<

Bálványos Anna

A felszín, és ami mögötte van

Erdélyi Gábor és Nagy Gábor György kiállítása

2000. szeptember 20–október 16.

A meghívón két divatosan öltözött fiatalember néz ránk hûvös öntudatossággal. Dizájnos, felfújható mûanyagkanapén ülnek mesterkélten természetes tartásban, mintha valamelyik divat- és életmódmagazin modelljei lennének. Mellettük a rejtélyes cím: 21 52 66 69 70. Lottószámok? A kép akár így is értelmezhetõ: a fenti számokat megjátszva a képen látható két fiatal busás nyereményhez jutott, és ez a felvétel az õ mesés történetükrõl szóló újságcikkhez készült, újonnan vett, méregdrágán berendezett villájukban. (Megfejtés: a kiállítás létrehozásában résztvevõ – vagy erre felkért – személyek születési évszámai.)

A kortárs mûvészekkel gyakrabban találkozó mûvészettörténész persze tudja, hogy a két fiatalember a két mûvész maga. A mûvészettörténész szempontjából ez a fotó a két mûvész autoidentifikációja, a mûvész-szereprõl alkotott véleménye is. A romantikus mûvészkép – a polgári értékeket megvetõ, a társadalmon kívül álló, magányos és öntörvényû mûvész – helyett a divatos trendeket követõ, abba betagozódó, beletartozó, esetleg azokat meghatározó mûvész, kinek foglalkozása legalább annyira irigylésre méltó, mint a bankmenedzseré. Vajon melyik nézõpont a helyes? Mennyire szerep ez, és mennyire õszinte önvallomás? A választ a kiállított mûvekben kell keresnünk.

A kiállított munkák újak, bár szervesen épülnek a korábbi mûvekre, de egyfajta továbblépést is jelentenek. Nagy Gábor György azt vizsgálja, miként módosul az a akép, melyet kiindulópontként használ, amennyiben számítógéppel manipulálja vagy egyféle transzparens réteggel fedi el. Az alapképek: Géricault lóversenyt ábrázoló képe, illetve képes magazinokból vett, yachtokat, szörfölõket bemutató fotók. Ezeket pasztellel lemásolja. Az elõadásmód anyagszeretetrõl tanúskodik, látszik, hogy a képek legalább akkora élvezettel készülnek, mint amekkora élvezetet a téma közvetít. Minden képen szabad, akadálytalan mozgás van jelen: a tenger és a kék ég a végtelen szabadság toposzai, az ábrázolt szörfösök és yachtokon hajózók akadálytalanul száguldhatnak, a madarak szabadon röpülnek. Ám a nagy szabadság a kép dobozszerû keretébe szorul, eléje pedig homokfújt vagy torzító üvegréteg kerül, vagy fényvisszaverõ festékkel készült csíkok zárják börtönbe. Az üveg mintája mértéket szab, a látvány módosul, torzul, a mozgás a látványban jelenik meg, a kép a nézõ mozgásával együtt változik. Az így keletkezõ ellentmondás bizonytalanságot szül, a vágyálom nincs olyan közel, mint az elsõre tûnt. A nézõ egy idõ után szédülni kezd, és inkább egy fix pontra vagy magára a valóságra vágyik.

Erdélyi Gábor – a galéria adottságaihoz alkalmazkodva – a megszokott eljárással készített selyemképekbõl most kisebb méretûeket állított ki. A szabadság korlátozása nála is megjelenik, amikor a felhõket kényszeríti szabályos keretek közé, vagy a szabálytalan vonásokat zárja halmazokba. Az „alig láthatóság" problémája, mely Erdélyi munkásságának minden elemzõjét foglalkoztatja, a zegzugos galériában újabb vonással gazdagodik: a kiállítóhely szûk folyosóin magát a mûvet is keresi kell, az ábrázolt dolog felfedezése leginkább a kincsvadászathoz hasonlít. Az alig kivehetõ látvány egyszerûsége, olykor azonosíthatatlansága, személytelensége ellentmondásban van a megtalálásához szükséges energiával. Néha az a felfedezõ-nézõ érzése, mint a viccben szereplõ póznamászóké, akik a pózna tetején a következõ feliratot olvasták: ez itt a pózna vége. Egyrészt vanitas, de mégsem, hisz mégiscsak egy mûalkotással állunk szemben.

Két legújabb munkája a selyemképekkel rokon abban az értelemben, hogy keresni kell a címben jelzett valamit a mûvön, viszont a korábbi, „teregetett vásznai"-hoz tér vissza azzal, hogy a képet tárgyként, háromdimenziósként kezeli, azaz az éjszakai Harmat cseppjeit a keret felsõ lécére csöpögtette. A keretbõl való kilépést jelzi az Exteriõr cím is. Újdonság a rajz megjelenése is: önmagához hûen a tûvékony ceruzavonal alig látható, inkább csak a papírba mélyedõ nyoma vehetõ ki.

Minkettejüknél elõfordul az az ikongráfiai jelenség, hogy két, különbözõ rétegen ábrázolt dolog az összlátványban találkozik, viszonyba kerül és egy közös képet alkot. Nagy Gábor György "morandis" képein, ahol a lefotózott palacokoknak más és más az élessége, mintha különféle vastagságú fátylakon keresztül látszanának, az élesen látszó palack a homályos szélûnek támaszkodik. El is dõlne, ha a másik nem lenne ott. Erdélyi Gábornál a felszínen csillogó ezüst tû szúrja meg az alsóbb rétegen ábrázolt labdát, és a felszínen ábrázolt tárgy pihen a homályosabban látszó asztalon. Tehát a kevésbé látható tartja a szembeötlõt, a mélyebben fekvõ ad értelmet a felszínen lévõnek.

A meghívó két trendi fiatalja, a fémes csillogás, Nagy Gábor György "menõ témái", Erdélyi Gábor minimalista eleganciája mind-mind olyasmit sugallnak, amit a köznyelvben "cool"-nak neveznek. (A közelmúltban az egyik, divattal és a követendõnek tartott életstílussal foglalkozó magazin is bemutatta képeiket.) Persze a felszín is a mû szerves része, hozzátartozik. Ahogy a mûvészek önmagukról alkotott képébe is beletartozik a sikeresség. Mindez azonban nem jelenti, hogy a két mûvész munkássága csupán "divatos" lenne. Bár sokat foglalkoznak a felszínnel, a látszattal, ám töprengéseik mélyebbre vezetik õket.