<

Korányi Tamás

Béjart ürügyén...

1997-ben készült el Maurice Béjart rendezésében és koreográfiájával a Ballet for Life címû film, a Queen zenéjére, és mások mellett Freddy Mercury, a Queen frontembere emlékére. A film után megnéztem a Queen egykori számaiból készült klipeket, s megdöbbenve láttam, hogy Béjart szinte semmit nem változtatott az ott látható mozgáson, vagyis majdhogynem direkt módon átvette a Queen koreográfiáját és zenéjét. Az igazság az, hogy bár Freddy Mercury a maga mûfajában kétségkívül a színvonalasabb elõadók közé tartozott, és fellépéseiben valóban megvolt a belülrõl fakadó átélés, egy idõ után mégis elkezdtem unni, amit az ugyanezeket a kliséket használó Béjart produkciója közben nem éreztem, sõt végig feszültnek, tökéletesnek és meggyõzõnek tetszett.

Milyen klisékrõl van itt szó? Naponta láthatjuk a klipek vágástechnikáját, melyet Béjart világítással hozott át a színpadra, aztán a diszkó-görlök rángatózó mozgását, melyet Béjart a legmagasabb színvonalú és fegyelmû kortárs balett mozgásává alakított. Vagyis Béjart adaptált valamit, ám ez az adaptáció új értéket teremtett, mely sokkal magasabbrendû lett, mint az alapanyag. Zseniális kézben minden arannyá válhatik. S mert az ilyes munkát nem mindig zseniális szinten oldják meg, általában kockázatosnak érzem az adaptációkat – még kitûnõ alapanyag esetében is. Nagyon fontos ezen folyamatosan tûnõdni, gondolkodni, mert a hirtelen kapott élmény alapján gerjedt tetszés nagyon félrevezetõ lehet. Ezért is igaz Boulez véleménye, hogy a kortárs zene csak rengeteg hallgatás után válik tulajdonunkká.

De hadd kanyarodjam vissza az adaptációkhoz. Meglepõdtem, amikor a Budapesten is elõadott Officinum – a Hilliard együttes és Jan Garbarek közös produkciója – megítélésében szinte teljesen magamra maradtam, hogy tudniillik a régi vokális zenének és a modern dzsesszes improvizációnak az összekotyvasztása igen attraktív, „nagyon tetszõ" giccset, egyszerûen vacakot eredményez. És ha nem is ilyen ijesztõ mértékben, de ez az érzet kísért a kitûnõ hegedûs, Paul Giger legutóbbi lemezének hallgatása közben, az Ignis esetében, ahol Giger régi zenékre (Tuotilo, Notker Balbulus és Hildegard von Bingen) improvizál hegedûjével. Jobban örültem, amikor Giger önmagában muzsikált, saját fejét és hangszerét használta csak, s nem akart fényesre dörzsölni nemes patinájú régiségeket. Nem Giger értéke csökkent, csupán egy kisebb értékû produkció sorolódott a diszkográfiájába, amit Giger esetében sajnálok, még akkor is, ha ha értem a divatos kísérletezés elszomorító okait. Egyszerûen nem szeretem, ha jelentõs tehetségek mûködése a „három tenor" kategóriájába sorolódik, bár ha manapság ez is a „trendi"!

Mindezt a hosszú bevezetõt azért mondtam el, mert a jelenség nagyon jellemzõ, s oda vezethet, hogy egészen máshonnan eredeztethetõ mûvek egy szintre kerülnek, egy ketrecbe zárhatók. A közelmúltban egymás után három magyar opera is született, a három komponista egészen más forrásokból táplálkozott, a három mûnek nem is lenne sok köze egymáshoz, közös vonásuk mindössze a sikerületlenség. Bozay Attila Az öt utolsó szín címû háromfelvonásos operáját október 21-én mutatták be az Operaházban. Szövegét Madách Imre Az ember tragédiája címû mûve alapján a szerzõ írta. A kompozíció a Milleniumi Operapályázat gyõztes mûve. A vállalkozás – nézetem szerint – már az ötlet szintjén kudarcra ítéltetett. Madách tragédiáját még prózai színházban is roppant nehéz színpadra állítani, hosszú, bölcselkedõ szövegáramaival szinte egyetlen rendezõ sem tudott megbirkózni. Inkább olvasásra való mû ez. Arról nem is beszélve, hogy még a prózai színpadon is belevész a a nézõ a szereplõk tengerébe, belefárad a szöveg értelmének követésébe, s ez az énekelt változtaban még nagyobb megterhelést eredményez. Bozay minden bizonnyal érezte a teljes mû megzenésítésének képtelenségét, így az opera – alig érthetõ, miért – a londoni színnel kezdõdik. Nem érzem elégséges magyarázatnak azt, hogy így a mû aktuálisabb, mai világunkhoz közelebb került, netán modernebb. És nem lett ilyen értelemben mai a zene sem.

Született egy ún. folk-opera is, a Jézus születése (zene: ifj. Csoóri Sándor, szöveg: G. Nagy Ilián). A zene különösebb jelentést nem hordozó népzenei adaptációk, unalmasan gyenge táncházi muzsikák sora. A szöveg imaszerû, liturgikus próbálkozású, máskor direkt idézetek kompilációja. „Nem az a fontos, hogy milyen származású témát dolgozunk fel – írta Bartók Béla 1931-ben –, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk fel azt. Ebben a `hogyan'-ban rejlik a mûvész tudásának, formáló és kifejezõ erejének, egyéniségének a megnyilatkozása." Nos, ebben az operában van téma, a hogyant azonban nem találom...

És ez vonatkoztatható – sajnos – Faragó Béla legújabb kompozíciójára is. Az East Side Story címû opera október 23-án került színpadra, s a forradalomnak állít emléket. Faragónak nem az elsõ operája, hat éve például A titok címû kamaraoperája várakozást keltett. Vokális kompozíciói (Búcsú Váradtól, 353 nap – „Mise") vagy a kitûnõ repetitív kompozíciók (Gregor Samsa várakozása), az elektroakusztikus mûvek (... sub galli cantum..., Feljegyzés egy álomról) igazán sok okot adtak rá, hogy a zeneszerzõ hallgató követni kezdje munkáinak sorát. Idén májusban a rádió mutatta be Prométheusz címû kompozícióját. Ennek értékeit többen vitatták, ám ez a bemutató egy fontos problémát vet fel a kortárs mûvek bemutatóival kapcsolatban. Ha ugyanis egy klasszikus, mindenki által jól ismert mûvet rossz elõadók interpretálnak, akkor pontosan különválasztjuk a mûvet az elõadástól. Az elõször hallott, sokszor amúgy is szokatlan kortárs kompozíciónál az elõadás és a mû appercipiálása összemosódik: a rossz elõadás a mûrõl alkotott képet is elrontja. Faragó Prométheuszának bemutatója pontosan ezt a sorsot tudhatja magáénak. Harmadrendû elõadói gárda próbálkozott ezzel a meglehetõsen nehezen megjeleníthetõ kompozícióval, ráadásul sok részletnél színészi munkára is szükség van, a szövegek recitáló elõadása még a legjobb színészeket is megterheli. Mindig meglepõdöm, amikor azt kell tapasztalnom, hogy a rendezõt megspórolják, így aztán – különösen a prózai részek – úgy nõnek, mint a gyom. Emlékeztetni akarom az olvasót arra, amikor például egy sanzon elõadásában az énekes elõadónak prózát kell mondania. Ez nehéz feladat, mert elveszti a zene járszalagját, magányossá és általában rémesen elhagyatottá válik az elõadó és a hallgató is. Ez történt a májusi bemutatón Faragó munkájával. Mindez azonban nem segít a közelmúltban bemutatott operán. A zenében persze nyomokban felismerhetõ Faragó korábban megszeretett munkássága, de aztán innen-onnan direkt módon átvett zenei klisék hangzanak el, hogy ne legyen a mû kísérleti (valami ilyesmit mondott a szerzõ egy interjúban!), így aztán hol Mahler, hol Gershwin szól, máskor meg a hatvanas évek dalainak foszlányai. S mindehhez egy valódi „szocreál" librettó (Gém György), arról, hogy mi minden történt 1956-tól napjainkig egy egyszerû családdal és környezetével, miközben a falon hol vörös csillag, hol szocialista címer díszeleg... Kár, nagy kár... Egyetlen pillanat vigasztalt csupán, amikor a darabhoz semmivel sem illeszthetõ tánc következett (Bozsik Yvette koreográfiája), két remek táncos elõadása, s itt még a dzsesszes kölcsönzenével sem volt semmi bajom. Elég lett volna ez a néhány perc az egész helyet...

Nem éreztem magam jobban Dubrovay László Sasok éneke címû mûvének meghallgatása közben, Gyurkovics Tibor versciklusára. Minden pillanatban azt gondoltam: ezt az egészet már hallottam, jobb kidolgozásban...

Jeney Zoltán mindig adekvát. Tévedhetetlenül és megalkuvás nélkül. Ha Kallimakhosz himnuszára ír kantátát, akkor mintha a berlini papirusz Apollóhoz írt halálénekét hallanám – modern kivitelben. Ha az OM-ot (Om mani padmé hum, 8. századi mantra!) hallgatom elektromos orgonán, akkor azonnal eszembe jut a KATO NK 300 nevû, Liptó utcai daru hangjának orgonaváltozatba írt minimalizmusa is. „Miként a hó hallgat a meglepett fák alján, ahogyan csupán téli égbolt erõs, szilárd, úgy vérzenek jók, rosszak együtt, bárányok, füvek, farkasok halálunk monstranciájában" (Pilinszky) – ezt a szöveget választotta ahhoz az alkalmi zenéhez, amit a Pest és Buda egyesítésének 125. évfordulóján rendezett ünnepi koncertre rendeltek tõle, mert – mondta –"egyáltalán nem méltatlan, hogy ha egy darab alkalmat ad arra, hogy tisztelegjünk Budapest 125 éves történetének halottai elõtt", és valósággal átköszön Kurtágnak a költõtárs, szinte jóváhagyva a Sztélé Lamentosoját. És így jutunk el az idén augusztusban bemutatott óriási kompozícióhoz (pontosabban annak kb. az elsõ feléhez, mert a Zeneakadémián most ennyit mutattak be), a Halotti szertartáshoz, amelyben minden összegzõdik: imák, zsoltárok, népi virrasztók, ószövetségi részletek és kortárs költõk szövegei öltöznek zenébe. „Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál" – kezdõdik Pilinszky János szövegével a szertartás, és „Hátha képzelet suhan, akkor is, ha vége van – Tárva, nyitva körbeér, jötte, múlta mit sem ér", ér véget Tandori szavaival, legalábbis az eddig megteremtett rész. S közte több mint hetven percen át árad a mindenkori szöveggel tökéletesen adekvát zene.