<

Barna Róbert

(!+?)²

(Kagyló Könyvek, Kalligram Kiadó/)

Felkiáltójel plusz kérdõjel zárójelben a négyzeten. És mindez egy fehér mezõben, egy üres lap közepén.

Mi ez? Egy matematikai képlet, konceptuális nyomat, egy szellemszobor kódja, egy virtuális költemény, egy tipográfiai kompozíció vagy mégis inkább egy esemény-partitúra?

A recenzens is tudja, hogy ezek csak rosbõl. Na, de hisz épp ez a célja egy ilyen alkotásnak: a megfoghatatlanság. Ámde a megfoghasz vagy még rosszabb címkék, amikkel fogódzkodót keres, miközben a lényeg kicsúszik a kezétatlanságnak is mintája van, sõt tárgyiasul és értelmezésért kiált. A huszadik századi mûvészet sem kerülheti el a katalogizálódást. Úgy tûnik, szüksége van a kommentárokra épp úgy, mint a dokumentálásra. Az újrateremtéshez, az elszakadáshoz, de a folytatáshoz is szükségünk van autentikus ismeretekre, tehát ismertetésekre.

Szükség van a szellemi mintázatokra, a mintázatok elemzésére. Szükség van eredeti dokumentumok megmutatására, pláne olyan témákban, mint az intermédiális alkotómódok, a fluxus, a mail art, a konceptuális kompozíciók, a minimál, a konkrét és vizuális költészeti kutatások.

Szükség van eredeti anyagok, filozófiai, mûvészettörténeti, hatás-technikai vizsgálódások magyarnyelvû közlésére, mert ilyenekben bizony szûkölködünk. Nehezen hozzáférhetõek a magyar mûvészek számára.

Ezt vallhatja e könyvsorozat szerzõje, összeállítója, Koppány Márton is, aki Kagyló címmel a Kalligram Kiadó számára olyan sorozatot szerkesztett, ami párját ritkítja Közép-Európában.

Hõsi cselekedet a szerkesztõtõl – persze a kiadótól is – efféle információt hozni e „barbár földre", hogy Janus Pannoniust idézzem. Meglepõ vállalkozás ez itthon, a még mindig csak el- és kimaradni igyekvõ „Magyar Ugaron". És olvasói öröm, hogy mégis kivirágzott itt, az e témára süket „információs télben" egy janus arcú „pannóniai mandulafácska".

„Természetes", hogy visszhangtalanul jelent meg egy sorozat, amely persze a formájával is küzdött az eltûnéséért, hiszen az eddig megjelent könyvek alakja jegyzetfüzet formájú. A könyvek nagysága, illetve kicsisége az A/5-öt is alig éri el.

A könyvesboltok nem is találtak nekik helyet. Néha pénztár mellett lehetett rábukkanni egy-egy példányra. Azt gondoljuk, hogy a sorozatszerkesztõ tudatosan ellene dolgozott a már ismert és megszokott könyv-imázsnak. Koppány Márton konceptuális mûvek szerzõje is, aki könyvtárgyakat, konceptuális sorozatokat készített az elmúlt idõben. Számára – mondjuk – a lapozás, a könyv kézbentartása legalább olyan fontos, mint a tartalma. Tehát nem csoda, hogy ezt a formát választotta, és az sem, hogy nemcsak elméleti írásokat, mûvészettörténeti, filozófiai mûveket épített a könyvsorozatba, hanem újabb konceptuális mûveket, konkrét költészeti köteteket is.

A sorozat könyvei:

l994

Rakd sorba a gyöngyöket (Fluxus antológia: George Maciunas, George Brecht, Ben Vautier, stb.)
Megszülettél-e már? (Marcia E. Vetrocq és David Loy iker-tanulmányai Cavellinirõl és az elfojtás buddhista felfogásáról)

1999

Valami kevesebb (Redukció az amerikai kötészetben: Bern Porter és George Brecht)
A másik oldal (Koppány Márton sorozatai)
Kõversek (Clark Lumberry vers-tárgyai)

2000

Zen-kabaré; Barangolás a Fluxus határvidékén (David Doris tanulmánya)
Min. költ. (Bob Grumman tanumánya)

A könyvek tartalma a megszokott mûvészeti formák, sõt a mûvészet ellen fellépõ alkotómozgalmak témáit, eseményeit dolgozza fel.

E mozgalmak jellemzõi között kiemelkedõ helyet foglal el az eltûnési vágy, vagyis életmóddá válni, vagyis meghaladni a mûvészetet, meghaladni a mûvészi tárgyat, és természet részeként egzisztálni. Ezért nem meglepõ, hogy a sorozat nem a tipikus könyvformát használja, ami csak õriz és informál, hanem olyat, ami tárgyiasságában is hat, sõt néha talán abban sugárzó igazán. Még pedig azzal, ahogy kézre áll, ahogy a „zsebbe fér". Azzal, ahogy az ember megfogja, lapozza, AHOGY HÁZIASÍTJA.

Az ember kagylózik. És ezek a kis kagyló könyvek apró ékszerként simulnak a kézbe, azon túl, hogy amúgy szellemi mintázatok lenyomatai.

A világszellem folyamatos mozgásban van. A szellemi mozgás egy pillanatra se több vagy kevesebb egy kaotikus nagy mintázatnál. A nyomok persze nem a halhatatlanságról szólnak. Csak arról, hogy nincsenek elszigetelt események – idézi David T. Doris Yoko Onót –, az életnek és a tudatnak a komplexitás a természetes állapota. A végtelen számú változó a bármi lehetségest, a még be nem következett virtuális eseményeket jelzi elõre, azokat, melyek arra várnak, hogy észrevegyük vagy megvalósítsuk õket. A mûvész csak egy öntõformát hoz létre, a befogadó pedig közremûködõvé válik. A fluxus már önnön nevével is jelzi, hogy transzformációs mezõnek, áramlásnak tekinti a világot, az alkotást, és azt is feltételezi, hogy a számtalan mû, a megvalósításban közremûködõ anyag és nézõpont között a legkülönbözõbb erõhatások érvényesülhetnek.

A köztesség a lényeg, az „elmozdulás minta", az egyén és a világ közötti kapcsolat destabilizálása, a tárgyiasítás lehetetlenné tétele.

A marginalitásnak is ez az oka. David Doris szerint a fluxus kívül maradt a galériák világán, nem hozott sok pénzt. Nem volt eladható. A fluxus anyagi értékkel alig bíró mûveket produkált: nyomtatványokat, egyszerû, olcsó tárgyakkal megtöltött mûanyag dobozokat, jelentéktelennek látszó játékokat, mulatságos ötleteket, melyekhez véletlen stratégiákat használt, olyanokat, mint a Dada annak idején.

Természetesen a könyvsorozat is véletlenek sorozatának eredménye. „Véletlen", hogy a szerkesztõt marginalitásra való hajlama a mail-artosok közé sodorja, hogy tíz éven keresztül „élvezi" az ismeretlenséget. A mail-artosok kapcsolódása a konkrét költészethez, a konceptuális alkotásmódhoz, a fluxus hagyományaihoz talán már nem véletlen. De az igen, hogy Koppány Mártont a szóközök, a lapozás érdekli, a minimalizmus, és hogy egyszavas, egymondatos vers sûrítményeket, „lapozástechnikai" utasításokat készít. Véletlen az is, hogy három évet Amerikában tölt, ahol – miközben buddhista és rabbinikus irodalommal foglalkozik – rátalál bizonyos amerikai kiadókra, kiadványokra, amelyek konceptuális, konkrét vagy minimál anyagokat közölnek.

„Mi marad, ha elvonatkoztatok életem anekdotikus és pszichologikus részleteitõl – teszi fel a kérdést Koppány Márton magának, magáról, az egyik Kagyló-könyv hátoldalán – Haláltudat és Semmit Sem Tudás pingpongoznak egy kieséses verseny döntõjében."

Koppány kilencvennégy körül kerül kapcsolatba a Kalligam kiadóval. Szigeti Lászlónak egy sorozatot ajánl, amelyben olyan kulturális, mûvészeti anyagokról, produktumokról adna tájékoztatást, amelyek európai kultúrán túli tradíciókhoz kapcsolódnak.

A fluxus hasonló szellemiségû alkotók laza csoportosulása volt amúgy, írja David T. Doris, olyan alkotóké, akik kölcsönösen figyelemmel kísérték, hogy mi történik szakterületeik perifériáin, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mi zajlik, mi van a szakterületek között. Nem csoda, hogy felfedezéseik olyan új struktúrákat eredményeztek, amelyek a mûvészetrõl vallott fogalmainkat éppúgy próbára teszik, mint azt a képességünket, hogy mûvészetnek tekintsünk egyáltalán valamit.

Maga a mûalkotás lehet kép, assemblage, performance, gondolatmenet, szóval minden, ami strukturálni képes a médiumok közti tereket. Tehát intermédia.

De a legfontosabb jelszó a köztesség. Az alkotókat nem is az alkotás vonzotta, hanem a folyamatokra való figyelés, ahogy errõl George Brecht is beszélt. Õ az, aki elkezdte a mûveit eseményeknek nevezni. Az események szavakkal nehezen megközelíthetõ szférában játszódnak. Nem a nyelv, de nem is a csend, hanem inkább a létezés vagy még inkább a keletkezés szférájában.

Nincs halhatatlanság, ha van, nem kell. Inkább az állandó újjászületésre van szükségünk – hangsúlyozták az alkotók.

A fluxus a nyelvet is csak arra használja, hogy leleplezze, akárcsak a buddhizmus. A cél a nyelv és forma nélküli, az illékonyság. Lásd Buddha virágbeszédét vagy az ismert koant: hogyan szól egy tenyér, ha tapsol.

Buddhista elképzelés szerint, ha semmi se hiányzik, akkor nincs szükségünk halhatatlanságra, hogy általa szüntessük meg a hiányt. A modern világban az én a tudat azon igyekezete, hogy felfogja és tárgyiasítsa önmagát. Így a mûvészet is csak egy menekülés fajta a megsemmisülés és a véletlen elöl.

Az új mûvészetben viszont épp a véletlen a megvilágosodás eszköze. Brecht a szürrealisták automatikus alkotásmódjával foglakozik, az új mûvészek Duchamp-ra hivatkoznak, talált tárgyakra, Jean Arp és Max Ernst véletlen kollázsaira, Tristan Tzara véletlen költeményeire. Jönnek a sugalmazásra épített esemény partitúrák.

A köztes dolgok a sem belül, sem kívül, hanem csak a kontextusban megvalósuló események. Elkövetkezik a hétköznapi tárgyak rendkívülivé változtatása, a rendkívüli gondolatok hétköznapivá tétele. Ez a fajta mûvészet egyetlen célt tûz maga elé: ébernek lenni. Nem a hatás a fontos, hanem a megtörténés, akár a zenben. Demokratikussá válik terep.

A zenhez egyenes a kapcsolat – ahogy ezt Doris a fluxusról szóló tanulmányában levezeti. John Cage Daisetsu T. Suzuki tanítványa volt egy ideig. Cage mûvészeti és pedagógiai tevékenységének köszönhetõ, hogy a Dada és zen hatásai mûvészi cselekvésre ösztönöztek. A Társadalmi Kutatások Új Iskolájának olyan hallgatói vannak 1958-ban Darmstadtban, akiket a fluxus késõbbi alkotói között találhatunk: Dick Higgins, George Brecht, Jackson Mac Low stb. Cage-hez köthetõk La Monte Young, Na June Paik, hogy az ismertebbeket említsem. És vannak itt leendõ konceptuális alkotók, kísérleti zenészek, videó-mûvészek, olyanok, akiket a mûvészetekbõl kiszorult vagy még nem létezõ határterületek érdekelnek.

Ez a köztesség persze ott van a konkrét költészeti mozgalomban is. Õk a szónál kisebb szöveg-elemekre koncentrálnak, számokra, köztes terekre. A szó tájképpé sokszorozódik. Lásd például Geof Huth, Karl Kempton, Richard Kostelanetz vizuális költeményeit, vizuális költészeti tárgyait. Az angol Ian Hamilton Finlay a színekben rejlõ hatás lehetõségét aknázza ki. Betty Radin háromdimenziós virtuális tárgyat készít. Clark Lumberty Hirosimában él hét évig, és a soto-zent tanulmányozza. Érdeklõdése a nyelv iránt Japánban talál elõször hibás (roncsolt, rongált), vagy ahogy õ meghatározza: „pára-poétikus" tárgyakra. És a sor folytatható. De ennyi elég is az ismertetõbõl.

Jöjjenek az olvasók! Keressék a könyveket! Én Aram Saroyan hetvenes évekbeli négylábú m-jével búcsúzom. Ez a kentaur betû-szörny szépséges emblémája lehetne annak a konceptuális humornak, amely a könyvekben éppúgy jelen van, mint abban, ha e könyveket majd hiába keresik, mert olyan apróságok, mert alig néhányszáz példányt nyomtak belõlük.
De azért vannak, mégis, csakazértis, keressék!

A tanulmányom címéül LeRoy Gorman egyik un. „matematikai költeményét" választottam.