<

Halász Tamás

Határsértések

Thomas Lehmen és a Jo Fabian Project elõadásai az Ablak Berlinre rendezvénysorozatában, a Budapesti Õszi Fesztivál programjában

2000. október 23–25.

„Na, most mi is volna ennek a mûfaja? – fordult felém nagyrabecsült „kultúrguru" nézõtársam és barátom Thomas Lehmen MU Színházi estjének végén. Az Ablak Berlinre rendezvénysorozatot erõsítõ két, nagyvonalúan táncszínházinak mondott, a Budapesti Õszi Fesztivál programjába illesztett elõadást nem könnyû kategorizálni. Talán nem is érdemes. Lehmen és a színházi-táncszínházi rendezõ és teoretikus Jo Fabian munkái táncon túli elõadások, amelyek vékony köldökzsinórral azért még éppen a mûfajhoz köthetõk.

Thomas Lehmen kiváló táncos (mint az szólóestjének mozgással töltött néhány percébõl kiderült), együtt dolgozott Mark Tompkinssal, a világhírû kontakt-improvizátorral is, ami szakmai berkekben nem kis szó. Thomas Lehmen végigbeszélte egy órás mûsorát. Distanzlos címû estje különbözõ okokból meg nem valósult koreográfiáinak bizarr felsorolása. Elmesélt színház: monodráma.

Jo Fabian Blown away címû kétfelvonásosának bizonyos építõelemei szintén táncból állnak. Követhetetlenné rombolt, nézõi tûrõképességet a végletekig igénybevevõ, parázs indulatokat ébresztõ elõadásához testükkel játszó alkotótársakat hívott.

A két berlini elõadásnak csak egy jelensége a gyakorlati tánc. Kiragadhatatlan építõelem, de semmiképpen sem fõszereplõ: egyik helyen tárgy, másikon pedig melléknév. Lehmen beszél róla, Fabian pedig beszél/összezavar általa. A tánccal mindketten az átadást nehezítõ közeget ábrázolják.

Lehmen fehér terében egy asztal, rajta keverõpult, amelybõl mikrofonokban végzõdõ kábelek tekerõznek elõ. Jobbról-balról szék (egyikben maga a szereplõ foglal helyet), a háttérben két hangfal. Ennyi. Lehmen tettetett zavarral üldögél könnyû próbaruhájában és térdét izgatottan összeütögetve fürkészi a közönségét. Percekig nézzük egymást: õ aztán felpattan és néhány percig táncol. A néma csendben csak fészkelõdés hangzik, a mozgó test surrogása, meg az emésztés apró, zavarbaejtõ neszei. A táncos a helyére ül, iszik, egyszerre mikrofont ragad és beszélni kezd (az alulinformáltság Fabian esetében a koncepció része, Lehmen esetében azonban nem lett volna rossz közölni, hogy szükséges a nyelvtudás: az angolul nem értõ, szavak nélküli színházra számítók ennyi erõvel az egy órát akár a szomszédos park padján is eltölthették volna).

A rokonszenves fiatal táncos az elõadás során minden egyes darabötletéhez külön mikrofont használ (el). A leszerepelt eszközöket a padlóra teszi, amelyen idõvel egész kábelháló tekereg. Lehmen ötletei nagyon kedvesek, érdekesek. Jó a humora, figyel a közönségre („ha valamit nem egészen értenek, nyugodtan kérdezzék meg a szomszédjuktól"), minden rendben van, csak tizenöt perc után az ember úgy érzi, valami oltári nagy blöffhöz statisztál. Evvel a kedves arccal inkább leülne egy kocsmába, elmeséltetné vele az életét (na jó, az elmaradt koncepcióit is), de ott legalább lenne egy kis zaj, lehetne cigarettázni, vagy játszani a poháralátéttel, nem kéne itt feszengeni a nézõtéren, eljátszani a közönséget.

Nagyjából ebben a határpillanatban új sztori következik: „Én Oberhausenben nõttem fel, az egy nagy ipari város a Ruhr-vidéken, gondolom ismerik. A gyerekkoromból hatalmas kéményekre emlékszem, amikbõl dõlt a furcsa színû, mérgezõ füst. Ha anyám mosott, vigyáznia kellett, hogy egy óránál tovább ne szárítsa a szabad ég alatt a holmikat, mert moshatta az egészet újra, olyan koszos volt a levegõ" – na, ez a beszéd, fiú. Elégedetten hátradõlünk a székben. A befuccsolt projektek sorolása közé ékelt személyes történet egy új dimenzióba röpít. Elõredõlve figyelünk, hogy el ne mulasszunk egyetlen szót. A monológ folytatásában a táncos egy gyerekkori alapélményérõl mesél: a szénbányáiról híres környéken nagyon gyakran következtek be föld alatti katasztrófák. Az intenzív mûvelést nem mindig jellemezte a gondosság. A bányászcsaládok rettegtek, legközelebb kinek a férjét, apját, fiát éri szerencsétlenség. Egy ízben robbanás következtében egymásra omlott két tárna: a beszökõ víz elárasztotta a járatokat. A leereszkedõ mentõk már csak holttesteket találtak, azonban öt bányásznak nyoma veszett. A kutatás befejezõdött, vezetõi sajtótájékoztató keretében mondtak le az eltûnt vájárcsapatról: az akciót és a tájékoztatót élõben közvetítette minden nagy német tévé- és rádiócsatorna. A beszámolónak helyt adó terembe egy idõs szakember lépett be és félbeszakította a szomorú rendezvényt. Elõadta teóriáját, amely szerint az ötök által mûvelt oldaljárat vége emelkedik, így remény van rá, hogy egy levegõbuborék képzõdött ott, ahol a szerencsétlenül jártak akár napokig kihúzhatják. Meggyõzte a mentõalakulatot, hogy a felszínrõl egy egészen vékony furatot készítsenek a feltételezett túlélõhelyig. Az egyik rádióadó technikusa többszáz méter kábelt és egy mikrofont adott, hogy az esetleges neszeket, kopogást, beszédet észlelhessék a néma mélységben.

Lehmen a kezében tartott mikrofont a magasba emelte, majd finoman ereszteni kezdte a padló felé. Mikor leért, párszor nagyon finoman a padlóhoz koppantotta. Semmit nem mondott: már a túlélõket a felszínre hozó alakulatok lebocsátásánál folytatta. Mind az öt bányászt élve hozták fel egy kiszélesített furaton.

Ebben a pillanatban dermedt csend lett úrrá a fészkelõdõ közönségen. Mondjuk így: értelmet és jelentõséget kapott a mikrofon. Az önéletrajzi betétet aztán újabb, egyre vadabb, kivihetetlenebb, álombélibb darabötletek követték. Míg az elsõ néhány esetében némi esélyt láttunk rá, hogy azok valaha megvalósítást nyerhetnek, a késõbbiek már csak az elbeszélés szintjéig merülhettek fel. Lehmen elõadása kapcsán a gonosz vicc jut az eszembe, amely szerint a németek a viccen kétszer nevetnek: elõször, amikor hallják õket, mert illem is van a világon, másodszor, amikor leesik nekik a tantusz, úgy napokkal késõbb. A Distanzlos közelrõl nézve alig volt több önmagánál. Distanz-los, vagyis távolság-mentes találkozás: az embernek cinikusan eszébe jut, hogy ezzel az erõvel legközelebb belépõjegyet szedhetne a barátaitól egy szombat esti sörözéskor. Kellõ distanciával azonban elgondolkodtató: miként nyúl a verbalitáshoz a (színészként is remek) táncos. Egyáltalán miért? A szavak a mozgásmûvész Lehmen számára kinyújtott csápok. A verbalitással már kifejezni nem tudó, a metakommunikációval élõ átlagember (vagy színész) módján nyúl a szavak után a test mûvésze. Meghosszabbítja magát. Nagyot mond. A lehetetlen vizére kalandozik. Hiszen amikor arról beszél, hogy egyszer telehordana egy hatalmas teret téglával, habarccsal összeillesztett téglasorokkal hetek alatt, majd újabb hetek alatt szétbontaná az egészet, hogy konténerekbe hordja a törmeléket, tudjuk, hogy lehetetlenségrõl beszél. Akkor is, amikor abba a tervébe avat be, hogy minimalista elõadás közben a közönség elé lépne és egyre hangosabban ordítaná az arcokba: „Mit gondoltok bazmeg, mi a szart mûvelek én itt?"

Végtelenül semleges terét a táncos szavakkal népesítette be mozdulatok helyett. Az üres színpadot a saját fantáziánkkal hagyta berendezni. Mi pedig ízlésünk szerint díjaztuk ezt a furcsa mûterem-látogatás-turnét, amelynek során ellátogathattunk a Mûvész agyába. Thomas Lehment ugyanis személyesen is megismertük, ahogy színészt és táncost még a legintimebb elõadás során sem nyílna módunk. Még azt is megtudtuk, hogy magyar származású. Próbálná ezt eltáncolni.

Jo Fabian Blown away címû elõadása ellenben steril volt és romboló. Semmihez sem engedett közel, mert az esetleges közeledésnek tárgya sem lehetett. A munkájából áradó szomorúság azonban szintén tartós fészket rakott azok fejében, akik végig bírták ülni két felvonását.

A virtuális információrendszer, a számítógépesítés, amely a végtelennel kecsegtet, aztán magára hagy, hálás téma a kor elõadómûvészetei számára. A Neten információ után járva újra és újra megéljük a rendszer monumentalitását és sekélyességét. A nyakunkba zúduló, értelmetlen és értéktelen címszavakban úszunk, rácsodálkozva a betûtengerre, amelybõl igen gyakran evickélünk ki dolgunkvégezetlen. Fabian elõadása a Rendszer dadaizmusáról lirizál: az egymásra kazlazott szavak, piktogramok, gépi képzettársítások irtózatos halmáról, amelyben ott lapul az ember, a létrehozói alany és állítmány.

Az elõadás szórólapjának elején ikonokká kicsinyített táncosi mozdulatok apró keretekben. Némelyik „kijelölt", némelyik „kijelöletlen". Hunyorítva akár nemlétezõ abc karakterei is lehetnének ezek a lendülõ végtagok. A lap alján ötsoros, értelmetlen betûözön, belérejtve a cím: Blown away, the invisible homepage of T. Rex.

Az elõadás, az alibi szintjén a legendás rockzenekarnak és rég halott énekesének állít emléket. „T. Rex láthatatlan honlapja". A Blown away lényege a T.Rex-ség és a homepage-ség irreális ütköztetése. A virtualitással „életben tartott" világ: az együttes fénykorában a mai szemmel csigalassúsággal dolgozó, ruhásszekrény méretû számítógépeken kísérleteztek. A T. Rex zenekar alany; tetszõlegesen kiválasztott legenda. Helyében állhatna Hendrix, vagy a Doors, Janis Joplin, vagy bármelyik megismételhetetlen és örökre elmúlott énekes, vagy zenekar.

Hatalmas, sárga fényben úszó felületet látunk Fabian mûvének kezdetén: nem tudni biztosan micsoda. (Én például hosszú percek után jöttem rá, hogy a színre lépõ négy táncosnõ hagyta nyomok nem könnyû vászonanyagon keletkeztek az öntöttgumi bakancstalp nyomán, hanem a lábbelik könnyû homokon taposnak, amely alól kikandikál a táncpadló feketéje.) A háttérfalra vetítve türelmetlenül várakozó táncosnõk óriási alakja vetül. Kétdimenziós szereplõ-mások várnak, hogy élõben a színpadra léphessenek.

Fabiannál semmi sem az, aminek látszik, semmi sem arra való, amire szokás, ésszerûségnek pedig nyoma sincs. A Blown away hatalmas technikával felépített légvár, amelyet figyelmünk minden elõkotort intellektuális tartalékunk segítségével sem képes követni. Hiszen követhetetlen. Olyan folyamat, amely minden percben szétesik, miközben álinformatív észlelmények sokaságát tolja elénk. Lehmen munkájához hasonlóan itt is beleng a blöff csapdájába esés lehetõsége, csak itt a low budget helyett pancsolni lehet a parádés szcenikában.

Minden jel, minden információ, mozdulat, projektoron-filmen feltûnõ apróság fontos építõkocka – gondoljuk eleinte. Az elõadás elején kézbekapott prospektusban a „Wingdings" jelkészlet apró vackai sorakoznak, megturbózva még néhány általánosan ismert jelecskével: minden jel mellett le nem fordított német szöveg. A wingdingek az elõadás háttérfalára projektált álló és mozgóképeken rendszeresen feltünedeznek, ilyenkor a fények illedelmesen felgyúlnak, hogy dekódolhassuk õket a papírról. A közönség eleinte szorgalmasan kutatott a papíron, a németül tudók pedig szintén eleinte jólesõn értették meg a szimbólumok mellé rendelt mondatokat. Idõvel azonban már senki nem nézett semmit. Hasonló sorsra jutott a prospektusba rejtett, magyar nyelvû slejfni, amin egy szürrealizmussal kacérkodó, irodalmi önképzõkörös kamasz elsõ próbálkozására emlékeztetõ novellácska-akármi helyezkedett el, felirata szerint az elõadásban elhangzó német szöveg fordítása. Nos, sekélyes németségemre támaszkodva állíthatom: a szövegnek nyoma nem volt a két felvonás során.

Fabian darabokra szedte a figyelmünket: piktogramokat villogtatott, magyar szöveget mellékelt, meglengette zenében és kivetített filmen a T. Rex zenekart. Kísértetiesen hasonló módon járt el, mint a svéd Kenneth Kvarnström Splitvision címû elõadása során (lásd: Balkon 2000/10.), csak jóval profibban. A színpadon meglepõ történések zajlottak: a homokkal felszórt térben négy, fekete kombinés táncosnõ lejtette repetitív táncát, hogy néha a széleken beállított helyeken lábat mosson lavórban, a hatalmas háttérvásznon pedig folyamatosan mentek a követhetetlen képek. Alapban egy – Caspar David Friedrich – festményt láttunk: éjjeli táj, ferde fatörzzsel, amelyet megvilágít a telihold. Az égitest alig észrevehetõen írta le pályáját az égen: megmozdult a festmény. A REW paranccsal visszajátszott felvételen láttuk sebesen ereszkedni a holdat, majd stílusát tekintve a képhez öltött fekete nõi ruhában és kalapban egy hegedülõ férfi szelte át a színt. Társa, egy szájberszemüveges kiborg a vászon tövében siketnéma jelelésre emlékeztetõ mozdulatokat végzett, késõbb hatalmasra nagyítva megjelent a vásznon is. A filmférfi üveglapon elhelyezett, a periódusos rendszerre emlékeztetõ módon ábrázolt mássalhangzókat érintgetett meg egy eléje helyezett üveglapon. Mintha hatalmas klaviatúrán kezelt volna hiányos abc-t. A vászon mögött, több méteres magasságban egyszerre felderengett a T. Rex vezetõjérõl készült híres fényképfelvétel. Az énekes ezen oldalról látható: szétvetett lábakkal ül mély fotelben, elõtte hangfal, amelybõl olyan erõvel tör elõ a zene, hogy meglobogtatja haját és háta mögé fújja nyakkendõjét; még a mellette álló hangulatlámpa ernyõje is elbillen helyérõl. Fabian újraalkotta a képet: a néhai sztárt ábrázoló felvétel élõ, háromdimenziós, ám mozdulatlan mása kísértetiesen derengett fel a vászonra vetített szereplõk heves mozdulatai alól. Mindeközben szeszélyesen követték egymást zenei elemek: a legendás zenekar számainak részletei, vagy egy-egy végtelenhosszan beismételt taktus, zörejek, dübörgés, beszédfoszlányok.

A szünet megoldása is stílszerûre sikerült: a projektor már percek óta vetítette a szót: „pause". A táncmozdulatok azonban csak lelassultak, mint ahogy a helyérõl lassan kifáradó (vagy õrjöngve távozó) közönség távollétében sem szüneteltek: akár egy nagy kohóüzem, amely mûszaki okokból soha nem áll le teljesen, hiszen hatalmas berendezései megfelelõ hõfok híján tönkremennének a beléjük szilárduló fémtõl.

Nem volt tehát meglepõ, hogy helyünkre ülve is elõadásba kerültünk. Az interaktív játék újralendült, hogy néhány klasszikus mozdulat után négy táncosnõnk mozdulatlanságba dermedjen. Nehéz, balettos pózokat kitartva hosszan. A projektor által vetített filmen eközben dûnék redõzte, virtuálisan elõállított sivatagi tájat láttunk, mely felett (virtuláisan) szaladtak felgyorsított felhõk és húztak át napszakok. A (színpadot borítóval ellentétben) csak képernyõn létezõ homokból a már szerepelt ikonok némelyikét fújta elõ a (virtuális) szél. Változatlan tér, egyetlen ismétlõdõ mondattöredék és mozdulatlan táncosok. Negyed órán keresztül szinte semmi változás. Begörcsölõ, remegõ táncoslábak, végkimerülésszerû összeomlás, majd egy újabb filmrétegben a háttérfalon lebegõ, gyönyörû medúzák. Érintetlen táj csöndje. Végtelen, emésztõ szomorúság. Nem is tudni mi fölött érzett, ám nagyon intenzív. A homokba fénnyel írtan felbukkan egy szó: TIME. Sötét, majd adásszünetet követõ hangyaderbi, vigyázzban álló táncosnõi sziluettek, megmozduló fényképimitáció a vászon mögött. A németországi elõadásokra jellemzõ nézõi csetepaté és paradicsomhajigálás híján csak ölbe eresztett kezek vagy szórványos vastaps. Elköszönésként kivetítetten olvasható: „www.köszönjük@hu"

Nem igazán tudható, mi történt itt. Talán választ ad rá majd a TIME. Az a homokba írt.