<

Adamik Lajos

Élet a Marson

Andreas Müller-Pohle: Sojourner II, 1997/99

A halványzöld kõtengert éles horizontvonal választja el a felvétel felsõ felét kitöltõ földbarna dombtereptõl. Fehéresszürke sziklák, málladozó kõhalmok sápadt-kék legekbe, kormos felhõpárnákba úsznak át; a holdsivatagos táj domboríve mélyfekete éjszakával érintkezik.

Andreas Müller-Pohle fotómûvész és fototeoretikus, a European Photography fõszerkesztõje, aki a magyar közönségnek 1998-ban mutatkozott be a Mûcsarnokban, a NASA Mars-expedíciójának nyomában távirányítású jármûvet indított útnak a Drezda melletti Marsdorf – „Marsfalva” – meddõhányói, pusztaaságai és elhagyott katonai objektumai között, s a jármû által szállított digitális videókamera tíz-tizenöt másodperces szekvenciáit egy-egy képpé sûrítette össze.

Müller-Pohlénak nem ez az elsõ munkája, amely a konkrét, „történelmi” helyek és helyszínek azonosságára-azonosíthatóságára kérdez rá: az 1985-ös „Albufera” a negatívok széttépésével és a tépésvonal mentén való, szándékoltan tökéletlen összeillesztésével idegeníti el a népszerû idegenforgalmi tájat és a hozzá tartozó sematikus tájlátást. A „Signa” sorozat 1989 és 1999 között keletkezett képei híres városok építészeti szimbólumait – a kölni és a milánói dómot, a párizsi Eiffel-tornyot, a kiotói Kinkakudzsi-templomot vagy a jeruzsálemi Panaszfalat – örökítik meg Polaroid-filmen. A felvételek készítõje azonban tudatosan figyelmen kívül hagyta a Polaroid-filmek használati utasítását – melynek értelmében hatvan másodpercen belül el kellene választani a pozitívat a negatívtól –: erre mindannyiszor csak a felvétel helyszínérõl (az úticéltól) való „haza”-térés után került sor. Az építészeti szimbólumok az ekképp túlhívott képeken a felbomlás jeleivé változtak át, ahogy alkotójuk fogalmaz, „a képi ikonok fosszíliává dermedtek”.

A fotográfia másfél évszázad alatt patinássá kanonizálódott képek hagyományainak töretlen folytatóival ellentétben Andreas Müller-Pohle következetesen arra igyekszik ráirányítani figyelmünket, hogy a fényképezés technikai eszközeinek s velük a képmanipuláció lehetõségeinek fejlõdésével mindenfajta képi hagyomány, képlátás és szokás töredékessé, kétessé, kérdésessé és megkérdõjelezhetõvé vált. Nincs az a kép, ami ne lehetne más; a véglegességek végleg érvényüket vesztették. Munkái ennyiben lehetnének unalmasan didaktikusak is, egy felvilágosítói magatartás száraz produktumai – ha a képeket létrehozó reflexió érzékenysége, szubtilitása és iróniája nem töltené meg õket a talányosság, sokrétegûség és nyitottság izgalmával. Kíváncsian várjuk, merre lesz a következõ expedíció.

Felhasznált irodalom: A. Müller-Pohle: Interfaces. Foto + Video 1977-1999

Ed. Hubertus von Amelunxen. European Photography, Göttingen, 1999