<

Halász Tamás

A példa: érték

Bozsik Yvette és Frenák Pál estje

2000. október 6-9.

Mint itthon szinte minden mûvészeti ágban (amelynek mezõnye egynél több alkotót tartalmaz) a kortárs táncban is ritka, hogy rangos alkotók csak úgy megkeressék egymást azzal, hogy közös munkát kezdeményezzenek. Bozsik Yvette és Frenák Pál, a két, Magyarország határain túl is jól ismert és jegyzett táncos-koreográfus kooperációja meglepte a szakmát. A fúrás-faragás, alátevés és intrika rongálta mûvészeti életben ritka, hogy irányadóként számontartott mûvészek alázattal és kíváncsisággal közelítsenek egymáshoz. A kiérlelt hangnembe -- jó nagy képzavarral élve -- bezárkózni szokás; megosztani, mások által hagyni gazdagodni, átadni, vegyíteni nem megszokott, sõt: nem komilfó. Bozsik és Frenák közös estje példaértékû gesztus. Elsõsorban az.

A hazai (kortárs) tánc legnépszerûbbek közé tartozó alkotóinak közös estjét pedig igen nagy várakozás elõzte meg: egyes hírek arról szóltak, hogy az elmúlt egy évben közösen kísérletezett a két társulat. Vezetõik egymás gárdájával próbáltak. Az estnek végül „csak" két szereplõje lett: a két vezetõ, egy-egy szólóval, illetve egy kettõssel.

Bozsik Yvette és Frenák Pál formanyelvében kevés a közös pont. Elvi, gondolati hasonlatosságuk azonban annál érzékelhetõbb: esetükben inkább rokon a „mit", mint a „hogyan". A nemek, nemi szerepek, generációs helyzetek és dilemmák színpadi kezelésében és ábrázolásában mindketten újítónak számítanak. Emblematikus figurák. És nem csak a színpadon. Végül, de nem utolsósorban, mindketten jártak Japánban, mindkettõjüket megérintette és egy-egy mû erejéig alkotásra késztette a távol-keleti országban gyûjtött élményanyag.

Emi címmel komponált magának húszperces szólót Bozsik Yvette. A három éve született, látvány(os) színházi mûvet tõle természetesen abszolút függetlenül, két évvel késõbb követte a Frenák Pál Társulat Tricks & Tracks címû bemutatója: a teljes társulatot szerepeltetõ alkotás anyagában hangsúlyos lezárásként megtalálható Frenák minimalista, butoh-táncot idézõ szólója. A közös est kiindulópontja az Emi lett. A Bozsik-féle mû, amelyben a színpad egyetlen, meghatározott pontjáról (a mértani középrõl) el nem mozduló Bozsik gyönyörû fényekben táncol. Ruhája fátyolszerûen könnyû, hatalmas anyag; bokáiról métereken át terül szét, hullámzik, pulzál és izzik
a vöröslõ fényekben. A táncosnõ mintha hatalmas virágzat közepén, egyetlen nagyszerû, megtorpanás nélküli koreográfiában lüktet a tüzes körben. A kinyílt „szirmok" közepén meredõ bibeként fehérlik, (helyben) járva extatikus táncát. A Bozsik-szólót most, évekkel késõbb, Frenák kiváló állandósuló zeneszerzõjének, Fred Bigot DJ-nek zsigerremegtetõ hangkörnyezetében látjuk viszont. A színpad elé kifeszített, szinte láthatatlan tüllfüggönyre és a színpadmély vásznára vetített közelképeken, filmen is csodálhatjuk a táncosnõ szilaj mozdulatait. Egyetlen kellékként legyezõt tartó alakját eltérõ irányokból érkezõ, szép fények háromszorozzák meg, óriásira nagyítva azt a háttérvásznon. Az „új Emi"-ben Bozsikon semmilyen japános kiegészítõ nincs: a gésa-dizájn helyett hegyes kontyban a haja. Mélyen dekoltált, szinte önálló életet élõ hátára organikus minta festve.

A nyitópillanatban már óriásszoknyában álló Bozsik szólóját az Emi „frenáki verziója" követi. (Reá utaló idézet az elõadás tájékoztatójából: „Készült Bozsik Yvette Emi címû elõadását követve, annak kiegészítésére és továbbgondolására, Frenák Pál távol-keleti élményei alapján".)

A táncos hatalmas, ék alakban keskenyedõ fényben áll. Ágyékkötõ takar rajta a lehetõ legkevesebbet. Fején a Vadócok (Sauvageries) címû darabjában bemutatott szólójából ismerõs, szoros úszósapka és sötét szemüveg. Frenák behatol a hatalmas, kiterített (szoknya)anyagba. A közepébe lép, magára veszi és rögzíti. A beöltözéstõl, a belehelyezkedéstõl mutatja be saját Emi-jét. Kortárs táncosok között ritka az efféle parafrazeáló szándék. A két verzió nagy élményt nyújt: a bozsiki alapokra építkezõ Frenák-mozgás és Frenák-szcenika válaszként értelmezhetõ. A „férfitáncos" (ha helytálló a kifejezés, hiszen az androgünitással való játék mindkettejük jellemzõje) verziója a „nõitáncosi" felvetésre. Frenák megszokott elemekbõl építkezik: nem másol és nem is idomít. Ragyogóan mozog. Magával helyettesíti be alkotótársát, és fokozatosan a saját képére formálja annak mûvét. Az ötlet nagyszerû. A gesztus nemkülönben. A kékes és lilás fényekben úszó szín hátterében -- újabb filmbetétrõl -- hullámzó vízfelület tûnik fel. Késõbb a táncos-koreográfus mûveire annyira jellemzõ vékony, éles, hasító fénycsík szalad át a színpadon. Letapogatja a testet, amely csavarodó mozdulataival fokozatosan maga köré tekeri a hatalmas kék anyagot. A kör átmérõje talpalatnyira csökken. Mintha kifröccsent tintatócsa szívódna fel lassan Frenák körül. A „hímvirág" összezárul, magába csavarodik a dübörgõ fred bigot-i zenére.

Furcsa és ambivalens élményt jelentett Bozsik és Frenák kettõse az est második felében. A talajon folytatódó ruhaanyag-játékra láttunk szép példát itt is. Fényes, fekete selyem hosszú spirálból kivezetõ folytatása kúszott fel a „gésára vett" Bozsik Yvette testére. A spirál közepén megmaradt aprócska helyen állt Frenák Pál, mint görnyedt rizsszedõ, arcát végig eltakaró, könnyû jelmezéhez illõ, széles kalapban. A szép, mozdulatlan képet, a csavarodó, majd kiegyenesedõ selymet és a két táncosalakot precízen kimaszkolt fények világították meg: a szín nagyobbik, ezen kívül esõ részére eleinte félhomály borult. A kettõs tartamának nagyobbik részét a ruhává feltekeredõ selyem, illetve a földön fekvõ spirál fogságában vergõdõ, helyhez kötött szereplõk repetitív mozgásanyaga határozta meg. A most gésák sminkjét és hajviseletét hordó Bozsik mozdulatlan lábú, mégis hullámzó, delejes táncát ellenpontozta a fehér cérnaszakállat viselõ Frenák horpasztó, egyhelyben forgó, toporgó, komikus tánca. Nem volt érthetõ, kiket is látunk. Rab udvarhölgy és roskadt öreg paraszt vergõdik-e a selyem szorításában, vagy szerelmespár. A selyemspirálból kimozduló táncos groteszkül sürögve vetette rá magát társnõjére: egy szál tésztát etetett meg vele, evõpálcikákkal csipkedte meg. A játék hangneme pillanatról pillanatra változott: a hol komikus, hol fennkölt, hol látványszínházi, hol kabarét idézõ másodpercek zavara a zárókép fényorgonájában tisztult meg. Az elcsituló hõsök és mozdulataik elenyésztek az egyre halványabban villódzó fénypanelek kihunytával.

A két méltóságteljes, drámai szóló után következõ közös munka tanúsága szerint a két alkotó szeretett volna egy közöset játszani. Különösebb tét és üzenet nélkül. Színre állítani egy szkeccset. Talán valamelyest paródiát is bemutatni saját „japanizmusuk" rovására. Groteszkezõn, könnyû csuklóval. Nem akarni mondani ezegyszer semmi tanulságosat. Kieszközölni a „máshogy nézettséget". A közös munka híre, két kivételes, markáns táncosegyéniség közös színrelépése talán túlzó elvárásokat kelthetett a nézõi oldalon. Bozsik és Frenák drámai, majd könnyedbe hajló estje mindenképpen kivételes gesztus. Kísérlet, amelynek joggal és jogosan várjuk el folytatását.