<

A világ „újrateremtése"

Pierre Restanyval beszélget Vámos Éva

Vámos Éva: Különleges helyszínnel lepte meg a párizsiakat a Világ mûvészete 2000-ben címen megrendezett kiállítás a Szajna-parton a III. Sándor cárról elnevezett híd pillére mögötti, hatalmas térben. Az új mûvészetrõl másként akarnak szólni mindazok a mûvészeti lapszerkesztõk, akik a világ 50 országából válogatták az anyagot. A kávézóban a mennyezetrõl függeszkedõ mûvészeti lapok között ott a Balkon is.
(A lapot Chilf Mária és Várnai Gyula reprezentálja
a kiállításon.) Pierre Restanytól, a Rivista d'Ars és a Domus címû folyóiratok fõszerkesztõjétõl kérdeztem, hogy mi a véleménye errõl a tárlatról.

Pierre Restany: Rendkívül jónak tartom az ötletet azért is, mert most végre újból szóhoz jutnak a mûvészeti kritikusok. A világ minden tájáról kiválasztott 36 mûvészeti folyóirat fõszerkesztõi válogatták a kiállítás anyagát. Fabrice Bousteau, a BeauxArts címû folyóirat fõszerkesztõje elképzelésének megfelelõen minden kritikus saját országából választott egy-két mûvészt. Ez komoly felelõsséget rótt a szakmai körökre. Ugyanakkor kiemelte végre a kritikusokat a piac és az intézményesített mûvészeti élet közötti szûkre szabott mozgástérbõl. Úgy érzem, hogy napjainkban az új kommunikációs eszközök óriási lehetõségeivel valóban planetárissá tágul a mûvészet, és ez a kiállítás ezt nagyon jól megragadja. Megérint bennünket valami a globalizáció korának kultúrájából.

V.É.: Mi keltette fel leginkább érdeklõdését? Hiszen itt Európából indulva a legtávolibb tájak mûvészeinek alkotásait is láthatjuk, igaz, a szudáni mûvész például Courbet híressé vált festményébõl merít a Mûvészet eredete címû képével.

P.R.: Jó mûveket láthatunk itt, és a felszabadult örömet, különösen egyes afrikai és ázsiai munkákon, melyeken érzõdik, hogy milyen élmény az alkotóknak, hogy végre teljesen szabadon fejezhetik ki magukat, és élnek is ezzel a lehetõséggel. A történelmi kisebbségi komplexusukat levetkõzték, sõt meghaladták. Úgy érzik, hogy többé már nem függnek az amerikai vagy nyugat-európai modelltõl. A szép szûkre szabott esztétikumától eljutottak a sokkal bonyolultabb igaz ábrázolásáig. Rendkívül élénk, változatos eszközökkel, a lehetõ legmindennaposabb élethelyzetektõl jutunk el a kiállításon az élet nagy kérdéseinek sokszor sajátos, nagyon egyéni és komplex megjelenítéséig, például a politikai vagy a vallási szférában.

Ez a kiállítás a remény fóruma, a világ népei, a világ mûvészei közötti globális kommunikáció reményéé. Véleményem szerint soha még eddig nem volt ennyire fontos a mûvészet szerepe a kommunikáció emberibb arculatának kialakításában.