<

Narancs a kalapon

Sándorfi Istvánnal beszélget Cserba Júlia

Sándorfi István 1948-ban született Budapesten. 1958 óta él Franciaországban. Bár a párizsi Ecole Supérieure des Beaux Arts-on diplomát szerzett és hallgatója volt az Ecole des Arts décoratifs-nak is, mégis autodidaktának vallja magát. Párizsi otthonában fogad. Mûterme ablakai fekete anyaggal vannak letakarva, kívülrõl semmi fény nem szûrõdik be. Dél van. Miközben beszélgetünk, reggelizik. Csak a találkozónk miatt kelt ilyen korán.

Cserba Júlia: Mindig ilyen késõn kezdi a napot ? Hány órát dolgozik naponta?

Sándorfi lstván: Amíg el nem fáradok, többnyire tizenkettõt. De az nem jó szó, hogy dolgozom, mert amit csinálok, az nem munka. A festés nekem inkább pihenés. Tulajdonképpen egész nap azzal foglalkozom, de nagyon lassan. Akkor megyek aludni, amikor fáradt vagyok és akkor kelek fel, amikor felébredek. Mindennap késõbb fekszem le, mint az elõzõ napon.

Cs.J.: Nem önromboló ez az életforma?

S.l.: Nekem ez természetesnek tûnik, nincs benne semmi erõltetett. Semmit nem csinálok kényszerbõl, nem is lennék rá képes. Ami nem fárasztó, az természetes, és ami természetes, az egészséges. Úgy szervezem meg az életemet, hogy minél szabadabb lehessek. Nincs például órám. Általában, amikor dolgozom, legalább egy hétig bezárkózom, nagyon kevés emberrel találkozom, és egyáltalán nem megyek ki az utcára. Automatikus szisztémában élek, egy állandó körforgásban. Alszom, eszem, festek, megint alszom. Ezután spersze szükségem van egy kis kikapcsolódásra, barátokkal találkozom, sétálok, beülök egy kávéházba vagy iszogatok egy éjszakai szórakozóhelyen.

Cs.J.: Mennyi ideig tart ez a kikapcsolódási idõszak?

S.l.: Ha többet iszom a kelleténél, akkor másnap fáradt vagyok, és egész nap alszom. Ilyenkor elveszítek egy napot, de egy-két napnál tovább akkor sem tart. Kivéve, amikor elmegyek nyaralni vagy síelni. Mivel néha hetekig nem látom a napot, idõnként szükségem van friss levegõre, napsütésre.

Cs.J.: Amikor festeni kezd, azért fog hozzá, mert van valami elképzelése, valami ötlete, amit meg akar valósítani, vagy azért, mert festeni kell egy új képet?

S.l.: A festés személyes szükséglet számomra. A festészeten keresztül az ember felfedezi magát, és ha saját magát megismeri, akkor a többi embert is ismerni fogja. Hiszen a többi ember ugyanolyan, mint én vagyok.

Cs.J.: Minden ember más.

S.l.: Csak a felszínen, de a legmélyén nem. Az igaz, hogy bár mindenkinek két szeme, két füle van, mégsem hasonlít senki száz százalékig a szomszédjára, és persze mindenkinek megvan a saját élete, saját tapasztalatai, amiket különbözõképpen használ fel, de az alaprendszer mégis azonos. Az emberek problémája éppen az, hogy a különbségeket látják, de azt nem, hogy hogyan, miért mûködik ez az egész rendszer. Nem tudunk semmit, de úgy élünk mintha tudnánk. Minden gyerek keresi az okokat, de amikor felnõ, abbahagyja a keresést.

Cs.J.: Akkor maga még nem nõtt fel?

S.l.: Ebbõl a szempontból nem, de ez a munkám. Egyébként pedig amíg az ember nem engedelmeskedik másnak, addig nem nõ fel. És én még mindig csak magamnak engedelmeskedem. Talán egyszer majd felnövök, bár szerintem nincs rá szükség.

Cs.J.: A hetvenes évek elejétõl kezdve tizenöt éven keresztül saját magát használta modellnek. Miért?

S.l.: Elsõsorban azért, mert munka közben zavar mások jelenléte, még ha az egy modell is. De nem az a lényeg, hogy mit festek. A lényeg számomra az, hogy fessek, mert aközben ismerem meg önmagamat. Minél jobban belemerülök a festésbe, minél pontosabban dolgozom, annál mélyebben gondolkodom közben másról. Nem a magam személye érdekel, hanem az élet legalapvetõbb kérdései, de hogy ezekhez közelebb jussak, elõször magamat kell felfedeznem. Magamon keresztül akarom megérteni a világot.

Cs.J.: Akkor miért hagyott fel mégis az önábrázolással. Beleunt?

S.l.: Az idõk folyamán a kezdetben egyszerû önarcképeim egyre bonyolultabbá, színpadiasabbá váltak, és agresszívek lettek. A kritikusok kezdtek mindenfélét belemagyarázni a képeimbe. Mazochizmust, nárcizmust és hasonló dolgokat, de ez mind félreértés volt.

Cs.J.: Voltak olyanok is, akik tévesen a hiperrealista festõk közé sorolták.

S.l.: Ez tényleg tévedés, én nem vagyok hiperrealista festõ. A hiperrealizmus érdekes, mint az absztrakttal szembeni reakció, de nincs értelme, és sehova sem vezet. Nem készen talált fényképeket, képeslapokat másolok, nálam a festéshez használt fotók elkészítése, a téma megkomponálása, a modellek megvilágítása, testhelyzete, a színek megválasztása is a munka részét képezik.

Cs.J.: Az önarcképeket követõ témaváltásnál miért esett a választása a nõkre?

S.l.: Amint mondtam, a festményeim egyre agresszívebbekké váltak.
Káromkodtam a képeimben. De most már az a véleményem, hogy nem érdemes kiabálni, aki csöndesebb, arra jobban odafigyelnek. A témának egyébként nincs saját értelme, vagyis nincs nagy jelentõsége. A forma, olyan mint egy csomag, amiben benne van az ajándék. Van, aki kinyitja, van, aki nem, de ha az ajándék nincs becsomagolva, nem lehet átadni. Egy nõt nem pofoz fel az ember, nem tudnék rajtuk keresztül durvaságokat ábrázolni, például a bõrükbe sebet belefesteni. Férfibe igen, de nõbe nem. Akarattal festek nõket, hogy ne készítsek agresszív képeket. Ez egyike azoknak az eszközöknek, amikkel becsapom magamat.

Cs.J.: Van más is, amivel „ becsapja” magát? Sorompókat állít?

S.l.: Igen. Például az, hogy a képeimnek klasszikusnak kell tûnniük. Ez egy intellektuális választás volt, annak elkerülésére, hogy divatos akarjak lenni. A divat egy mély értelem nélküli, formális mozgalom. A nagy mûveket nem lehet idõhöz kötni. Ami a festményeimben aktuális és érdekes, az nem a képi látvány, nem az, amit ábrázol, hanem ahogy meg vannak festve, mert bár elsõ ránézésre klasszikusnak tûnnek, mindig vannak bennük oda nem illõ dolgok, én úgy nevezem õket: csapdák. Az egész atmoszféra klasszikus, de ha a részleteket megnézzük, semmi sem klasszikus. Én épp az ellenkezõjét akarom annak, ami manapság divat. A mai mûvészetben az a cél, hogy valami modernnek tûnjön, ugyanakkor szellemében nagyon felületes, néha burzsoá, néha értelmetlen, néha semmilyen. A legjobb példa erre Picasso, aki külsõleg nagyon provokatív, látványos újító, de mély értelme soha sem volt annak, amit csinált, csak formális. Az egész modern mûvészetnek csak felületes értelme van. És ha egy festõ eköré építi a munkáját, akkor az elfoglalja az egész helyet, más értelem már nem fér bele.

Cs.J.: Van azért olyan absztrakt festõ, akinek a képeit szereti?

S.l.: Az absztraktnak nincs értelme és ebbõl következõen saját értéke sem, mivel az értéket az értelem adja. Magában az „absztrakt” szóban benne van, hogy kivettek belõle valamit, hiányzik belõle valami. Olyan mintha az autóról leszerelnék a kerekeket vagy a kormányt. Szép autó marad, csak
értelme nincs.

Cs.J.: Hogyan készíti a fotóit?

S.l.: A fotózás az az idõszak, amikor nem vagyok egyedül a mûteremben. Három-négy órát is eltart, és nagyon fárasztó, mert komoly koncentrálást igényel. Minden millimétert pontosan be kell állítani, különben nem tudom a képet felhasználni a festéshez. A fénykép nem mint fotó érdekel. Mindig abból a szemszögbõl nézve készítem õket, hogy festmény lesz belõlük, de hogy pontosan milyen, azt akkor még nem tudom. Az csak festés közben alakul ki. Csak azt tudom, hogy mi kell majd a festményhez, és mi nem. Minden beállítást három expozícióval készítek el, túl világosra, normálisra és túl sötétre. Hogy tisztán lássam azt, ami árnyékban van, a felvételt túlexponálom. Persze akkor nem látni a világos részeket, ezért, hogy azok is jól kijöjjenek, alulexponálom. Ezenkívül a részletekrõl külön felvételeket is készítek. Hat-hét különbözõ beállítást csinálok egy-egy alkalommal.

Cs.J.: Nem volt-e õszintébb az önarcképek idõszaka, amikor még nem „fékezte” magát?

S.l.: Akkor is voltak „sorompók”, a különbség csak az, hogy ezeket az akkori körülmények és a kereskedõk állították, most pedig saját magam. Az önarckép-periódus egy bizonyos idõszakában nagyon sok kiállításom volt, amire nem gyõztem elég képet készíteni. Minél gyorsabban, minél több, hatalmas méretû festményt kellett befejeznem. Abban az értelemben nem voltam akkor õszinte, hogy ezeket a képeket nem megfestettem, hanem inkább azt mondanám, hogy nagy üres felületeket hagyva, betöltöttem
a vásznat.

Cs.J.: Egy korábbi találkozásunk alkalmával arról beszélgettünk, hogy mennyire nem ért egyet azzal a világgal, amiben élünk. Személyes sérelmek indokolják ezt a véleményét, vagy csak mint egy kívülrõl szemlélõdõ ember jutott erre a megállapításra?

S.l.: Alapjaiban rossz az egész rendszer, mert ami nem természetes, az sohasem jó, és nincs is értelme. Már az sem normális, hogy mindenki dolgozik. A társadalom fejlõdése, az egyén visszafejlõdéséhez vezet. És ha az ember ebbe a körbe belelép, akkor már nem lát semmit, vakká válik. Az egész erejét olyan munkába fekteti, aminek nincs értelme, a többiekért dolgozik.

Cs.J.: De hát Önért is dolgozik valaki, hiszen elvárja, hogy a péknél friss kenyérrel szolgálják ki, hogy az autóját megjavítsák.

S.l.: Ezért mondtam, hogy alapjaiban rossz a rendszer, mivel a természetben minden adott, amire szükségünk van. Lehajolni a lehullott gyümölcsért, az nem munka. A civilizáció vezetett oda, hogy mindenkinek dolgoznia kell, a városban nem terem meg a gyümölcs, a zöldség, azt meg kell vásárolni, a vidékinek pedig, hogy ruhát, cipõt vehessen, piacra kell vinnie az áruját. Mindnyájan függõségi állapotba kerültünk. Hamis és bonyolult helyzetben élünk, de meg kell próbálni tisztának maradni a szemétdombon.

Cs.J.: A festészet milyen szerepet tölt be az életében?

S.l.: Számomra a festés egyfajta védekezés. Kívül akarok maradni azon, ami nem tetszik. A képek lépnek be helyettem. Amiben nem hisz az ember, abban ne vegyen részt. A festészet nekem egyensúlyt ad. A képeimben valami mindig visszatükrözõdik belõlem, mert minden ösztönösen jön. Teljes mértékben kedvbõl festek. Azért festek egy narancsot vagy egy üveget, mert kedvem van hozzá. Azt pontosan nem tudom megmondani, miért, de a tudatalattim vezet. Ha az ember mindig a kedve után megy, akkor sohasem téved, mert a kedv tulajdonképpen a szükség megjelenése. Ha kedvem van lefeküdni, az azért van, mert pihenésre van szükségem, azért van kedvem enni, mert a szervezetemnek szüksége van rá. De ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha az ember mindig ennek alapján él, és nem tesz engedményeket.

Cs.J.: Huszonöt év óta mindig volt valakivel szerzõdése, vagy galériával vagy kereskedõvel. Nekik sem tett soha engedményeket?

S.l.: Elõfordult, de nem tartott sokáig. Volt egy párizsi szerzõdésem, ami jól indult, de rosszul végzõdött. Most már évek óta egy amerikai kereskedõvel dolgozom, aki nem szól bele, hogy mit festek és abba sem, hogy mennyit. Az igaz, hogy ha egy sikeres kép után mindig ugyanazt ismételtem volna, eladtam volna magamat, de így nem.

Cs.J.: Itt függ a falon egy képe, aminek középpontjában egy drapériába burkolt nõ ül, a lábánál kalapok, és az egyik kalapon egy narancs. Próbáltam megtalálni a magyarázatot, miért került a narancs a kalapra, de õszintén bevallom, nem sikerült rájönnöm. Már a fotó készítésénél belekomponálta a képbe vagy csak festés közben jött az ötlet?

S.l.: Amikor a fotókat készítettem, akkor tettem oda, egyrészt a szín és a forma miatt, de legfõképpen azért, hogy ne legyen értelme. Ha csak a kalapok lennének ott, akkor akár egy kalapkereskedõre gondolhatna a nézõ, de ha minden indok nélkül ott van a narancs, akkor az egész értelmezés megváltozik, más lesz a narancs értelme, és más a kalapé is.

Cs.J.: Vagyis nem szimbólumokról van szó?

S.l.: Éppen ellenkezõleg, antiszimbólumról. Itt van a tévedés. Ha valaki lát a képen egy kalapot, azt hiszi, kalapot akartam festeni, ha egy narancsot lát, azt hiszi narancsot, és ha egy fekete nõt, hogy egy fekete nõt akartam festeni. Hogy bemutassam, hogy nem narancsot, nem kalapot és nem fekete nõt akartam festeni, hanem egy képet, odatettem a narancsot a kalapra. Régen, ha festettek egy képet, annak mindig volt valami funkciója, megörökített egy hercegnõt, egy csatát vagy egy tájat, helyettesítette a fényképet. A régi festészet koncepciója teljesen különbözött a maiétól. Figuratív kép, ami nem jelképez semmit, ellentmondásnak tûnik, de én ezt próbálom ilyenfajta játékkal megvalósítani. Ha meg akarjuk õrizni a figuratív ábrázolás szellemét, anélkül hogy a régi koncepciót is megtartanánk, a témát úgy kell felhasználni, hogy az megszûnjön téma lenni.

Cs.J.: Egy beszélgetésünk alkalmával azt is említette, hogy legalább huszonöt éve nem olvas szépirodalmat, és körülbelül tizenöt éve nem jár kiállításokra. Miért?

S.l.: Amíg az ember gondolkodása magától mûködik, addig nincs szüksége arra, hogy újabb és újabb információkkal töltse meg az agyát. Ez olyan, mint amikor valaki nem éhes, és mégis belétukmálják az ennivalót. Utána nehezen tudja megemészteni. Amikor a gyerek iskolába kerül, elsõsorban azt tanulja meg, hogy szót kell fogadni, elõször a tanárnak, késõbb mindenkinek. Az iskola azért különösen veszélyes, mert akkor érik a gyereket ezek a hatások, amikor még nincs kifejlõdve az egyénisége. Megtanulja, hogy egy meg egy az kettõ, tíz meg tíz az húsz, és egész életében azt hiszi, hogy így van, pedig mindez hamis, mert egy meg egy az sose kettõ, és tíz meg tíz az sose húsz. Nem kérdezi meg tõlem, hogy miért ?

Cs.J.: Nem.

S.l.: Pedig el tudnám mondani, de igaza van, ehhez személyes gondolkodással kell eljutni. Ha az emberi maga fedezi fel a dolgokat, annak több értéke van, és jobban tudja kontrolálni, mint amit másoktól készen kap. Ezért nem olvasok, és fõleg arról nem, ami engem is foglalkoztat. A kultúra veszélyes dolog. Az összehasonlítások, a sokféle befolyás oda vezet, hogy az ember megszûnik saját maga lenni, elveszíti egyéniségét, nemcsak a mûvészetben, de gondolkodásában is. A kultúra annyit jelent, hogy az ember a régieket vagy a többieket nézi, de maga semmit sem csinál. Az emberek, amikor meghalnak, csak látszólag tudnak többet, mint gyerekkorukban.

Cs.J.: De bölcsebbek lesznek.

S.l.: Nem, csak fáradtabbak.

Cs.J.: Furcsa, hogy egy olyan ember számára, aki igyekszik minél jobban elhatárolódni az õt körülvevõ világtól, mégis fontos, hogy kiállításokon szerepeljen. 

S.l.: A kiállítás egyfajta kommunikáció másokkal. Minden mûvészet, legyen az festészet, zene vagy más, tulajdonképpen kommunikáción alapul. Ha egy ember egyedül élne egy szigeten, és senkivel sem találkozna, valószínûleg nem lenne mûvészet. A kreáció egy individuális tevékenység, amit az ember a többiek miatt csinál, hogy így védekezve ellenük, önmaga maradhasson. Ha egy lakatlan szigeten élne, nem lenne szüksége arra, hogy másokkal szemben védje a személyiségét. Tulajdonképpen mindenki egyedül van, maga is, én is, mert a „többiek” is egyes emberekbõl állnak. Az ellen kell védekezni, hogy az egyes ember gondolkodását ne hamisítsa meg egy csoporté, vagy a tömegé.

Cs.J.: A kritika mennyire befolyásolja munkájában?

S.l.: A kritika nem befolyásol közvetlenül, de azt azért tudnom kell, hogy jól céloztam-e vagy sem: hogy amit mondani akarok, azt megértették-e, elfogadták-e, elérte-e a címzetthez. Ha nincs semmi reakció, akkor semmi értelme nincs annak, amit csinálok.

Cs.J.: Mi az oka, annak, hogy az utóbbi években mégis kevesebbet állít ki?

S.l.: Elsõsorban az, hogy lényegesen lassabban készülnek a képeim, sokkal jobban kidolgozom õket. Talán hétszer-nyolcszor hosszabb idõt töltök el egy kép megfestésével, mint húsz évvel ezelõtt. De a közeli hónapokban több kiállítás is tervbe van véve, az egyikre februárban kerül sor a római Magyar Intézetben, a másik tavasszal lesz egy párizsi galériában, és szó van egy esetleges budapesti kiállításról is, aminek nagyon örülnék.