<

Benza Béla

A Torony, melynek Galériája van

1999 nyarán kaptam egy levelet. Kiállításmegnyitóra invitált. Ebben így még nincs semmi különös, nincs lényeges hírértéke sem. Levelet mindenki kaphat, kiállításra szintén bárkit meghívhatnak. Amitõl mégis szokatlan volt, az a hely, ahová a meghívás szólt: a Margit-szigetre, a Víztoronyba.

Bevallom õszintén, még sohasem jártam víztoronyban. Templomtoronyban, harangtoronyban, vártoronyban igen, víztoronyban azonban még nem.

A kiállítás helyszínéül választott építmény nem volt ismeretlen elõttem. Sokszor láttam már – kívülrõl. Zárt kapui mindig is egyfajta felfokozott kíváncsisággal töltöttek el. Ami feltehetõen egyszerre szólt a kapu mögött rejtõzködõ – feltételezett – titoknak, és a Torony által közvetített kihívásnak.

A megnyitó élménye felülmúlta az amúgy is meglévõ, nagyfokú várakozásomat. Az épület lenyûgözõ belsõ tereit élõvé, lüktetõvé tették a kiállított képek. A relatíve szûk tér nemcsak hogy nem zavarta az ott lévõket, hanem az együttlevés különös élményével ajándékozott meg minket.

Hazafelé tartva a szigetrõl – s kellõ távolságból szemlélve a történteket – elgondolkodtam azon, mit is jelentett mindaz, amit ott átéltem, miért vált olyan intenzívvé az élmény.

A Torony mint jelkép

A Torony régtõl fogva van. Története, jelentése az õsidõk ködös távlatáig nyúlik vissza. Szinte egyidõs velünk. Ha a Tornyot „kérdezzük", magunk titkait faggatjuk:

„Mélységesen mély a múltnak kútja – írja Thomas Mann. – Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörûséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthetõ módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája…"

Valamikor valaki valamilyen céllal felépítette vagy felépíttette az Elsõ Tornyot. Nem tudjuk ki volt, s milyen cél vezérelte. Egyet tudunk viszont: a Torony túlélte. (S csak így, zárójelben: lehet, hogy ez a túlélni vágyás – is – ott lappanghatott elõttünk rejtve maradó céljai között?!) S azóta építik, építjük. Használjuk céljainknak – s néha rendeltetésének –megfelelõen.

„Az ókori magaskultúrák mindegyike emelt hegyeket: valójában mesterséges halmokat, piramisokat, toronytemplomokat. Ezek az építmények a Világmindenséget testesítik meg… A toronytemplom égbe nyúló világtengelyként köti össze az eget és a földet. A régiek úgy hitték, a torony a föld alatt is folytatódik, s így mint a világhegy az eget, a földet és az alvilágot is magában foglalja…

A torony végsõ fokon a Földanyát jelképezi: a tetején lévõ ablak, nyílás megfelel a világfa odvának, a Tejút Napot szülõ hasadékának, az istennõ vulvájának... A torony szó a legtöbb indogermán nyelvben nõnemû; antropomorfizációját megõrizte a magyar nyelv is: toronyláb, toronysisak, stb.

A keresztény eszmekörben Szûz Máriát jelképezi (Dávid tornyához, elefántcsonttoronyhoz hasonlítják).

„A torony – õsi jelentésének megfelelõen – nemcsak a bûnnek ellenálló erõd, hanem összekötõ kapocs ég és föld között, miképpen Máriát is az imáikban közbenjárónak tekintették a hívõk… Ugyanakkor több régi elbeszélésben lesz az égbenyúló torony az ég hatalma ellen lázadó ember, az `égbe törõ vágyak' jelképe."

Egy építõ

Jung 1922-ben – tehát már jóval túl a negyvenen – vett egy földbirtokot a Zürichi-tó mellett, közel Bollingenhez. S elkezdett építeni rajta egy Tornyot. Így vall errõl önéletrajzi munkájában:

„Tudományos munkám révén lassanként szilárd alapra helyeztem fantáziáimat és a tudattalan tartalmakat. Csakhogy a szót és a papírt nem tartottam eléggé reálisnak; kellett hozzá még valami. Legbensõbb gondolataimat és tulajdon tudásomat kõben kellett ábrázolnom, vagy kõben vallomást tennem. Így kezdõdött Bollingenben a torony építése."

Magát az építési (toronnyá válási) folyamatot jól jellemzi az a kezdeti bizonytalanság, amely valamilyen belsõ tartalomnak a formába öntését kíséri, az a küzdelem, ami valaminek a létrehozását jelenti:

„Elõször nem is igazi házat terveztem, hanem csak egy földszintes építményt, közepén a tûzhellyel… Eközben egy afrikai kalyiba képe lebegett a szemem elõtt, ahol a tûz, néhány kõdarabbal körülkerítve, középen ég, és a család egész élete e körül a centrum körül zajlik… De már az elsõ építési szakaszban változtattam a terven; túlságosan primitívnek találtam… Így jött létre 1923-ban a kör alakú elsõ ház."

Hosszú évek teltek el, mire a torony elnyerte ma is látható, végleges formáját.

„Kezdettõl fogva az érlelõdés helye lett számomra a torony – afféle anyaöl vagy más anyaszerû alakzat, amelyben ismét az lehettem, ami vagyok, voltam és leszek – írja már idézett könyvében. Olyan érzéssel ajándékozott meg a torony, mintha kõ formájában születtem volna újjá."

Jung egész életében érezte „rokonságát a kõvel", amely, „magában foglalta a lét mélységes titkát, és egyúttal maga volt a titok, a szellem foglalata".

S hogy az „anyagi" és a „szellemi" miképpen egyesül a torony metafizikájában, ennek illusztrálására álljon itt Csuang-ce egy gondolata:

„A szellem erõs tornyában

kárt nem tehet

semmi veszély

míg õrzi a láthatatlan

Védelmezõ."

Mese s valóság.

„Volt egyszer egy szépséges királyleány. A kastély tornyában, ahol lakott, volt egy szoba tizenkét ablakkal. A toronyszoba valamennyi ablakából látni lehetett az egész birodalmat, az elsõbõl azonban csak úgy-ahogy, nem minden egyes szögletét az országnak; a másodikból valamivel többet, és így tovább, míg végül is a tizenkettedik ablakból mindent teljes élességgel látott, úgyhogy tekintete elõl semmi sem maradhatott elrejtve, ami a birodalom területén a föld fölött és a föld alatt történt."

Mindig, amikor eszembe jutott ez a mese, mélységes irigykedés fogott el. Szerettem volna felmenni abba a toronyba, ahonnan minden látható. De talán leginkább akkor éltem át a kielégítetlen kíváncsiság okozta feszültséget, amikor olyan zárt kapu elõtt álltam, amely mögött egy torony titkai voltak elrejtve. Talán ezért is hatott számomra a reveláció erejével az az ötlet (a félreértések elkerülése érdekében: az ötlet az, amelynek a reveláció cím jár), hogy a Toronyban Galéria legyen.

S lett. 1999-ben két fiatalember – Bajka Péter és Benza Teodóra szinte megvalósíthatatlannak tûnõ vállalkozásba kezdett. Alapítványt hoztak létre a magyarországi közösségi-spirituális mûvészetek támogatására. A Zöldág Alapítvány célja, hogy a fiatal, amatõr és professzionális alkotók és alkotócsoportok számára lehetõséget teremtsenek a bemutatkozásra, zenei, vizuális és képzõmûvészeti területeken egyaránt. Elképzeléseik megvalósítására pedig a Margit-szigeti Víztornyot találták meg, mint ideális kiállítóhelyet. S az elsõ megnyitót követték a többiek. Jól megfértek egymás mellett a különbözõ irányzatok és kísérletek: a grafika (Egyed László) az akvarellel (Karátson Gábor) és az olajfestménnyel (Baksai József, Dévényi Monika, Szilágyi János, Nemere Réka, Szurcsik József), a formázott kép (Csoma Gábor) a szoborral (Chesslay György). A Torony – most már mint Torony Galéria – befogadta a mûvészetet, otthont adott neki.

Talán jelképértékû az is, hogy az évezred utolsó éveiben vette kezdetét ez az újszerû, az õsi jelképet a jelenkor mûvészetével egységesíteni kívánó kezdeményezés. Kihasználva annak megismételhetetlen, egyedi hangulatát, atmoszféráját. S mint ahogy Jung fantáziájában az építmény – már-már rituális – közösségi helyként jelenik meg, így a Torony is hordozza a közösség-teremtõdés esélyét. De önmagában az adottság kevés; kellett hozzá az a hit és kitartó munka, amely élõvé tudta tenni a lappangó lehetõségeket.