<

Halász Tamás

Minta a moziban

Kenneth Kvarnström & Co.: Splitvision

(Osztott látás)

2000. szeptember 28-29.

A városlakó, ha vidékre megy, gyakran azért teszi, hogy „összeszedje magát". Faluhelyen még minden egyrétegû és egyértelmû; osztatlan. A modern urbanizáció drámája az emberi figyelem, az összpontosító képesség szétesése. Az ember az egyre hevesebb információs zivatarban egyre ritkábban marad magában a gondolataival.

A figyelemmegoszlás teherbõl mára céllá, trenddé is vált: videóklipek, reklámok, sõt mozifilmek ügyes eszköze lett a szimultanitás, amelynek végsõ (kereskedelmi) célja -- a kívánt hatás elérésének érdekében -- a koncentráló képesség szétzúzása, az intellektus immunrendszerének megsemmisítése.

A svéd-finn Kenneth Kvarnström, a skandináv táncszínház fenegyereke által idén megalkotott és tõle Magyarországon elsõként látott Splitvision (Osztott látás) címû koreográfia a címben hordozott jelenség megragadására, végsõ soron pedig demonstratív elemzésére tesz kísérletet. Kvarnström különös figura: Finnországban született és felnõtt kisebbségi svéd, aki pályája virágkorát már az anyaország fõvárosában, Stockholmban élte meg. Munkássága, társulata hidat képez a két szomszédos, ám kultúrájában, sorsában annyira eltérõ nemzet között.

Tudható, hogy a táncos-koreográfus korábban az úgynevezett fizikai táncszínház mellett kötelezte el magát; táncosait az emberi teljesítõképesség véghatáráig hajszoló alkotásaira az agresszió, a könyörtelenség és a bakancs volt jellemzõ. A kiadott tájékoztatók szerint „mára megszelídült". Jelentem, a hír így nem igaz. Kvarnström (sokakhoz hasonlóan) lehátrált a fizikai színház eszköztáráról és hangvételében a lírai agresszió vált uralkodóvá. A Splitvision fizikailag részint, mondanivalójában pedig kimondottan „könyörtelen".

A tényleges agresszió képeitõl megcsömörlött nézõ számára már nem jelent különösebb sokktényezõt annak színpadi verziója: a gyilkos versenyben álló hírtévék rettenthetetlen operatõrei által mikrorealistán láttatott rendõrattakkok, tömegoszlatások, focipálya-lelátói belezések mellett satnyán hat a színpad agresszivitása. És, valljuk be, idegenül.
A ma (Nyugat-)Európája kivérzett. A délszláv háborúk és a jugoszláv válság meglepõen békés rendezõdésével talán túljutott a konkrét, a fizikai brutalitáson; fókuszába immár a szellemet érõ terrort állítja, mert már az érdekli és érinti. Azt a „fajtát", amelyet (egyelõre még) olyan nehéz észlelnünk.

Kvarnström koreográfiája-koncepciója a színpadra igyekszik idézni a zavart, amelyet napjaink információzuhataga okoz. Látásunk valóban osztott, mert osztatlan látással már a legprimitívebb élettevékenységekre, a legszükségszerûbb észlelésre sem volnánk képesek; figyelmünket valamely tárgyra már kizárólag valami másnak a rovására fokozhatjuk.

A svéd-finn alkotás alapvetõen ingerszegény térben és kevés szereplõvel zajlik. Kvarnström igyekszik a legszûkösebb feltételek mellett -- szinte minimalista eszközökkel -- bemutatni egy jelenséget, amelynek pedig alapvetõen a ricsaj, a káosz, a forgatag a melegágya.

Az elõadás nyitóképében egyetlen férfitáncost látunk egyetlen fényben: hõsünk pólóját levéve, újságcímlapra való felsõtestére ír vastag, vörös filctollal. Szöveget hordoz. A betûk az elõadás folyamán, a visszavett póló alatt leáznak a verítékkel -- mint az a záróképben majd kiderül. Az elõadás folyamán „kulcsszavak" villódznak hat monitorról és hevernek a táncpadló peremén, ahová az elõadók rakják ki õket sablonbetûkbõl, szépen, precízen, ahogyan a számítógépes grafikus „dekázza" ki a szövegmezõt a képegészen.

A képernyõ és sötét függöny keretezte színpad közepén néha lágyuló, néha keményedõ táncot látunk: a mû négy kiváló elõadója, egy gyönyörû, rejtelmes arcú táncosnõ, egy virgonc, sármos táncos és két (táncostól szokatlanul) tagbaszakadt, terminátor-szerû társuk (egyikük a már egyen-póló takarta szöveggel testén) ad kettõst, hármast, négyest. Öltözékük annyira utcai, hogy a színlapon jelmeztervezõ nincs is feltûntetve. Kvarnström koreográfiája rendben van; nem kínál különösebben váratlan pillanatokat. A négyek mozdulataiban szemetgyönyörködtetõen keveredik a lágyság és a szenvtelen szegletesség. Érintkezéseik nem sematikusak, de nem is felejthetetlenek; kifejezõek, néha megrendítenek. Mozgásanyagukban állatias gesztusoktól a balettelemekig sok minden megtalálható.

Az elsõ negyed során vak marad a hat monitor: a tánc mellett a fõszerepet az érzékeny és különleges fények kapják. A kiváló Vesa Ellilä tervezõként létrehozta a „sötét fény" jelenségét, amelyet Marie Chouinardnál tavaly már megcsodálhattunk; a fényben úszó színpad táncosok által használt részét sejtelmes sötét borítja, mintha reflektor negatív fénykörét látnánk.

A koreográfiával lép konkurenciába a képernyõkön hirtelen megjelenõ tarka feliratozás: „hit", „kétely", „fenntartás" -- villódznak tucatszám az efféle fajsúlyos szavak. Néha mondattöredékekké, vagy semmitmondó mondatokká állnak össze. Majd a tagadás következik: „nem az van, amit látsz". Ennyire egyszerû?

A vegyes visszhangokat kiváltott, idei Hannoveri Expón Finnországot képviselt elõadás az osztott látás jelenségének vázát tárja elénk. Eszközöket mutat: a figyelemelterelés, figyelemrombolás módszertanába vezet be. Terében képernyõkön felvillanó, elkoptatott frázisok tévéreklám-szlogenekként vibrálnak. Földre helyezett neon kockák, leegyszerûsített fényreklámok világánál mozognak a táncosok. Mozdulataik hátterében õket magukat ábrázoló állóképek (Stefan Bremer fotómûvész Man Ray „beégetett" mûveit idézõ, gyönyörû munkái) jelennek meg zsineggel lehúzható tablón. Míg az óriásira nagyított fotókat szemléljük, a koreográfia nem áll meg. A szóvetítés sem. Mindenki maga választ a kínálatból. Próbálja követni a szándékosan megbicsakló folyamatokat, áltörténeteket. A saját felelõsségére. Lassan észlelve, hogy valamirõl mindenféleképpen le kell maradnia. Hiszen tényleg úgy mûködik minden, mint a valóságban. Ahol viszont egyre ritkábban van mit megtapsolni.