<

Korányi Tamás

Õszi Fesztivál – meg egyebek...

„...de hát a zenét nem a szakértõk számára szerzik."

Petri György

Megpróbáltam „egyszerû polgárként" eligazodni az Õszi Fesztivál rendezvényei között,
ám feladtam. A könyvritkaságnak számító programfüzethez nemigen juthat hozzá fenti „egyszerû polgár", ugyanis nincs belõle elegendõ, nem jut el mindenhová, nincs rá elégséges pénz, nem tudni, hogyan kellene terjeszteni. Jó lenne, ha más „kultúrtermékhez" hasonlóan minden állampolgár levelesládájába helyeznék. Csak így, egyszerûen... Mindeme bosszúság egész tekintélyes mértékben örömmé vált, amikor mégis megkaparintva a füzetet, sikerült azt áttanulmányozni, sõt egyes rendezvényekre eljutni. És akkor most mindjárt ki is terjesztem ezt a kört, hiszen mostanában -- a Fesztiválhoz nem szorosan kötõdõen -- több újdonság vált hozzáférhetõvé.

Mauricio Kagel A népvezér címû elõadása szónokra, indulókra és hangszórókra eredetileg rádiójátéknak (Hörstück!) készült 1979-ben, s mint Kagel többi rádiódarabja, ez is a Nyugat-német Rádió (WR) mûsora volt. De már az eredeti darabot is közönség jelenlétében vették fel 1989-ben, s ebben a szónok maga a szerzõ, Mauricio Kagel volt.
A rádiódarab 1980-ban díjat is nyert, a mû elõélete tehát valóban indokolja, hogy a lemezfelvétel után a közönség megismerhesse magyar változatát is.

Kagel -- aki argentin születésû, ám évtizedek óta Németországban él -- hosszan tanulmányozta a politikusok nyilvános megnyilvánulásait. Írásos és hangzó anyagokat vizsgált, kereste a diktátorok, népvezérek, népboldogítók és szeretettõl csöpögõ politikusok szavait, hogy végül olyan szöveget szerkesszen, amely ugyan nem idéz konkrétan egyetlen beszédbõl sem, de elszomorítóan azonos szellemû és lelkületû szinte mindenben. Irónia, gúny és tragédia árad ebbõl a szövegbõl, a hallgató fészkelõdik: nevessen, sírjon vagy essen kétségbe -- ilyenek vagyunk! S mert ezek a politikusi szövegek elborzasztóan egyformák, alig hiszünk a fülünknek: minden egyes újraszületõ szónok szinte változtatás nélkül veszi át elkárhozott elõdei kliséit.

Mindehhez járul hozzá Kagel zenéje: indulók, pattogó felkiáltójelek, félelmet és utálatot keltõ közhelyek. A „hangszórók" olykor közbeszólnak, s a szónokot arra ösztökélik, amit amúgy is csinál: szófosásra...

Kíváncsian mentem az Új Színházba: vajon Márta István rendezésében hogyan válik láthatóvá is ez az igazán az Ars Acusticában született mestermû. A magasra helyezett lécet szinte rezzenéstelenül sikerült átugrani. Helyey László kongeniális alakítása valóban lenyûgözõen ötvözte a hanghatásokat a láttatás lehetõségeivel. Alakítása mértéktartó, visszafogott, ugyanakkor átütõen hatásos, különösen apró, szinte alig létezõ mini-mimikájával, hol ijesztõ, hol szánalmasan alacsony hõsének drasztikusan kétségbeesett gátlásaival, kóros öntetszelgésével, amely hitelesen hordozta azt az újra-meg-újra felmerülõ kérdést: hogyan lehetséges, hogy ezek hatnak, sõt óriási érzelmeket, indulatokat képesek kavarni. A színpadi munkában is helytálló zenészek kitûnõen értették a feladatukat. Csak egyetlen kérdés: miért nem látható többé ez a kitûnõ elõadás? Miért csak most, egyszer?...

Igor Sztravinszkij ötlete volt az elsõ világháború utolsó évében, hogy fel kellene dolgozni egy orosz népmesét, könnyen elõadható formában. A szöveget végül is Charles-Ferdinand Ramuz írta meg. Amolyan mesés Faust-történet ez: a katona (vagy Faust?) az ördöggel cimborál, jóhiszemûségének lesz áldozatává, hiszen látszólagos eredményeinek elvesztése után ördöggé lesz. A mûnek inkább a szvit-változatát lehet hallani, pedig az eredeti verzió azzal képeszt el, hogy Sztravinszkij kitûnõen megelõlegezi a késõbbi performanszok levegõjét, megtartva a mese minden kellékét: van mesélõ (narrátor), van ördög, van hõs (katona), és persze királylány, akit meg kell gyógyítani. Rengetegen megfordultak Sztravinszkij mûvének színpadán. Egyszer Cocteau volt a narrátor, egy másik feldolgozásban például Sting a katona. Most végül eljutott hozzánk is Lackfi János fordításában. A lemezt a minden elismerést kiérdemlõ Budapest Music Center (BMC) adta ki, s a Thália Színházban volt a mû lemezbemutató elõadása. Itt is a kitûnõ Helyey László remekelt az Ördög szerepében, s noha pódium-elõadást láthattunk, Helyey még ültében is játszott, minduntalan reagálva a mesélõ vagy a katona szavaira. A Katona Szarvas József, a Mesélõ Kulka János volt, a kamaraegyüttest és a színészeket Wilhelm András vezényelte. A már kapható lemez maradéktalan élményt nyújt, a királylány eredetileg táncos szerepe itt néhány szóban megszólal, és ez rendjén is van, a színpadon azonban itt is, és az ördög táncánál is nagyon hiányzott a tánc látványa. Az õsbemutatón ezt a két tánc-szerepet Ludmilla Pitoeff és Georg Pitoeff táncolta, és azóta is számos színpadi megvalósítás született. Ezt a valószínûleg „objektív okokkal magyarázható" hiányt leszámítva, a produkció színpadon is sikerült volt.Csak egyetlen kérdés: miért nem látható ez a kitûnõ elõadás?

A Titanic-fesztivál eseményei között vált hozzáférhetõvé Stephen és Timothy Quay (a Quay-fivérek) 2000-ben készült, mindössze húszperces kitûnõ kisfilmje, az In absentia (Távollét). A filmben egyetlen szó sem hangzik el, annál fontosabb a zene. A komponista: Karlheinz Stockhausen. A zene és a kép ilyen tökéletes összhangjával a magam részérõl utoljára Godfrey Reggio filmjében találkoztam a Koyaanisqatsi (Kizökkent világ) címû produkcióban, amelynek zenéjét Philipp Glass szerezte. A fények, a képen átharsanó vonalak, a tónusok mozgása, rezgése, egy lóbálózó láb, na és a kezek, az ujjak mozgása--ennyi a látvány. Az ujjak--egy minden bizonnyal analfabéta férfikéz próbálkozik az írással, ám az ujjak minduntalan megbicsklanak, s a két kézzel fogott ceruza hegye újra-meg-újra kitörik. Az ujjak szinte önálló táncot járnak, amibe egy nõ keze „szól bele" olykor. Mindezt egy elektronikus kompozíció kíséri és a zeneszerzõ, Stockhausen szöveg nélküli hangja. A szintén szövegmentes nõi hang Stockhausen kitûnõ fuvolistájáé: Kathinka Pasveeré. Ezt a filmet az iskolákban kellene tanítani...

Az Õszi Fesztivál vendége a mifelénk alig ismert fuvolamûvész, Eberhard Blum. A kitûnõ kortárs muzsikus programja szorosan kapcsolódik a Száz mozgalmas év címen a 20. század berlini mûvészetét bemutató kiállításhoz. Bern Alois Zimmermann 1963-as szerzeménye és két újabb kompozíció (B. Franke és E. Stiebler) mellett Blum elõadói területének, a vokális kompozíciók megszólaltatásának egyik izgalmas produkcióját ismétli most meg: Kurt Schwitters Õsszonátáját adja elõ. Az Ursonate a húszas-harmincas években született, mint a dada egyik jellegzetes terméke. Szerencsére létezik a szerzõ elõadásában is 1932-bõl. Blum is lemezre vette Zürichben még 1991-ben. A két elõadás stílusa és mögöttes mondandója között a különbség szembeötlõ. Schwitters elõadása még szinte szûzies naivsággal törekszik az eredendõ lázadás olykor akár idézõjelbe tett megszólaltatására, míg Blum hallhatóan túl van Schwitters kissé lassú, naivabb elõadásán, keményen pattog, ropogva szólal meg, benne van szinte minden, ami az elmúlt évtizedben történt a mûvészetben, de akár a történelemben, társadalomban is.

A Fesztivál idején hangzik el több õsbemutatót is tartalmazó akadémiai székfoglaló hangverseny, a Sáry Lászlóé. Az Amadinda Ütõegyüttes hangversenyén két újabb darab hangzik el, elsõ ízben a már ismert beFORE John sorozatból, amely nyilvánvalóan Cage nevéhez kapcsolódik. Ezúttal Holló Aurél José és Váczi Zoltán Az üveghegyen túl... címû szerzeményének õsbemutatójára kerül sor. A 15 éves Intermoduláció Kamaraegyüttes Schönberg, Berio, Eötvös, Boulez, és Ligeti mûvet ad elõ egyebek között. Egy õsbemutató szerepel az UMZE koncertjén (D. Detoni), s érdekes Csalog Gábor estje, aki Az én századom címén szubjektív keresztmetszetet ad a búcsúzó századról.