<

Halász Tamás

Sekély folyam

A Ballet Atlantique társulat elõadása az Õszi Fesztivál programjában

2000. október 20-21.

Különös táncszínházi vendégjáték zajlott a Budapesti Õszi Fesztivál keretében a Madách Színház fényesen újraépített falai között. Megtekinthettük, mit lehet kezdeni egy jól mûködõ támogatási rendszerben, minimális ötletbõl kiindulva, egy olyan országban, ahol a kortárs táncra évtizedek óta nem csak akkor kíváncsi a szélesebb, úgynevezett „polgári közönség", amikor azt tálcán teszik elébe a kedvenc színházában.

Régine Chopinot koreográfus-táncos Az idõ tánca (La danse du Temps) címû, költõi elõadása hamis és unalmas. Az évtizedek óta magas hõfokon izzó, jó és izgalmas darabokat létrehozó társulatok százait magában foglaló francia (modern) táncéletbõl ezúttal egy ilyen vendégelõadást láthattunk egy mozgásszínházak által ritkán járt, elegáns, nagykörúti színház hatalmas színpadán. Eljátszottam a gondolattal, hogy a Trafó önmûvelt, de újonnan jött rácsodálkozókkal folyamatosan bõvülõ közönsége mit szólt volna Chopinot elõadásához. A Madáchot megtöltõ „saját" közönség illedelmesen végignézte a hetven percet. Az elegáns közönség jelentõs része talán most találkozott elõször a mûfajjal, hogy az vendégségbe jött az „õ színpadára". Majd távozott az épületbõl az elsõ benyomásokat jellemzõ (jogos) sommás ítéletekkel. Kivetítve azt a mûfaj egészére. A francia együttes vendégjátéka ilyen szempontból nem szolgálta különösebben az igyekezetet, melynek célja, hogy a hazai közgondolkodásban a modern tánc betagozódjék az össz-színházmûvészet szerkezetébe.

Az Idõvel (ami pedig az elõadás címébe is beemeltetett) gyatrán bánó, szószátyár különcök nehezen emészthetõ produktumát láthatta a laikus – ha ilyenrõl egyáltalán beszélhetünk – és mondanivalót nélkülözõ, nehezen múló ballasztpercekkel szabványhosszúra tömött, gyorsan feledhetõ darab végén, csalódottan állt fel a rutinos táncközönség, a „szakma".

Chopinot mûvéhez kétlábon járó kuriózumokat lelt alkotótársul: Tõn-Thât Tiìt hatvanas éveiben járó, vietnámi származású, Franciaországban élõ, gyökereihez visszafordult zeneszerzõt és Andy Goldsworthy angol szobrászt, akinek „legtöbb mûve idõleges, csupán a róluk készült fényképek õrzik nyomaikat" – ahogyan ezt a tájékoztatóból megtudjuk.

Az idõ tánca (ahogy ez gyakran elõ szokott fordulni) bíztatóan indul. A színpad tágassága, üressége, a tánc terét borító sárga szín (elõnytelen szögbõl figyelve az elõadást, úgy tûnt, téglaporféle anyagból képezték), a táncosok zubbonyszerû, rafináltan viseltesített jelmeze keletiesen puritán elõadást sejtetett. Az elsõ mozdulatok a japán butoh tánc modorát idézték. A háttérben hatalmas, az egész látványt kitöltõ vászon feszült, felületén lassan tudtuk csak azonosítani, hogy filmfelvételt játszanak be. Az elõadás vezetõ, leginkább érdekfeszítõ történése ezen a hatalmas vetítõvásznon ment végbe: Goldsworthy illékony alkotásainak egyike, A Föld folyója „zajlott le" a hetven perc során. Az egyetlen, fix kameraállásból rögzített, „változó" kép elõször szinte homogén gipszfelületet mutatott, amely fokozatosan megszáradva úgy töredezett meg, mint a hirtelen napsütésben az erdei ösvény finom sara. A finoman felbukkanó repedések szálkái kirajzolták aztán, hogy a gipszréteg két különbözõ anyagot fed. Világos (talán szintén gipsz) felületbe, az intarzia módszerével, sötét agyagból kígyót (vagy a Tõn-Thât Tiìt-nek ihletet adó, vietnámi Citromfa folyót) illesztett az angol szobrász. A felületen lassan átütött az agyag színe, amelynek durvábban repedezõ-pikkelyesedõ felszíne végül kiszáradva ismét a gipsz tónusát nyerte vissza. Szép, tized ekkora futamidõben önállóan is megragadó munka volt maga a film. A színrevarázsolt mûalkotás tövében azonban igen furcsa dolgok zajlottak. Chopinot nagylétszámú, (önmagát is magába foglaló) tizenhatfõs társulatra komponálta elõadását. Soraikban huszonévestõl hetvenesekig terjedt a generációs szórás. Arcberendezése alapján keleti bölcsnek ható idõs férfitáncos nyitotta a koreográfiát különlegesen lassú tempóban. A kezében szeszélyesen csavarodó botot tartó férfi mintha úszott volna, mozdulataival talán magát a dél-ázsiai folyót idézte a színre. A bal oldalt szép sorban megjelenõ táncosok követték õt: katatón, különös mozdulataikkal mintha az átkelés stílusgyakorlatait ábrázolták volna. A meglebegtetett távol-keleti kötõdés számos ötletet adott, mikor a színen lévõk szerepét, egymáshoz való viszonyát kezdte kibogozni a figyelem. Az idõs ember hol keleti bölcsnek látszott, hol erõnlétét õsrégi módszerrel bizonyítva a Sárga-folyót testõreivel átúszó Mao elnököt idézte. A semleges ruhás „tömeg" semleges ruhás vezetõjének figyelmes híveként, kórusaként szerepelt. Tiìt orientalizmussal és kortársiassággal egyaránt kacérkodó, hol szuggesztív, hol fel sem tûnõ zenéjére azonban jobbára irritálóan pátoszteljes, hamis és üres mozdulatok lepték el a színpadot. A tömegbõl kiváló (kor)társnõjével gazdagodott „szent ember" táncai emlékezetesek maradtak. A két öreg szerepeltetése ugyanis gyakran igazán felemelõ hatást gyakorolt: nem is különösen „könnyített" mozdulataik még jobban ellenpontozták a fiatalabbak gyakran hosszú percekig tartó testi semmitmondását. Mindez azonban nem módosította a véleményem, miszerint Chopinot alapvetõen hatásvadászati céllal emelte be mûvébe a törékeny, kopaszra nyírt idõs táncosnõt és buddhai vonásokat viselõ partnerét.

Volt valami ódivatú és lejárt Az idõ táncának koreográfiájában. Absztrakt volt és „lengedezõs", a tánc szépségét reprezentatív módon igyekezett bemutatni, de erõ nem volt benne ahhoz, hogy a figyelmet néhány perc után ne hagyja lankadni. A mû számos tulajdonsága folytán alkalmas lehetett volna rá, hogy egy igen nívós, európai hírû kulturális fesztivál kiemelt, külföldi vendégjátéka legyen: monumentalitása, vizuális világának egyedi volta, népes elõadógárdája és végül, de nem utolsósorban a társulat és vezetõje múltja és hírneve mindenképpen jó konstellációnak ígérkezhetett.

Napjaink Európájában az un. tiszta táncnak (pure dance) a mozdulat számára elsõséget biztosító, nem narratív hangvételnek kisebb a tábora, mint az összmûvészetben gondolkodó felfogásnak. Chopinot elõadása ez utóbbi körbe tartozik, ám bõséges teret enged a mozdulatnak is, hogy az megmutatkozhasson a maga teljes pompájában. Csakhogy itt nincs pompa. Itt fáradtság van és egyfajta reprezentativitás. Erõsebb pillanatokat körbefolyó tölteléktömeg. Meg rengeteg támogató és szponzor a brosúra megfelelõ felületein.