<

Heinz Widauer

Tíz év BLOKK: A lét kétessége, avagy: Ízlik-e Beuys a nyulaknak?

2000. október–november

Egy felhúzható játéknyúl céltalanul, egyedül belsõ mechanikájától hajtva ugrál a szabadban felállított kerti asztal felületén, megbotlik, segítõkész kezek fölsegítik, és ugrál tovább, mígnem az asztal peremérõl a feneketlen mélységbe zuhan. Fölveszik, újra felhúzzák, úgymond életre keltik, és folytathatja kétes szökdécselését. E videónak mintegy ellenpontja az a másik, melyen ketrecbe zárt eleven nyulak láthatók, amint eleinte félénken, majd vonakodva és bizonytalanul, de mégiscsak játszani kezdenek a sárgarépából kirakott „Beuys" felirattal, végül birtokukba veszik, szétdúlják és elrágcsálják. Egy játékszer mint a valódi élet verkli-jellegének metaforája, fogoly élõlények mint a konvenciók fogságában élõ ember jelképei, aki csak az elvont betûkkel megidézett mûvészet által képes értelmet adni a létezésnek, ám aki vitatható fogyasztóiságával újra kioltja ezt az értelmet – ilyen s ehhez hasonló ellentéteket jár körül a BLOKK csoport tízéves fennállásának alkalmából rendezett kiállítása. Mintha BLOKKék egyszerre töprengenének-tûnõdnének általában az emberi lét kétességén és saját mûvészi munkájuk mirevalóságán. Az alighanem véletlen, hogy a Mûcsarnokban éppen a csoport Ernst Múzeumbeli kiállításával egy idõben rendeztek szimpóziumot Joseph Beuysról, akit a csoport tagjai szívesen emlegetnek mûvészi példaképükként.

Vetítõkbõl és ultraibolya-csövekbõl kilépve, neonfeliratokban világítva és vízfelületrõl visszaverõdve, újra meg újra a fény jelenik meg az alkotók üzeneteinek hordozójaként; az installációkból szerkesztett kiállítás a „B-idõ" címet kapta. A címbeli B-betû egyrészt természetesen a csoportra utal, mely a közös alkotómunka tíz esztendejére tekinthet vissza, másfelõl egy optikai fogalmat jelöl, nevezetesen az expozíciós idõt. Ezen, mint ismeretes, azt a szemvillanásnyian rövid idõtartamot értjük, amíg kinyílik a fényképezõgép zárja, hogy éppen annyi fényt eresszen be a fényérzékeny filmre, amennyi a kép létrehozásához szükséges. A fényképezõgép vagy a videókamera által produkált kép olyan eseményeket vagy folyamatokat imitál, melyek maguk már nem valósak, hanem – a fényérzékeny felületen rögzítve – a valóság illúzióinak tekintendõk. A képzõmûvészetben, kivált a festészetben mindig is meghatározó szerep jutott a fénynek. Nézzük akár a középkori táblaképek arany alapjának formájában, az isteni lényeg jelképes megjelenítéseként, akár az újkori festészet illuzionista kompozíciós eszközeként – a fény minden esetben új, a valóságon túlmutató dimenziót kölcsönzött a kompozíciónak, lehetõvé tette a mûalkotás látszólag adott határainak meghaladását, ezzel pedig az érzékelt valóság illúziójának tolmácsolását.

A fény fizikai értelemben hol részecskeként, hol pedig hullámként viselkedik, vagyis egyszer anyagi, másszor pedig anyagtalan természetû. A BLOKK csoport legújabb installációi a fény természetének metamorf lényegét, hullám-részecske kettõsségét teszik magukévá, hogy – játékosan – különbözõ észlelési síkokat kapcsoljanak össze, és olyan, elsõ ránézésre ellentétesnek érzett fogalompárokat világítsanak meg a szó legigazabb értelmében, mint valóság és álom, konkrét és absztrakt, mozgás és nyugalom, fehér és fekete, élet és halál. Egyúttal pedig fel is oldják, illetve visszájukra fordítják ezeket az ellentéteket. Minden látható más fényben is.

A BLOKK csoportot megalakulása óta foglalkoztatta az adott – akár fizikai-térbeli, akár gondolati jellegû – feltételek és határok jelensége, s ugyanígy foglalkoztatták e határok feloldásának és átlépésének lehetõségei. Az Ernst Múzeumbeli kiállítás centrális installációjában az alkotók – a fény kettõs természetébõl, illetve valóság és illúzió ehhez kapcsolódó kölcsönhatásából kiindulva – egy álmot állítanak töprengéseik középpontjába, melyhez asszociatív módon további, a kiinduló gondolatokat variáló installációk csatlakoznak. Az álom olyan, valóságosan föl nem dolgozott benyomások és elfojtott konfliktusok meg vágyképzetek eredménye, melyek – mihelyt az álom kikapcsolja tudatunkat – fantasztikus, ám mindenestül reálisnak érzett képsorokká szövõdnek. Az álom a valóság illúzióját kelti, ugyanúgy, ahogyan valóságot szimulál a film és a fénykép is, ezzel pedig feloldja a határokat valóság és illúzió között.

A munkák kiindulópontja és vezérmotívuma Hamvas Béla esszéje az álomról, melyben egy méhész az õ méhesében megtisztítja az elhunyt élõlények lelkeit az életük során rájuk rakódott szennytõl, hogy ekképp megtisztulva térhessenek vissza az életbe. A filozófus megváltás-üzenete nyilvánvaló – a méheket az emberiség metaforáiként képzeli el, a méhészt pedig istenként álmodja meg, aki a lélektisztítás, azaz egyféle katarzis formájában teljesíti be az emberi õsi üdvözülésvágyát: e megtisztulásnak köszönhetõen jobb élet vár ránk a halál után. Ezt a megváltás-víziót BLOKKék videóra ültetik át: két jókora kéz egy fémfelületre vési be a filozófus szövegét. Egy nagyméretû, fekete fóliával kibélelt medence vize a szemközti falra továbbítja-tükrözi a képeket. A vízfelületen és a falon látható tükrözõdés anyagtalanságában mutatja meg a videóvetítõ fényét (a visszaverõdés a fény hullámmozgásának kifejezõdése). A medence mellett elhelyezett, mozgásérzékelõkkel vezérelhetõ és a víz felületét meg-megzavaró ablaktörlõk viszont éppen az ellenkezõ hatást váltják ki, jelképesen materializálják a fény hullámtermészetét. A víz itt egyrészt a fizikai átalakulás metaforája, másfelõl a Hamvas szövegében említett megtisztulásra utal, ezzel pedig a megújulás és megváltás szimbóluma: egy másik, ugyancsak a vízfelületen tükrözött videofilmen az alkotók félalakját láthatjuk, amint arcukra vizet locsolnak. Valóság és illúzió határainak álombeli egymásba mosódása a BLOKK-csoport installációjában a fény természetébõl kiindulva, arra reflektálva ölt formát, s a szemlélõben a lét valóságosságát firtató kérdéseket vet föl: lehet, hogy az emberi létezés csak egy átfogóbb lét exponált (vagyis anyagi) pillanata? Lehet, hogy az élet csak illúzió, a halál utáni láthatatlan lét pedig valóság?

A filozófus álmához a kiállítás egy másik installációjában a mûvész álma kapcsolódik, aki mûvében szeretne továbbélni. Ez is a fény megjelenési formáival játszik: egy falon Michelangelo elveszett, csak metszetekrõl ismert képe, a „Léda és a hattyú" jelenik meg, azt a látszatot keltve, mintha egy nem létezõ vetítõbõl vetülne a falra. Közelebbrõl szemügyre véve azonban kiderül, hogy a kép körvonalait lakkfestékkel festették föl a falra, és ibolyántúli fénnyel világítják meg – emiatt támad olyan benyomásunk, mintha kivetítésrõl, vagyis a fény anyagtalan megjelenési formájáról, tehát a kép illúziójáról volna szó. A lakkfesték ezzel szemben mindenestül valós és anyagi, s az installáció így játékosan utal arra a körülményre, hogy a kép ugyan elveszett – lásd a fényprojekció anyagtalan természetét –, eszméje azonban a legvalóságosabban fennmaradt, tudniillik grafika alakjában. A festék anyagisága tartalmi síkon nyomatékosítja a kép üzenetét: Zeuszban, aki hattyú alakjában akarja elcsábítani Lédát, a szexuális vágy, vagyis az élet megtestesülése ölt kifejezést. Ez a szubtilisan vibráló játszadozás veszteség (Michelangelo festménye) és létezés (a képrõl készült metszetek) ellentétének megszüntetésével immár egy másik síkon lel folytatásra az installáció következõ gondolatmenetében: a fényjáték alatt egy hattyú negatívan kivetített – fehérbõl feketébe fordított – képe látható. Óhatatlanul is a halál jut az eszünkbe, és eszünkbe jut a hattyúdal fogalma, mellyel a mûvész utolsó mûvét szokás jelölni – a mûvet, mellyel az alkotó bevonul az örökkévalóságba, mely tehát halálában is tovább élteti. A fény illúziót hoz létre, egyúttal pedig metamorfózist indít el. A valósághoz rendelhetõ megjelenési forma – a fehér hattyú – és jelentése visszájára-fonákjára fordul. Az élet halál, a halál – élet.

A hattyús installációhoz hasonlóan, BLOKKék megidézik a megváltó mennyország naiv-népszerû képzetét is. A barkácsboltokban kapható festékhengerrel fehér festéket hordtak fel a falra, az applikáció mintája rétre emlékeztet. A stilizált rét csak az ibolyántúli fénytõl válik kivehetõvé, mely két láncmechanikával hajtott s ezáltal ritmikusan nyíló és csukódó bádogdobozból érkezik. A dobozok nyitódása-csukódása, ezzel pedig a rét láthatóvá válása a mûanyagbetûkbõl képzett és a fal elõtt, a földön elhelyezett „HIMMEL" – ég, mennyország – felirat kigyulladásával váltakozik. A Paradicsom naiv képzetével, melyet a giccses tapétaminta jelenít meg, a túlvilág elvont koncepciója, a megváltó mennyország nem konkretizálható képzete áll szemben.

A belsõtér díszítéséhez szolgáló konzumtermék mûvészi birtokba vétele és kisajátítása az installációsorozat elejéhez kanyarítja vissza a befogadót, egyúttal pedig kioltja az elsõ, nyulas videóinstallációt is, melyen az állatok fogyasztják el és teszik ezáltal magukévá a mûvészt, Joseph Beuysot. Az ellentétek dialektikája és megszüntetésük-egymásba olvasztásuk BLOKKéknál valóság és illúzió, lét és nemlét, halál és élet kettõs természetének fölismerésébe torkollik.

Fordította: Adamik Lajos