a korábbi kultúrák emlékeit, akár teljesen más ideológiai környezetben is. Egy másik helyen egy Mária-szoborral történt hasonló: Mária teste láthatóan római szobor volt, melynek lecserélték a fejét és a kezét, így lett belõle barokk szobor. Ez olyan pofátlan megoldás, mely máshol elképzelhetetlen, és ez nekem hihetetlenül tetszett. Van ebben valami rendkívül emberi, egyfajta lustaság és kényelem, és persze bátorság is. K.A.V.: Talán az is, hogy nem törekedtek a tökéletes ábrázolásra, ellentétben bizonyos korszakokkal, amikor kifejezetten ez volt a cél. Mintha te is egyféle tökéletlenségre törekednél. N.CS.: Az tényleg nagyon jó lenne, nem tökéletesnek lenni. Nem mintha tökéletes lennék, de tudatosan az ellenkezõjére játszani, az valami más. Talán éppen ezért érzem olyan jól magam ebben az új festõi korszakomban. Az ember álmodik, és elképzel egy tökéletes képet, amit le akar festeni -- de ezt hál' istennek sokkal könnyebb manuálisan elrontani, mint bármely más technikai eszközzel. És végül ezekbõl az elõre kiszámíthatatlan hibákból születnek meg a legváratlanabb képek.
1 Nemes Csaba:essere, Deák Erika Galéria, Budapest 2000. február 17--március 18. 2 XXIII. Bienal International de São Paulo, 1996. október 6-- december 8. (www.uol.com.br/23bienal/paises/pphu.htm) 3 6th International Istanbul Biennial; The passion and the wawe; 1999. szeptember 17--október 30. Dolmabace Cultural Center 4 Antológia. Ádám Zoltán, Braun András, Erdélyi Gábor, Gál András, Hajdú Kinga, Kósa János, Köves Éva, Nemes Csaba, Szabó Dezsõ, Szalai Attila, Szarka Péter, Szépfalvi Ágnes, Szûcs Attila, Weber Imre kiállítása, Ludwig Múzeum Budapest -- Kortárs Mûvészeti Múzeum, 1998. március 19--április 19. 5 Art Narrative -- Contemporary Hungarian Photography, Knoll Galéria, Budapest, 2000. január 14--február 26. 6 Nemes Csaba -- Szépfalvi Ágnes: A fény háza (story-board). Ludwig Múzeum Budapest -- Kortárs Mûvészeti Múzeum, 2000. szeptember 21--november 12. |
|
|
|
|
