<

Illés Anikó

„Nem tudom eldönteni, szívem…"

A második nem

(Nõmûvészet Magyarországon, 1960-2000)

2000. szeptember 21–október 11.

Akik el tetszettek menni az Ernst Múzeumba és megnézték a kiállítást, azok bizonyára sok érdekes mindenfélét láttak. Akik nem voltak ott, azoknak mesélek róla. Hasonlóan szubjektíven, mint ahogyan az valójában is volt.

Ahogy belép az ember lánya a múzeumba, és megy tovább egyenesen, akkor elkezdõdik a kiállítás a régi nagy nevekkel. S úgy tûnik, mintha történeti lenne a koncepció. Aztán a legnagyobb terembe érve kitágul a térrel az idõ is, és a szubjektivitás is. S a ma még élõ nagyok csarnokában vagyunk hirtelen. A fentebb említett szubjektivitás mértékétõl függõen az egyes kitüntetett mûvészeknek szentelt falak hosszúsága n méter is lehet (Keserû Ilona esetében n>8). Innen nyílik az iparmûvészek terme, majd a fiatalabb mûvészek és a frissebb mûvek a további terekben. Akad látnivaló bõven. És jó is így egyben látni, az elmúlt negyven év magyar nõi festõinek, iparmûvészeinek, szobrászainak stb. munkáit. Sokféle anyag és sokféle téma, és sokféle mûvész. Mégis az egész kissé esetlegesnek tûnik.

Nem egyértelmû, hogy a magyar nõi mûvészek munkáit, vagy nõmûvészetet kínál a múzeum. Kerestem azt a koncepciót, vagy tartalmat, ami köré épült az egész. Arra voltam kíváncsi, hogy miért választottak ezt a feministák számára fontos könyv címet a kiállítás címének. A cím alapján arra lehetne gondolni, hogy a magyar nõmûvészetbe nyerünk majd bepillantást, mivel utal a patriarchátusra, melyben az elmúlt négy évtizedet éltük, s éljük a mostanit is. A kiállítás, ha már feminista címet választ, akkor talán állást foglal valami mellett, vagy tagad valamit. Talán a patriarchátust, a második helyet, az elnyomást, a marginalizálódást? Ez sajnos nem derül ki a helyszínen.

Fõleg a két kisebb teremben láthattunk olyan mûveket, amik témájukban vagy problémafelvetésükben kapcsolódnak a cím eme vonatkozásához, leginkább a frissebb mûvek, és a fiatalok alkotásai között (mellesleg a kiállítás alapján azt hihetnénk, hogy napjainkban csak 30 fölötti nõk alkotnak). Ezekben a terekben a mûvek összefüggnek, bár elrendezésük nem mindig a legszerencsésebb: egy-egy mûvet mintha csak ottfelejtettek volna a sarokban, vagy felhúztak volna a levegõbe, mert ott még volt hely. De ennek ellenére láthattunk valami összefüggést a kiállított tárgyak között. Utalások voltak a többi térben is, de nem érvényesült egy markáns koncepció hatása.

Bizonytalanul kerestem a kulcsot, amivel megfejthetném a kiállítás titkát, mert lehetne ez egy jó rejtvény is. Szórólap, kis egy oldalas kiadványka, még egy fekete-fehér papiros sem elérhetõ, ami segítene. A múzeum általános ismertetõjét, a háromoldalas összehajtogatóst persze segítségül hívhatjuk: ez azt ígéri, az Ernst Múzeum célkitûzései között, hogy „mûvészettörténeti kutatások alapján szervezett kiállításokkal új szempontok szerint kívánja bemutatni a modern magyar mûvészet … gazdagságát."

Tegyük fel, hogy ez így van, de ha így is van, akkor is hiányzik még valami: a kiállítás nem mutatja meg, hogy mit akartak elérni ezek a nõk, milyen tartalmi kérdések foglalkoztatták õket. Így a kiállítás egy kupac nõi munka felvonultatása, és pontosan ezzel lokalizálja a második helyre a nõi mûvészetet. Ennyibõl ugyanis megszervezhetnénk a szemüvegesek, göndör hajúak, balkezesek kiállítását is.

A második nem megmutat valamit a magyar nõmûvészetbõl, de inkább csak sejteti, hogy mirõl is szól mindez. Ez azért is sajnálatos, mert a katalógus jó, érdekes, szép, s már inkább kiderül belõle a kurátorok célja és „mûvészettörténeti kutatásuk" eredménye. Kár, hogy a befektetett munka nem érvényesül a kiállítótérben, mintha rejtegetnék a nagyközönség elõtt a kiállítás igazi értelmét. (Ezt a titokban tartást segíti, hogy a katalógus angol nyelvû, és 1500 forint.)

Tulajdonképpen azt hiszem, hogy örülnünk kell annak, hogy volt egy ilyen kiállítás, és örüljünk annak is, hogy egyéb programok kisérték. És tényleg jó hír, hogy foglalkoznak a témával, sõt, még kutatás is folyik e téren, mint ahogyan azt megtudhattuk egy „múzeumi beszélgetésen". A jó hír mellé van azonban egy rossz hírem is: a kutatómunkáról nem derült ki, hogy milyen módszerrel és elméleti háttérrel, s milyen várakozásokkal indult, és mindennek prezentációja pedig inkább hasonlított egy TIT elõadásra, mint egy kutatási beszámolóra, vagy egy rendes beszélgetésre. Ugyanis az utóbb említett két mûfajban az emberek rendszerint partnernek tekintik egymást, nem pedig kioktatják például arról, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak, hogy rasszista, szexista, gender.

Lehet, hogy még több „múzeumi beszélgetés"-re lenne szükség, és még több ilyen kiállításra, hogy egyre tisztábban megfogalmazott és tartalmában is egyértelmûbb eseményeken vehessünk részt.