<

Kókai Károly

Bécsben élni és dolgozni

Lebt und arbeitet in Wien

2000. október 13--2001. március 4.

A bécsi Mûcsarnok sárga konténerje 1992 óta áll a Karlsplatzon. Az ideiglenes Mûcsarnok, mely semmilyen esztétikai kategóriával mérve sem tekinthetõ sikerültnek, építészetileg az 1970-es évek egy várostervezési tévedése folytán létrejött forgalmi csomópontba illeszkedik. A doboz betölti szerepét, de az épület talán még funkcionálisnak sem nevezhetõ.

Nemcsak az épület, hanem az intézmény vezetése és annak változásai is bepillantást engednek az osztrák fõváros utolsó tíz évének kultúrpolitikájába. Az alapító igazgató a nemzetközi szellemet képviselõ Tony Stoos volt, aki 1995-ig vezette az intézményt. Nyomába az osztrák, de nemzetközileg is elismert Cathrin Pichler lépett. Stoos, majd Pichler is igényes kurátori elképzelésekkel lépett fel, Stoos pedig arra is képes volt, hogy megvalósítsa terveit. Pichlernek már csak néhány kiállítás szervezésére jutott ereje. Õt a politikai funkcionárius Gerald Matt követte, aki -- itt a rövidség kedvéért egy szóval jellemezve -- epigon: a legjobb esetben is olyan kiállítási ötletei vannak, amelyek máshol már jól beváltak.

Az 1992-es nyitókiállítást a Haus-Rucker-Co-nak, az 1960-as évek utópista osztrák építészetének szentelték; a 2000-es zárókiállítás, a Lebt und arbeitet in Wien pedig a kortárs osztrák képzõmûvészet 27 képviselõjét és mûvészcsoportját állítja ki. A közben eltelt évekbõl emlékezetesek a Hit, remény, szeretet, halál, a Vágygép -- világföltalálás, A film képei, az Illúzió és valóság, a 100 év mozi, A tér írása, a Mûvészet -- építészet --mûvészet, a Louise Bourgeois, a Jenny Holzer, a Helmut Lang vagy a Kuba címû kiállítások. 2001-tõl a Mûcsarnok átköltözik a megynyitásához közeledõ múzeumi negyedbe, ahol a Modern Mûvészetek Múzeuma, bécsi Ludwig Alapítvány, a Huszadik Század Múzeuma és az újonnan alapuló Leopold Múzeum mellett továbbra is mint a kortárs képzõmûvészetet bemutató intézmény mûködik majd.

A zárókiállítás elõkészítése alatt az osztrák politikában lényeges változás következett be: 2000 februárjában a szélsõjobboldali Szabadságpárttal olyan politikai erõ került az államhatalomba, amely a lakosság széles köreiben, nem utolsósorban a képzõmûvészek körében heves ellenállást váltott ki. Azóta is rendszeresek a tüntetések, a Mûcsarnok szomszédságában álló Secession épületének egyik külsõ falát havonta váltakozó tiltakozó plakát fedi, a Lebt und arbeitet in Wien egyik kurátora, a Farnciaországban élõ osztrák Robert Fleck pedig tiltakozásból visszalépett megbízatásától. A másik három kurátor, a New Yorkban élõ Paulo Herkenhoff, a Helsinkiben élõ Maaretta Jaukkuri, illetve a Barcelonában élõ Rosa Martínez a Bécsben élõ és dolgozó Sabine Schaschl tanácsadó segítségével állította ösze a bemutatót. A külföldrõl érkezett kurátorok munkájának eredménye egy olyan kiállítás, amely meglehetõsen különbözik attól, amit a helyi tradíciókat jól ismerõ kiállítások bemutatnak: hiányoznak a „nagy nevek", és hiányzik mindaz, ami az osztrák kliséknek felelne meg.

A huszonhét mûvész közül néhány mégis ismerõs lehet a magyar közönség számára is. Thomas Baumann általában annak a térnek az akusztikus, szeizmografikus, hõmérsékleti, optikai elemeit foglalja mûvébe, ahol installácója éppen van. Beleillik a dobozba címû, többrészes mûve elektronikus elemekbõl, a plafonról csepegõ higított tintából, ismétlõdõ zajokból, a kiállítóterem falán vágott nyílásba illesztett mûanyagdobozból áll, amelyben télen majd meg is fagy a folyadék. Ez a technikailag komplex installáció azt elemzi, amit az ember, a mûvész -- éppúgy, mint a látogató --állandóan, közvetlenül, reflektálatlanul észlel, azonban ahelyett, hogy mindez valóban tudatosulna, egy olyan installáció szerves részévé válik, amely összetettségében ismét észlelhetetlenné teszi a kiindulópontul szolgáló hétköznapi benyomásokat.

Werner Reiterer a kiállításra tervezett alkotásainak rajzait állította ki, melyek közül egy valósult meg: mûanyag csövön át felfújt, a látogató által feliratozott színes léggömböket lehetett a Mûcsarnokból szélnek ereszteni. Reiterer ezúttal is ironikus, komplex tartalmakat fejezett ki egyszerû formában, túllépve a konceptuális mûvészet szokásos határain: ötletei vagy megvalósíthatatlanok, vagy megvalósításuk eredménye túlmegy azon, ami a képzõmûvészettõl elvárható. Reiterer nem egyszerûen a mûvészet határain mozog, hanem sajátos humorával fûszerezve a társadalom, vagy legalábbis a mûvésztársadalom belsõ szerkezetét
és mûködését teszi kívülrõl láthatóvá.

Erwin Wurm Egyperces szobrait állította ki. Ezek a mûvész útmutatása alapján, a rendelkezésre bocsátott hétköznapi tárgyak használatával megszületõ, a fehérre festett pódiumon egyperces pózba merevedõ mûvek -- tanulmányok a modellek abszurdra való hajlamairól, és egyben érvek ama mûvészetdefiníció mellett, hogy mûvészet az, amit egy a képzõmûvészethez értõ ember képzõmûvészet-nek tekint.

Gregor Zivic festményeit és gyerekkori élményeit földolgozó, megrendezett fotóit állította ki. A mindössze 30 négyzetméteres bécsi lakásában aprólékos munkával berendezett installációkban Zivic saját magát fényképezteti le. A képek az emlékezésrõl és az alkotásról mesélnek el egy-egy történetet. Lois Renner nem életét, csupán mûtermét építi meg kisebb léptékben, majd fényképezi le. Zivic és Renner hasonlóan közelítenek témájukhoz: míg Zivic a személyes emlékezés újabb rétegeibe jut el, addig Renner a képzõmûvész világától, a mûteremtõl tart távolságot, amennyiben mûtermét realisztikusan, de érezhetõen idegenül, lekicsinyítve, makettként jeleníti meg. Zivic és Renner fényképei egyaránt hidegek és elutasítóak: de ami Rennernél távolság, az Zivicnél a racionális megközelítésre tett kísérlet.

Julius Deutschbauer Az el nem olvasott könyvek könyvtárát állította ki. A könyvtárba olyan könyveket vesz fel, amelyeket valaki nem olvasott el. Kihagyott lehetõségek, ugyanakkor az intellektualitás póza: egy, az intellektualitásra apelláló kiállítást látogató közönség elé állított tükör, amelyet Deutschbauer egy hivatalnok komolyságával pucol fényesre. Deutschbauer -- jófiúként -- komolyan veszi azt, amit mondanak neki. Ettõl tûnik idegennek és maradinak -- és ezért hívták meg erre a kiállításra.

Mi az, ami itt bécsinek mondható? Hogyan jelenik meg Bécs? Mi az, hogy Bécs? -- kérdezhetnénk ezen a kiállításon. A válasz egyértelmû: nincs itt semmi, amit Béccsel bárhogy kapcsolatba hozhatnánk. És éppen ez a válasz: a kortárs képzõmûvészetben az osztrák fõvárosnak nincs olyan jelentõsége, hogy megihletne alkotókat, vagy vonzóereje, szellemi kisugárzása lenne. A képzõmûvészet itt annyiban van jelen, hogy itt is élnek és dolgoznak képzõmûvészettel foglalkozó emberek -- ahogy azt a kiállítás címe állítja lakonikusan.

Bécsben az utóbbi években kialakult egy helyi mûvészkör: a Mûcsarnok környéke
(a Mûcsarnok vendéglõje, a Generali Foundation, a közeli schleifmühlgassei intézmények, mint a Georg Kargl, Christine König, Kerstin Engholm és Trabant galériák, a Freihaus, Schikaneder és Anzengruber kocsmák) az a hely, ahol a mûveszek és a mûvészethez közel álló személyek találkoznak. A Bécsben él és dolgozik címû kiállítás ennek a körnek a tagjait állítja ki, jórészt olyan mûvészeket, akik ezen a körön túl alig ismertek. E fiatal képzõmûvészek -- túlnyomó többségük 40 év alatti -- által képviselt világ zárt, pedig nemzetközi, meghatározó, ugyanakkor produktív. Ez az a pont, ahol vitatkozni szeretnék Szipõcs Krisztina üdítõen mûvészetellenes cikkében¹ tett kijelentésével, kinek megközelítési módja számomra egyébként szimpatikus (velem is elõfordul újra és újra egy-egy nagyobb kiállításon bolyongva, hogy felteszem magamnak a kérdést: mit csinálok én itt tulajdonképpen?). Ez a bécsi kiállítás hasonló mûveket állít ki, mint a ljubljanai Manifesta, én azonban úgy érzem, a mûvészetnek nem kizárólagos feladata, hogy élvezetet nyújtson, a nézõ nem csupán élvezkedni megy a kiállításra. A nézõ talán kíváncsi rá, mit tartanak mûvészetnek azok az emberek, akik életük központi feladatának tartják az alkotást, meg szeretne tudni valamit magáról, a világról, a képzõmûvészetrõl, a képzõmûvészeti üzemrõl, a társadalomról, arról, hogyan lehet feltenni ezeket a kérdéseket -- és egy sor másikat is --, itt konkrétan: a képzõmûvészeten keresztül. Ezt a képzõmûvészeti megközelítést ugyanis (és ez a bécsi és a ljubljanai kiállításon is nyilvánvaló) nem pótolhatja sem a mûkritikai, sem pedig másféle megközelítési mód. Az esztétikai élmény az élvezkedésnek egy speciális formája: a mûalkotás közvetít valamit, mialatt formai megjelenésével vonz és megigéz. Hogy ez mennyire szépség és gyönyör, és mennyire nem, hogy mit közvetít a mûalkotás -- hogy bizonyos határesetekben semmi mást, mint saját magát --, ezek részletkérdések. A lényeg minden kiállításon és számos kiállítás ellenére a formai igézet és a lehetõség egyféle tartalom közvetítésére,
ezen igézet hatása alatt.

¹
a „folyton élvezkedni kívánó befogadó"-ról, Balkon 2000/7-8. szám, 32. oldal