<

Dékei Kriszta

Az Éden illúziói: az amerikai hátország képei

2000. szeptember 21–november 26.

A Midwest a zúgó Ohio és a Missouri folyó között elterülõ, közel Európa nagyságú terület, amely az átlagamerikai számára vagy a repülõgépen végigszunyókált köztes teret, vagy az õrjítõen egyhangú síkság-kukoricaföld-benzinkút-motel ismétlõdést jelenti. Pedig ez a vidék volt az Amerikai Álom, a kitántorgó nemzetek számára oly vonzó földi Paradicsom maga. Az Ígéret Földjének paramétereit Thomas Jefferson Északnyugati Rendelete konkretizálta: megmûvelhetõ földterületeket ígért, melyen dolgos munkával és kellõ szorgalommal minden család biztonságos otthont teremthet magának, ahol szabadon gyakorolhatja vallását, megválaszthatja közösségi vezetõit, és ahol gyermekei számára biztosítják a társadalmi mobilitás egyik legfontosabb feltételét, az ingyenes közoktatást. A Ludwig Múzeumban bemutatott és az Ohiói Mûvészeti Tanács által szervezett kiállítást e hívószavak köré építették fel.

Az új telepesek életkörülményeinek optimalizálása érdekében minimalizálták a terület õslakosságát, majd rohamtempóban kiirtották a hatalmas erdõket is. Jöhetett a vasút, az addig nem bolygatott föld mélyének ipari hasznosítása és a bevándorlók tarka tömege. A XIX. század végére benépesedõ Közép-Nyugat lakói idillikus környezetben és puritán erkölcsi elvek szerint éltek a madárfüttytõl hangos, dombos-lankás Édenben vagy legalábbis annak illúziójában, s ez legkésõbb az 1929-es Fekete Pénteket követõ gazdasági válság idején mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Addig csak a kemény és megerõltetõ munka, a nélkülözés, a menetrendszerû sáskajárások és pusztító tornádók nehezítették a mindennapokat, késõbb a fák kiirtása miatt bekövetkezõ elsivatagosodás is. Az 1920-tól a negyvenes évek végéig keletkezett mûvek erre az idõszakra koncentráltak, bemutatva azokat a válaszokat, amiket a helyi mûvészek az Édenkert parabolájának látványos széthullása után, a „milyen is az igazi középnyugat" kérdésre adtak.

A korszak vezetõ irányzata, a túltengõ szentimentalizmussal, nacionalizmussal és elszigetelõdéssel vádolt regionalizmus volt, melynek ideológiai triásza (az iowai G. Wood, a missouri T.H. Benton és a kansasi J.S. Curry) a Bûnös Város elleni lázadásra szólította fel híveit. Hármójuk közül a leghíresebbet (akinek Amerikai gótika címû mûvét méltán tekinthetjük a hátországi lét összegzésének, s amely kép a kiállításon nem szerepelt), gyakran bírálták azért, hogy „játékvárosokat, díszpárnamezõket és nyalókafákat festett", de a szeretettel ábrázolt, tökéletes félkörívû dombok, puha nõi ölre emlékeztetõ völgyek és elhízott legelõk mellett a tájban megjelenõ emberek kulturális és erkölcsi merevsége iránt érzett megvetését és gyûlöletét sem nehéz felfedezni. Ez a fojtogató kettõsség azonban korántsem jellemzõ az irányzat követõire, sõt a naiv, idillikus pásztorképeknek – fácskát ültetõ, pöttöm lényekkel (D. Lee) – vagy az öntudatos vidéki kispolgár ünnepnapjait megörökítõ festményeknek – stupid arcú, elhízott baseballozókkal (C. Singer) – bizonyára a közönség körében jóval nagyobb sikerük volt, nem is említve a kétkezi munka dicséretét zengõ, realista alkotásokat.

A Midwest persze rohamléptekben iparosodott is, a vasbányákból nyersanyagot szállítottak a városok füstös gyáraiba, ahol a hatalmas és kiismerhetetlen gépek árnyékában robotoltak a jobb életkörülményekre vágyakozó munkások. A festményeken éppúgy megjelent az ipari tárgyak szikár formáit dicsõítõ, szinte absztrakt precizionizmus (E. Lewandowski), mint az izgõ-mozgó gépektõl fulladozó város expresszionista lenyomata (Z. Sepeshy) és a metropoliszok által kibocsátott szemét (pl. roncsautók) telepeit felidézõ esztétizált realizmus (A. Bohrod). A gazdasági válság miatt a városokba áramló nyomorgó munkanélküliek pedig tovább szították az egyszerû amerikaiak tudatalattijában izzó gyûlöletet a feketékkel szemben – amint errõl egy zöldre vált arcú akasztott ember portréja vagy a menetelõ fehércsuklyásokról készült fotó is árulkodtak.

A kiállításon nagy számban szereplõ kisméretû sokszorosított grafika is e kor jellegzetes mûfaja volt: alacsony áraikkal a nemzetei öntudat ébrentartását és a mûvészeti érzék felélesztését segítették elõ. E mûvek vitatható kvalitása láttán erõsödik meg az a gyanú, hogy a Ludwig Múzeumbeli vándorkiállítást inkább egy történeti múzeumban kellett volna bemutatni – pedig a Fehér Ház a milleniumi projektek közé sorolva támogatta. (A kevéssé látványos, és eszerint tudatos válogatást ellensúlyozza a katalógus, illetve az internetes változat: www.heartlandproject.org)

A kiállítás egyik fõ (bár darabszámra szerény) erõssége az ismert és ismeretlen fotográfusok szerepeltetése. Egy bõvebb válogatás esetében talán nem állt volna elõ az a helyzet, hogy a látogató az egyik sötét kisteremben egy lezárt szekrénnyel, míg egy nagyobban egyetlen asztallal és egy számítógéppel szembesül – hiszen kis méretük miatt a festményekkel ellentétben könnyebb és olcsóbb õket utaztatni. Így még nehezebben érthetõ, hogy Walter Ewans miért csak egyetlen egy, indusztriális témájú fotójával szerepelt. Pedig a harmincas évek New Deal-je nyomán elterjedõ, elsõsorban propagandisztikus célú, a Farmbizottsági (késõbb Újratelepítési) Hivatal megbízására készült fényképfelvételek leplezetlenül mutatták be a széttöredezett édenkertet. A missouri aratómunkás düledezõ házának verandájáról új – és hasonlóan lehangoló – otthonát nézi, mely a kormány segítségével a szomszédos telekre épült (R. Lee); a hideg, arányos ívû gabonasiló már-már templomra emlékeztet (W. Morris); a teadélutánon mereven üldögélõ idõs hölgyek végképp beleaszalódtak konzervativizmusukba (M. Bourke-White); a nácik ellen dühös kommunisták tüntetnek (E. Farber); a Fourier-követõk által 1847-ben alapított Utópia település határa sártengerben úszik (A. Rothstein).

A hátország lakói sosem voltak híján a kispolgári öntudatnak, mint ahogy azt a Reklámklubok Világszövetségének indianapolisi tanácskozásáról készült panorámaképen megfigyelhettük. A sok kalapos-öltönyös úr és terebélyes asszonyság láttán a kívülálló számára is világossá válhatott, hogy miért hívnak a mai napig is minden minõsíthetetelenül bárgyú, csakis amerikai roncsderbit, pankrációt vagy gladiátorversenyt világkupának. A nemzeti önérzetet és az összetartozás érzését azok a minden porfészekben virágzó egyesületek és testvérületek alapozták meg, melyek egyik ékes példája A Misztikus kastély õsi Arab Rendjének kvartettjé-t (G. Wood) bemutató litográfia, melyen négy feketeöltönyös, arab fezt viselõ kishitler tátott szájjal dalol néhány piramis elõtt. A hazafias szimbólumok tömegméretû elõállítása, a valóságos elemekból létrehozott „virtuális" realitás hatott a modern amerikai képzõmûvészekre is: Chuck Close hiperrealista festõ kedvence például az a fotó volt, melyen 21 ezer lelkes ohioi katona zárt alakzatából Wilson elnök portréja rajzolódik ki.

A kiállítás törzsanyagán kívül, a jeffersoni Rendelet fennt említett hívószavaira utalva, négy kortárs mûvész is szerepelt. E merész húzás a kiállítás elõnyére vált: a hátországi kötõdésû mûvészek installációi lendületesen és kreatívan viszonyultak a térség múltjához, reflexióik nyomán jóval könnyebb megérteni a középnyugati köztes létet. Maya Lin farostlemezekbõl összeálló, hullámzó, hegyvölgyös Helyrajzi tája mellett – amely a természet végtelenül ismétlõdõ motívumaiba történõ feloldódásra is utalhat – a Földrajzi leckék monoprintjei a repülõrõl feltáruló látványt idézik fel. A nagy olvasztótégely új telepesei, a mai Amerika emigránsai beszélnek Mary Lucier video- és hanginstallációján arról, hogy mit is jelent számukra az otthon fogalma. Az elbeszélõk igaz történeteihez rendelt különféle, torzító hanghatások lehetetlenné teszik bármilyen, egyéniséghez kötött információ befogadását: a szereplõk sorsa csak hangfoszlány, egyszerû dallam lehet a hátországi Amerika multikulturális szimfóniájában. A múzeum bejárata elé hatalmas, ókori leleteket idézõ, az ipari termelés szimbólumaként is felfogható, rejtélyes acéltartályok tömörültek: egy óriásbirodalom létezésének tárgyiasult mementói. Malcolm Cohran másik, a munka hívószóra reflektáló mûvén egy postás lábait láthattuk levélkihordás közben. Egyetlen csavart a hatalmas gépezetben: egy szorgalmas és arctalan hangyát, aki lelkiismeretesen végzi munkáját, koptatja a követ a láthatatlan hangyaboly érdekében. A bonyolult gépezet tagjai, Midwest polgárai otthonaik homlokzata mögé rejtõztek. Megleshettük õket Kerry James Marshall Háziszínházának három színpadán, melyeken egy bérház, egy városi családi ház és egy hagyományos amerikai faház (farm) makettjét építette fel. A házikókba rejtett kicsiny videólejátszók segítségével bepillanthattunk a kollektív tudatalattiban rögzült múltjukba, ahol szüntelenül dúl a harc a mûanyag indiánfigurák és az új-telepesek fröccsöntött bábui között, kileshettük jelenüket egy hálószoba eseményeinek tükrében, miközben a nagyvárosi bérház õrzõ-védõ videókamerái minket figyeltek. Rögzítették, ahogy belestünk a (szín)falak mögé a földi paradicsom titkát keresve. Nyugtázták kukucskálásunkat. Nézték, ahogy megfigyeltük õket, közép-európaiak az amerikai Közép-Nyugatot. Egy kiállítást, amely nem volt se több, se kevesebb, mint egy világosan tagolt, mûvészeti tárgyakkal megidézett történelmi tabló.