<

Pfisztner Gábor

Lét-elemek

Vetõ Gábor fény-képei

Fogadjuk el, hogy a fény anyag, meghatározott sebességgel utazó elemi részecskék összessége, amely más anyagokon keresztülhatol, illetve visszaverõdik azok felületérõl, úgynevezett fényáteresztõ képességüknek megfelelõen. A fotografikus képrögzítés a fénynek eme tulajdonságát használja fel, illetve ki. Ezen túl már csak a képet alkotó egyén preferenciáin múlik, hogy mely technikai apparátusok összességének közvetítésével, segítségével teremti meg a végsõ látványt. Ezen apparátusok befolyásolják ennek (kép-)minõségét, meghatározzák jellegét, stílusát stb. Ezen apparátusok ismerete segítséggel lehet a képek tartalmi feldolgozásában, a beléjük kódolt információ kifejtésében. Az így kinyert információ alapján nyer értelmezést a nézõ elõtt feltáruló (de ki nem tárulkozó) kép (látvány).

Vetõ Gábor képeinek sajátos hangulatát elsõsorban az adja, hogy az általa használt apparátusok köre nem kikövetkeztethetõ, tehát az általuk közvetített információ sem dekódolható. Ettõl árasztanak képei mélyrõl fakadó nyugtalanságot, az ismeretlen tudásából fakadó bizonytalanságot, amit az arányosan szerkesztett, kiegyensúlyozott felszín sem tud enyhíteni.

A képfelületrõl leolvasható primer üzenet ugyanis elemi információközlésre szorítkozik, a felismerhetõ tárgyak „létét" adja csak tudtul, az empirikus tapasztalat révén tudottnak vélt valóságra vonatkoztatott referenciák nélkül. Vetõ kompozícióiban a felszínnek (az egyszerûség kedvéért: a papíron látható képnek) csak esztétikai szempontból van jelentõsége. Ami nála fontos, és aminek eredményeképpen – leginkább csak az önigazolás miatt – láthatóvá válik ez a felszín, az nem más, mint a képalkotás szorosan értelmezett folyamatára irányuló gesztus ontológiája. Ennek lényege, hogy megkérdõjelezze a fotografikus képalkotás alapvetõ szabályszerûségeit, kiforgassa a fényképhez kapcsolt gondolati rendszereket, amelyek annak értelmezését lehetõvé teszik. A fizikai törvényszerûségek ugyan nem játszhatók ki, de szükségszerû alkalmazásuk egymásutánisága manipulálható. A megszokott sorrendek tudatos felborítása zavart okoz egy adott rendszer mûködésében, amely ettõl fogva csak azok számára bír értelemmel, akik ismerik vagy felismerik az anomália okát elõidézõ tényezõket.

Vetõ képeinek sajátszerûsége nem önmagából a különféle médiumok használatából következik, hanem abból a gesztusból, ahogy él, illetve visszaél az idõvel mint meghatározó aspektussal. Ezek a képek kronológiai értelemben idõmontázsok, anyagi értelemben két dimenzióra redukált kollázsok. Ezek bonyolultsága (és ebbõl következõ komplexitása) a különféle idõminõségek és anyagminõségek saját, öntörvényû egymásra halmozásából következik. A látványt létrehozó folyamat felõl közelítve a végeredményhez (kép) egyértelmûvé válik annak tulajdonképpeni másodlagossága, amit az is erõsít, hogy a látvány valójában egy sor véletlen – kiküszöbölhetetlen bizonytalansági faktor – összjátékaként elõre nem prognosztizálható.

Lefényképezni csak azt lehet, ami van (Miltényi). A „vetõgábor-képek" ellentmondanak ennek az axiómának. Mert bár a fény mint anyagi minõség csak más létezõ anyagokról verõdhet vissza, itt a képet alkotó látvány mint anyagi minõség bizonyos részleteiben egyáltalán nem létezik, összességében pedig sosem látható, a rétegek egyszerre soha nincsenek jelen.

A Vetõ Gábor által alkalmazott technika nem új. Bizonyára többen is alkalmazták már, nála ez mégis családi örökségnek tekinthetõ. Vetõ János egyik, meghatározó korszakát jellemezte a nagyítógéppel történõ exponálás. Ezt az eljárást választotta és fejlesztette tovább Vetõ Gábor, lehetõséget teremtve magának arra, hogy a külvilág objektivitását teljes mértékben kizárhassa képi világából, és a legkisebb mértékben se kelljen tudomást vennie bármiféle valóságelemrõl. Bár ezek a csaknem laboratóriumi körülmények megfelelõ környezetet biztosítanak a kísérletezéshez, Vetõ nemcsak a külvilág nemkívánatos hatásait rekeszti ki saját mikrokörnyezetébõl, de egyúttal saját magát is szeparálja, kizárva ezzel a megértés lehetõségére esélyt adó konvencionális jelzések használatát. Vetõ képeinek ez a gyenge pontja. Paradox módon viszont ugyanez egyik legfõbb értékük is. A saját maga által kialakított formavilág és kódrendszer által leválasztja magát mindenféle irányzatról. Nem követ semmit, nem igazodik senkihez és semmihez. Függetleníti magát a tér-idõ koordinátarendszerben zajló eseményektõl. Az autonómiára való törekvés nem kizárólag a külsõ környezeti hatásoktól való függetlenedés szándékát jelzi, hanem a fizikai törvényszerûségek (tehát a ráció) lerázása, semmibevételének megnyilvánulása is.

Vetõ fény-képei ilymódon egyfajta megoldást javasolnak a fotografikus képalkotás vélt és valós kötöttségeibõl való kitörésre, illetve az azokból következõ értelmezési problémákra.